Ezüst krónikák – 26. Sorsdöntő pillanatok

Isabella felkészült a halálos csapásra, ám hirtelen feltámadt életösztöne. Védekezően maga elé tartotta karját, és teljes erőből taszított egyet támadója mellkasán. A reakció váratlanul érte Ericet, aki hátratántorodott a lökéstől. A pillanatot kihasználva Isabella Nerissa elé lépett. Lelkében félelem és düh kavargott.

– Hogy lehetsz ennyire kegyetlen és gonosz? – nézett a szemébe bátran. – Idehallgass! Kiskorom óta teljes szívedből gyűlölsz engem, már ha van neked egyáltalán. Felfogtam. Zokszó nélkül tűrtem minden szidalmat, minden ütést, amit kaptam. Ha láthatatlanná tudnék válni, azt is megtettem volna. Abban viszont biztos vagyok, hogy semmi olyat nem követtem el, ami miatt az életemmel kellene fizetnem!
– Te tényleg nehéz eset vagy – csóválta a fejét gúnyosan Nerissa. – De hiába minden szánalmas próbálkozásod. Végezz vele! – csettintett Ericnek.
A lovag már ott is termett, s üres tekintettel Isabella szívének szegezte a kardját. A nő könnyes szemmel nézett rá… Semmi esélye, ennyi volt. Az a férfi fog végezni vele, akit a világon mindennél jobban szeret. A könnyfátyolon keresztül nem láthatta meg a csillanást a férfi szemében.

Az utolsó pillanatban Eric nagy lendülettel irányt váltott, és teljes erőből Nerissa oldalába döfte a kardot. Egy pillanatra dermedt csend támadt, majd a nő felordított a fájdalomtól, és kíntól eltorzult arccal kapott vérző oldalához. Elindult volna ellenfele irányába, ám lába összecsuklott, s a földre rogyott.
Isabella közben önkéntelenül hátrálni kezdett a verem felé. Nem értett semmit, nem tudta, ki van vele és ki ellene. Egész testében remegett, rémült tekintettel nézte a jelenetet.
Eric aggódva elindult felé. A nő bizalmatlanul, félve méregette őt, és tett egy bizonytalan lépést hátra.
– Felség, ne féljen, most már nincs semmi baj. – Kellemes, mély hangja ismét bizalmat ébresztett a királynőben. Eric tényleg újra önmaga!
Nem vették észre, hogy a veszély, amit Nerissa jelentett, még nem múlt el. Az anyakirálynő megelégelte a dolgot. Tudta, itt pusztul el, de akkor a kis békát is magával viszi! Összeszedte maradék erejét, felkiáltott, és egy fénycsóvát lövellt mostohalánya felé.

A varázslat a mellkasa közepén találta el Isabellát. A királynő elkerekedett szemmel a szívéhez kapott, majd összeroskadt, és mozdulatlanul elterült a földön.

– NE! – Eric kétségbeesetten letérdelt mellé. – Isabella, kérlek, nyisd ki a szemed! – Megfogta a nő csuklóját, de nem érezte az erek lüktetését. A nő mellkasa sem emelkedett és süllyedt, egész teste furcsán merev, hideg és élettelen volt. Ez nem lehet, kérlek, Őrző, ezt ne…
Észre sem vette, hogy Nerissa árnyéka vészjóslóan magasodik fölé. Kezében ismét ott volt a fekete kard. Az Alvilágba küldi ezt a férget is a nyamvad kis béka után…

Eric az utolsó pillanatban érzékelte a veszélyt. Félrehajolt a halálos csapás elől, mire Nerissa a lendülettől előrebukott, megbotlott, s belezuhant a verembe. Egy borzalmas halálsikoly, majd egy tompa puffanás, végül dermedt csend következett.  Eric azonban nem törődött vele. Fájó szívvel térdelt vissza a királynőhöz.

– Isabella? Hallasz engem? Könyörgök, térj magadhoz! – szólongatta tovább. – Ne tedd ezt velem, kérlek! Nem veszíthetlek el! – Gyengéden megcirógatta a nő arcát. Jéghideg volt. – Kérlek, Isabella, ne hagyj itt! Szeretlek… – Szeméből egy könnycsepp hullott Isabella orcájára.

Szinte önkéntelenül hajolt fölé, s olyat tett, amit soha azelőtt, amíg a nő élt, nem mert volt megtenni: nagyon gyengéd, leheletfinom csókot lehelt az ajkára búcsúzóul.
A nő szempillája megrebbent, de a kétségbeesés könnyfátyla mögül Eric ezt már nem láthatta.

Felnyalábolta az élettelen testet, és elindult vele a palota felé. Maga sem tudta, mi a célja pontosan, csak azt tudta, nem akarja őt itt hagyni, nem akarja elengedni.
Ismét kudarcot vallott. Ezúttal sem sikerült megvédenie azt, aki fontos volt számára. Elbukott, ezúttal végleg. Néma fájdalommal vitte királynőjét a palota felé vezető úton.
– Én is szeretlek – szólalt meg egyszer csak Isabella. Hangja nagyon erőtlen, halk volt. A meglepetéstől a lovag majdnem elejtette. A nő kinyitotta a szemét, tekintete összekapcsolódott Ericével. Ajka halvány, bátortalan mosolyra húzódott, amit a férfi széles, megkönnyebbült mosollyal viszonzott.
– Hála az égnek! Felség, jól van? Tehetek valamit önért?

– Tegyen le. Kérem. – Nem mintha nem érezte jól magát a férfi erős karjában…
Először kissé bizonytalanul, imbolyogva állt meg a lábán, de hamarosan visszanyerte a tartását.

Egy hosszú pillanatig szótlanul nézték egymást, elveszve a másik tekintetében.
– Felség… – törte meg a csendet a lovag.
– Egy szót se! – Isabella hangja hirtelen kemény lett. – Előbb tudni akarom, mi történt, és miért kellett majdnem meghalnom! Mi igaz abból, amit Nerissa állít? Valóban elárult engem és az országot? Én olyannyira hittem az ön ártatlanságában, hogy kész lettem volna az Ítélet vermébe vetni magam, hogy ne kelljen aláírnom az ön halálos ítéletét. Mondja, helyesen tettem volna? Vagy valóban Edward kezére játszotta a kardot? Kérem, mondja, hogy nem, és ez is csak egy Nerissa aljas hazugságai közül! – nézett könyörögve Eric szemébe.

Eric térdre ereszkedett. Képtelen volt állni a nő kétségbeesett tekintetét.
– Sajnos igaz. De nem volt más választásom! Megzsaroltak, hogy ha nem adom át Seraphimot, az az ön életébe kerül. Hiszen Edward foglya volt! Hogyan máshogy került volna hozzá felséged zafírköves gyűrűje? Vagy átverés lett volna az egész?
– Akkor mégsem álom, vagy a képzelet játéka volt – sóhajtotta a királynő. – Nerissa nekem sem mondott igazat. De ha tényleg igaz, amit állít… mégis hogy tehette ezt? Lovagként a hazája jövőjét kellett volna megmentenie, akár az én életem árán is! Ez lett volna a kötelessége, hogyan tagadhatta ezt meg?! Ön mindenekelőtt a hazát, és nem az én személyemet szolgálja! Van fogalma róla, mekkora bajt csinált? Látni sem akarom önt!

– Megértem, és tudom, hogy erre nincs mentség. De tudja mit? Akkor sem bánom, amit tettem. – Eric határozottan felkelt. – Hiszen ön életben van. Mindent és mindenkit elvesztettem már, aki fontos volt számomra, ez az egyetlen cél vezérelt már csak. Hogy felségedet biztonságban tudjam, bármi áron.  Tettem erre egy esküt sok évvel ezelőtt, s bár egyik eskümet sem sikerült betartanom végül, ehhez ragaszkodtam, és betartottam. Ez az egyetlen bűnöm. Ha ezért büntetést érdemlek, én állok elébe, bármi legyen is az. Büszkén fogadom a halált is, ha felséged úgy kívánja. De soha, de soha nem fogom megbánni azt, hogy megmentettem az életét.
– Sir Eric… – Isabella nem tudta, mit feleljen ezekre a szavakra. – Én elbuktam mint királynő. Azt hiszem, ha bűnös lenne, akkor sem lennék képes halálra ítélni önt – fordította el a fejét szégyenkezve. Mert szeretem…, fejezte be magában.
Visszafojtott érzelmei egyszer csak utat törtek maguknak.
– Én annyira féltem! Előbb belesétáltam Edward csapdájába, azután a saját mostohaanyám tört az életemre, végül majdnem ön végzett velem, és kiderült, hogy elárulta az országot! Ez túl sok! – Testét vadul rázta a zokogás.

– Most már vége van, nem lesz semmi baj. A mostohája nem árthat önnek soha többé. És senki másnak sem engedem. Megígérem. – Eric magához húzta és átölelte. A nő összerezzent, de ő nem engedte el. Szorosan tartotta, gyengéden, megnyugtatóan simogatni kezdte a hátát és a haját. Isabella lassan felengedett és átadta magát az ölelésnek. A lovag vállába fúrta az arcát, szorosan hozzábújva. Egyikük sem szólt semmit, nem volt szükség szavakra. Isabella csak a férfi szívverésére koncentrált. Pont ugyanolyan hevesen dobogott, akár az övé.
Hosszú percek teltek el így, mire a királynő légzése lassan újra egyenletes lett. Ahogy megnyugodott, mélyet sóhajtva simult még inkább Erichez. Szeretette volna, ha ez a pillanat örökké tart, és a lovag soha nem engedi el. De tudta, ez nem lehetséges.
– Kísérjen vissza a palotába. Kérem – törte meg a csendet végül.
– Eszembe sem jutna most magára hagyni felségedet. Önnel maradok, amíg csak szeretné.
– Köszönöm – mosolyodott el halványan Isabella. – Van egy titkos kijárat, azon keresztül visszajuthatunk, arra menjünk. Nem szeretnék senkivel összefutni.
Útközben egy szót sem szóltak egymáshoz, de szorosan fogták egymás kezét.
A folyosók sötétek és kihaltak voltak – Nerissa a terve sikeres végrehajtása érdekében nagyon kis létszámú őrséget rendelt el aznap estére –, de cseppet sem bánták.
Eric egészen hálószobájáig kísérte Isabellát. Pár pillanatig tétovázott, belépjen-e királynője után, de egy gyors pillantás és fejbiccentés megadta neki az engedélyt.

– Szüksége van még valamire, felség? – kérdezte Eric, miután a királynő nem szólt semmit, még csak rá sem nézett. – Tehetek önért valamit?
Isabella nem felelt rögtön. Még mindig reszketett egy kicsit, rettegett attól, hogy egyedül marad.
– Feleljen egy kérdésemre – fordult meg végül.
– Bármire.
– Igaz, amit mondott? Hogy… szeret engem? – A nő arcát halvány pír öntötte el. Örült, hogy a sötétben ez talán nem annyira feltűnő.  – Tudja, ahogy ott feküdtem mozdulatlanul, olyan volt, mintha kiléptem volna a testemből. Mindent láttam, hallottam és érzékeltem magam körül. Álomszerű volt, de tudom, hogy minden megtörtént.
– Igen, szeretem önt, felség. Azóta, hogy először találkoztunk abban a toronyszobában – felelte határozott hangon a férfi. Ő is értékelte a szoba félhomályát. A vörös szín nem igazán állt jól a füléhez. – Én tudom, hogy nem lenne szabad így éreznem, próbáltam küzdeni ellene, de amikor azt hittem, végleg elveszítettem önt, én… nem bírtam tovább!
– Akkor miért… miért vette feleségül Mariont? – mondta ki Isabella a kérdést, amely annyi éve kínozta. – Egészen addig a napig reménykedtem benne, hogy ön talán viszontszeret. Van fogalma róla, mit éltem át, amikor megtudtam, hogy eljegyezte? – A fájó emlékektől könnyek szöktek a szemébe.
– Sajnálom. – Eric lesütötte a szemét.  – Senki nem vette volna el őt, és ennyivel tartoztam neki. Hiszen megmentette az életemet, nélküle minden bizonnyal meghaltam volna. Úgy éreztem, ez a helyes döntés. Különben is… mi esélyem lett volna egyszerű kovács fiaként a király lányánál, a leendő királynőnél? Ha tudtam volna, hogy ön is hasonlóan érez irántam, talán minden másképp alakul. De túl gyáva voltam. Féltem, hogy ha szerelmet vallok, azzal mindent tönkreteszek.
– Ilyen könnyen lemondott rólam?

Ericnek ez túl sok volt. Gyengéden átfogta a királynő derekát, magához húzta, és megcsókolta. Először csak finoman puhatolózva ízlelte az ajkát, majd a csók elmélyült, és egyre hevesebb, szenvedélyesebb lett. Az elmúlt öt év minden reménytelen vágyakozása benne volt. Isabella szinte a férfi karjába olvadt. Különös forróságot érzett a szíve tájékától egyre lejjebb sugározni. Teste szinte reszketett egy különös vágytól, amelyről még maga sem tudta, mi is pontosan, de engedte, hogy az érzés átjárja.
A lovag közben önkéntelenül a nő fűzőjét kezdte bontogatni. Mikor egy pillanatra elváltak ajkaik, hogy levegőhöz jussanak, akkor vette észre, mit csinál. Keze nyomban megállt.

– Abbahagyjam? – Hangja kissé rekedt volt a vágytól. – Megértem, ha…
– Ne. Kérem. Én is szeretném. Itt és most. Önnel. – Isabella tekintete tele volt szerelmes vágyakozással.
– Biztos benne? – kérdezte még egyszer Eric. – Mégis csak…

– Nem számít – szakította félbe Isabella. Már nem számított semmi! Főleg nem a következmények. Kavargó érzelmei elől menedéket akart találni a férfi védelmező karjában, fel akart oldódni az ölelésében. Akarta, hogy a lelke és a teste is az övé legyen végre. Ezúttal ő kezdeményezte a csókot. Puha ajkát és nyelvét megérezve Eric elveszett, képtelen volt tovább parancsolni magának. Lassan, enyhén remegő kézzel megszabadította magukat ruháiktól.

Ahogy meztelen testtel és lélekkel állt a szeretett férfi előtt, Isabella arcát elöntötte a pír. Még soha nem látta őt így egy férfi sem, ahogyan ő sem látott még férfit ruha nélkül. Kissé idegesen megnyalta ajkát, ahogy tekintete végigsiklott Eric izmos, erős testén, majd szégyellősen lehajtotta fejét.
A lovag csillogó szemmel nézett végig rajta. Alig tudott betelni az évek óta vágyott nő látványával. Szelíd türelmetlenséggel az ágyhoz vezette, és gyengéden ráfektette. Isabella szíve a torkában dobogott. Ahogy a hűvös éjszakai szellő végigsimított felhevült testén, megborzongott, és nem csak a hideg miatt.

Nem sokáig fázott: szerelme forró teste hamarosan beborította és védte őt.
Isabella szíve megrebbent egy pillanatra. Mi fog történni pontosan? Vajon milyen érzés lesz? Mi lesz, ha…

Eric finom, gyengéd csókokkal borította a száját, a nyakát és minden porcikáját, közben keze is felfedezőútra indult a testén. Ahogy fokozatosan nőtt benne a vágy, Isabella lassan felengedett. Mitől is fél? Hiszen ez Eric, az ő Ericje! Ő soha nem bántaná, és nem tenne vele semmi olyat, amit nem akar. Nyugodtan rábízhatja magát. Ezzel a tudattal teljesen átadta magát, és hagyta, hogy a férfi odaadóan szeresse őt.
A szerelmes együttlét után kimerülten, boldogan bújtak egymáshoz. Végül szorosan összekapaszkodva merültek álomba.
Lassan hajnalodott, s a nap első sugarai bevilágítottak a szobába.

A királynő lassan kinyitotta a szemét. Olyan csodálatos álom volt, még nem akart belőle felébredni. Aztán lassan tudatosult benne, hogy amit átélt, nem álom volt, hanem valóság. Mosolyogva nézett a mellette békésen szuszogó Ericre. Az együtt töltött éjszaka emléke halvány pírt csalt az orcájára. Azelőtt el sem tudta képzelni, hogy a test ilyen gyönyört tud átélni, hiszen folyton azt hallgatta nevelőnőjétől, milyen „rettenetes” és „borzalmas” dolgok történnek férfi és nő között az ágyban. A virágok és a méhecske meséjét, amelyet tőle hallott, sohasem értette. Gyermekfejjel nem tudta értelmezni a virágról virágra szálló méhecske képét férfi és nő kapcsolatára. Amikor ártatlanul megkérdezte, hogy a méhecske a kezét, a száját vagy a fullánkját használja a virágon, a nevelőnő harsányan felnevetett, és csak annyit felelt rá, „ha ügyes méhecske, akkor mind a hármat”. Akkor nem értette.
Most már igen. Ez az éjszaka egyszerűen… csodálatos volt. Noha egyik legbecsesebb kincsét, az ártatlanságát elvesztette, úgy érezte, sokkal többet kapott cserébe. Régóta nem érezte magát ennyire boldognak, még ha tudta is, ez az érzés nem tarthat sokáig. Mégsem érzett bűntudatot a történtek miatt. Ki tudja, mi lesz a háború kimenetele? Vajon túlélik-e? S ha igen, mi lesz utána, mi lesz akkor velük?

Elhessegette ezeket gondolatokat, és újra az álmodozás ködébe ringatta magát. Ha győznének, pár év múlva lecsillapodnak a kedélyek, és az országra újból béke köszöntene… ha Rosaline addigra megkomolyodna, és átvenné tőle a trónt… talán akkor Erickel boldogan, békében élhetnének együtt a vellane-i birtokon.  Jaj, mennyire szép lenne!
A valóság gondolatára keserű ízt érzett a szájában. Előbb szembe kell nézniük Edwarddal, akinél ott van Seraphim, a legyőzhetetlen kard… van-e bármi esélyük ellene? Nem sok. Ha viszont megfutamodna és elmenekülne a harc elől, azzal nemcsak az országot hagyná cserben, hanem édesapja kívánságát is megtagadná. Hogyan nézne akkor a tükörbe?
Szép csendben felkelt az ágyból.
Eric is lassan ébredezni kezdett. Első pillantása a szeretett nőre esett. Gyengéden nézett végig rajta, míg lassan kitisztult a tudata.

Édes Őrző, mit műveltem?, hasított belé a felismerés.
Alig temette el a feleségét, máris egy másik nő ágyában hentereg? Ráadásul pont a királynőében, akit védelmeznie kellene, és az ő érdekeit szem előtt tartani? Csak most fogta fel, mekkora bajba kerülhet Isabella az együtt töltött éjszaka miatt. Sokkal több veszítenivalója volt, mint neki. Ha ez kiderül, a nép ugyan nem tehet semmit – legfeljebb a háta mögött rosszallhatják a dolgot –, a külföldi uralkodók szemében azonban teljesen leírná magát. Nem vennék többé komolyan, nem hogy tárgyalnának vele. Isabella teljesen lehetetlen helyzetbe kerülne. Méghozzá miatta.  Hát erre esküdött fel? Ez lenne a hűség és a becsület, amiben mindig hitt? Rá kellett ébrednie, hogy tettével szembe köpött mindent, amire felesküdött, amiért küzdött. Christiannak volt igaza. Önző és képmutató alak volt, még az apjuknál is undorítóbb.
Pedig… ő csak szerette Isabellát. Teljes szívéből. Nem, ez is hazugság! Ha igazán szerette volna, nem hozza ilyen helyzetbe. Nem akarta kihasználni, nem akart visszaélni a nő sebezhetőségével. Ha tehette volna, feleségül veszi őt már évekkel ezelőtt. Csakhogy erre gondolnia sem volt szabad. Henrik király soha nem adta volna neki a lánya, a leendő királynő kezét. Egy jöttment lovag, egy kovács fia a királynő mellett a trónon? A nép és a külföldi méltóságok ezt soha nem fogadnák el. Azt viszont nem várhatja el Isabellától, hogy a kedvéért lemondjon a trónról. Ekkora áldozatot nem szabad meghoznia érte.

– Eric? Minden rendben?  – Gondolataiból Isabella édes, aggódó hangja zökkentette ki.
– Igen, felség.
– Eric – nevetett fel Isabella. – A tegnapi éjszaka után azt hiszem, elhagyhatjuk a magázódást és a felségezést, legalább magunk között. Hívj csak Isabellának, ahogyan a veremnél tetted. Kérlek.
– Rendben. Isabella. – Ericet kellemes melegség járta át. Szerelmesen nézett végig királynőjén. Egyszerűen képtelen volt ellenállni neki. Legszívesebben visszavitte volna őt az ágyba, és folytatta volna ott, ahol előző éjjel abbahagyták. Ehelyett csak odalépett hozzá, gyengéden magához húzta, és szorosan átölelte. Úgy álltak összefonódva, mintha nem akarnák többé elengedni egymást. Isabella úgy érezte, a férfi karjában minden gondja feloldódik és semmivé foszlik.

– Lassan indulnod kell – szólt Isabella, s közben önkéntelenül még jobban kapaszkodott a férfi vállába. – Nem találhatnak itt téged.
– Tudom – jött Eric szomorú válasza.
A bizonytalan jövő gondolatára mindkettejük szíve elnehezült. Kénytelenek voltak elengedni egymást, majd csendben öltözködni kezdtek.

– A sereg lassan készen áll az advortoni csapatok fogadására – mondta Isabella mintegy mellékesen. – Pár nap, és indulunk a foredami fennsíkra. Harcolni fogunk, akármi lesz is.
– Fogunk? Úgy érti… úgy érted, te is…. nem, ezt nem gondolhatod komolyan! – hitetlenkedett Eric.
– A sereget az uralkodónak kell vezetnie. Ott a helyem.

​– Igen, de te…
– Én? Én csak egy nő vagyok, erre célzol?
– Nem ezt akartam mondani. F… Isabella, te nem vagy tapasztalt harcos. Féltelek. Kérlek, bízd rám a sereget és ezt a csatát. Te pedig menj Rosaline után Lochrose-ba, amíg nem rendeződik a helyzet. Ha bármi baj lenne, onnan könnyedén tovább tudtok menekülni Effenmontig, vagy valamelyik yacothiai zárdába. Bárhová, ahová Edward keze nem ér el.
– Hogyisne! – háborodott fel Isabella. – Nem fogok megfutamodni. Harcolni akarok a népemért és a hazámért, ahogyan te. Én nem félek, Eric. Te magad is mondtad, hogy milyen ügyesen forgatom már a kardot. Ráadásul te ott leszel mellettem a harcban.

– Isabella, értsd meg, kérlek… bajod eshet… megsebesülhetsz… én azt nem bírnám ki! Talán nincs veszve minden, talán lenne rá mód, hogy visszaszerezzem Edwardtól a kardot. De képtelen lennék úgy a harcra koncentrálni, ha közben végig érted aggódnék!
– Nem nyitok vitát. A szavam parancs. Ezt együtt csináljuk végig.

A lovag tiltakozni akart, ám a nő gyengéd csókkal hallgattatta el, mielőtt szóhoz jutott volna. Eric szenvedélyesen viszonozta, mintha ez lenne az utolsó csókjuk.

Miután nehéz szívvel elváltak, és Isabella magára maradt, rátört a bizonytalanság és a kétségbeesés.
Mi lesz velük?

***

A vészterhes napok egyre teltek, közeledett az ütközet napja. A háborúba indulás előtti este Edward búcsúlakomát rendezett az advortoni palotában.
Lys elégedett mosollyal lépett be az étkezőbe. Csengő hangja, no és persze igencsak kihívó ruhája könnyedén meggyőzte az őröket, hogy ajánlják be őt a királynál, hogy zenélhessen az aznap esti vacsorán. Az uralkodó szerette, ha az étkezéseket muzsika kísérte, és Lysnek ez pont kapóra jött terve végrehajtásához.

Magabiztosan, csábos mosollyal  libbent be, illedelmesen meghajolt, ám amikor felemelte fejét, ismerős arcot pillantott meg a főasztalnál. Szeme elkerekedett a csodálkozástól, még a lantját is majdnem elejtette.

Christiant is hasonlóképpen váratlanul érte a lány megjelenése, ő is döbbenten meredt rá pár pillanatig.
Edward figyelmét persze nem kerülte el a meglepett összenézés.

– Úgy látom, ismeritek egymást – állapította meg. – Vajon honnan? – fordult a mellette ülő fiúhoz.
– Ami azt illeti… – Christian nem tudott elfojtani egy gonosz mosolyt.
Lys arcán a félelem árnyéka suhant át. Kérlek, ne… nyelt egyet.

– Igen, ismerjük egymást. Futólag. Ő itt Lys Larkin, nemrég még Meraniában, egy fogadóban játszott. Rengeteg helyen megfordult már, értem ezt városokra és ágyakra egyaránt – tájékoztatta a királyt a szőke fiú. – Könnyen kapható a kicsike, hogy úgy mondjam.
Mi van? Lyst elöntötte a pulykaméreg. Kedve lett volna odamenni, és felképelni „barátját” ezért a megjegyzésért. Ugyanakkor uralkodnia kellett magán, nem akarta túlfeszíteni a húrt. Ráadásul, jutott eszébe, ha könnyűvérűnek tüntetik fel, talán a király is érdeklődik majd a társasága iránt.

– Akkor már értem – bólintott Edward. Tekintetével végignézett a lányon, és kéjes mosolya elárulta, hogy kedvére való a látvány. – Na és mit tudsz, kedves Lys? Milyen zenéket ismersz?
– Nagyon sokfélét – derült fel a lány. – Van valami kívánsága, felség, amit hallani szeretne, vagy válasszak valamit, amiről úgy gondolom, tetszene önnek?
– Lepj meg valamivel – kérte Edward.
Meg foglak, attól ne félj, gondolta a zenészlány. Keze már a lantján volt, és egyik kedvencét kezdte játszani.
– Nagyon jó – dicsérte Edward, amikor a zene véget ért. – Valóban tehetséges vagy.

Lys vacsora közben végig zenélt, és figyelt. Éneklés közben próbált pár kacér mosolyt küldeni a király felé, és úgy fordítani a testét, hogy a lehető legtöbb látszódjon belőle. Elégedetten nyugtázta a sóvárgó pillantásokat.
Egész csinos, vélte Edward. Na persze nem olyan, mint Isabella, de azért… na tessék, már megint a körül a nő körül járnak a gondolatai! Ahogy ismét felidézte Isabella érzéki csókját, és ahogy kiszolgáltatva, tehetetlenül fekszik alatta, a férfi megborzongott a rátörő vágytól. Már bánta, hogy elszalasztotta a kínálkozó alkalmat. Minden épeszű férfi elvette volna, ami jár neki. Még most sem értette, mi ütött belé, miért engedte el zsákmányát olyan könnyen, érintetlenül. Bárcsak Isabella is annyira akarná őt, mint amennyire ő őt! Mennyivel egyszerűbb volna minden! Ez a nő teljesen összezavarja, képtelen higgadtan gondolkodni miatta. Tényleg, mióta is nem volt már nővel? Túl régóta gyűlt már benne a feszültség, ideje levezetnie. Holnap reggel úgyis háborúba indul, jót fog tenni előtte egy kis lazítás ennek a csinos hölgynek társaságságban.
A vacsora végeztével Lysnek indulnia kellett. A búcsú után némileg csalódottan távozott volna, ám a kapuban az uralkodó egyik embere utolérte. Kissé habozva adta át az üzenetet: fizetsége ötszörösét megkaphatja, amennyiben az éjszakát a király hálószobájában tölti. A királlyal. Lys tettetett ártatlansággal szabadkozott, ám amikor az ötszörös összegből hétszeres lett, beleegyezett.
A fürdőbe kísérték, hogy tisztán és üdén kerüljön Edward elé. Kapott egy igencsak rövidke, férfiszemnek tetszetős kis ruhát, majd Edward hálószobájába vezették, ahol magára hagyták.

A lány szinte hallotta a saját szívverését. Az ágytól nem messze az asztalon friss gyümölcsökkel teli kosár várta. Odalépett, elmélázva bekapott egy szőlőszemet.

– Ugye, kellemes itt?
Lys összerezzent. Meg se hallotta, amikor a király belépett hozzá a szobába.
– I… igen, felség – hajtotta le a fejét a zenészlány.
– Gyere közelebb.
A férfi végigsimított a lány arcán és haján, és kéjes pillantással fürkészte.

– Gyönyörű vagy – dicsérte, majd egy mozdulattal magához húzta és mohón megcsókolta. Lys hevesen viszonozta, de közben minden izma megfeszült.
– Lazulj el egy kicsit – figyelt fel a férfi Lys reakciójára. – Talán egy kupa bor segítene.

– Köszönöm, nem. Én csak felséged csókjára szomjazom – pirult el Lys kislányosan. Edward elmosolyodott. Válaszul újból megcsókolta, s az ágy felé vezette.
Egy pillanatra elengedte a lányt, hogy kisegítse a ruhájából. Lys erre a pillanatra várt. Előkapta a combjához erősített kést, és a király nyakához szegezte.

– Most véged van, te átkozott! – sziszegte, készen arra, hogy egy gyors mozdulattal elvágja a férfi torkát.