Kettős játszma – 4. A készülődés

Nem számoltam vissza a napokat a bálig. Értelmetlen lett volna azzal nyugtatni magamat, hogy még ráérek. A bár reggelén rájöttem, hogy amit eddig éreztem nem izgalom volt. Hanem idegesség. Mi lesz, ha felismernek? Ha rájönnek, hogy én is ott vagyok? Tudtam, hogy Hanna ebéd után megérkezik, úgyhogy nem törődtem a problémáimmal, hanem felkeltem.

Hanna éppen akkor toppant be a nappalinkba, amikorra ígérte. A hajában rengeteg hajcsavaró volt. Gondoltam a bál miatt.
– Szia, Zoey. Üdv Jules néni! – köszönt, majd felém fordult. – Készen állsz?
És hogy mire álltam készen?

Elnevettem magam. Nem szándékosan, de olyan viccesen festett.
– Tényleg így jöttél végig a városon? – kérdeztem két kacagás között, majd magamhoz öleltem.
– Mintha bárkit is érdekelne – felelte, és ő is elnevette magát. – Készülődjünk! – hangzott a parancs.

Mind a ketten lezuhanyoztunk, és én hajat is mostam.
– Gyerünk, Zoey – kérlelt Hanna már percek óta. – Tedd félre a szemüveged. Csak ma estére.
– Rendben. De ez lesz az egyetlen alkalom – egyeztem végül bele, habár tudtam, hogy ő úgyse hagyja annyiban. Addig fog piszkálni, amíg nem hordom sűrűbben.
A tükörhöz sétáltam, és ügyetlenül behelyeztem a két lencsét.

– Na gyere – nyomott le a székemre Hanna. – Csinálok neked valami frizurát.
– Lehet beleszólásom? – kérdeztem.
– Nem! – hangzott az egyszerű felelet.

Miután az én hajam készen lett, segítettem kiszedni a csavarókat Hanna hajából. Az eddig egyenes haja, most hullámokkal tele omlott a vállára. Hanna gyorsan oldalra tűzte, és a tükörhöz ballagott.
– Szerintem jól néz ki – állapította meg, mikor már vagy tíz perce nézte magát a tükörben.
– Valld be, hogy csak Logan miatt készítetted ilyenre.
– Dehogyis – legyintett egyet. – De igen – vallotta be. – A múltkor mondta, hogy egyszer megnézne hullámos hajjal.

– Köszi, hogy elrakhattam nálad a ruhámat – mondta, miközben kivette a ruháját a szekrényemből. – Anya megölne, ha meglátna benne.
– Abban biztos vagyok – nevettem el magam.
Hanna szülei elég vallásosak, és konzervatívak. Szerintük Hanna ma egy hosszú, nem dekoltált, sötétkék ruhában lesz. Ami persze nagyon szép, de nem Hanna stílusa. Így a másik ruhát, az igazit, itt rejtettük el.

– Na milyen? – kérdezte, miután forgott benne néhányat.
– Rövid – állapítottam meg.
– Azt tudom – forgatta meg a szemeit. – Komolyan, milyen?
– Nagyon jól áll – mondtam, mire büszkén elvigyorodott.

Miután Hanna készen lett, azt mondta, segít elkészülnöm. Felvettem a vadonatúj ruhámat, és hagytam, hogy Hanna kifessen. Mindig ügyesen bánt a sminkkel, úgyhogy nyugodtan bíztam rá magam. Mikor készen lettem, tetőtől-talpig, elé álltam.
– Hogy nézek ki?

– El fogják dobni az agyukat, ha meglátnak – mondta.
Fél óra múlva elindultunk.

– Szerinted fel fognak ismerni? – kérdeztem Hanna-tól már vagy századjára.
– Zoey, fejezd be – pirított rám. – Csinos vagy, és csak ez számít. Siessünk, mert lemaradunk az elejéről.

Amikor megérkeztünk már mindenki a tornateremben volt, ahol tartották a bált. Amikor beléptünk, néhányan felénk fordultak, hogy lássák, ki érkezett. Mikor megláttam a rám eső tekinteteket, megnyugodtam.

Nem fognak felismerni.

Amikor ott voltam, még fogalmam sem volt. De ez a bál, egy egész lavinát indított el az életemben. Ami még saját magamat is elsodorta. Ha akkor belenézhettem volna a jövőmbe, talán mindent másképp tettem volna. És nem kellett volna, hogy minden következmény megtörténjen…