Ezüst krónikák – 27. Háborúban és szerelemben

Edward egy szempillantás alatt – mintha csak várta volna a támadást – elkapta a lány mindkét csuklóját, és kicsavarta a kezéből a kést. Lys fájdalmasan felkáltott. Egy pillanattal később a penge már az ő nyakához szorult.  A lány riadt tekintettel nézett a könyörtelen, acélszürke szempárba. Homlokán verejtékcsepp gördült le. Tudta, nem lesz kegyelem.
– Na halljam, ki bérelt fel? Talán Isabella? – dörrent rá a király.

– Nem… – nyögte a zenészlány. Riadtan hátrál a fal felé.
– Akkor ki?
– Senki… a saját ötletem volt. – Lys minden bátorságát összeszedve, dacosan felszegte a fejét. – Leigáztad a hazámat, Burdleyt, most pedig Meraniát vetted célba. Meg akartalak állítani – kapkodott levegőért a lány.

– Komolyan azt hitted, hogy sikerülhet? – Christian magabiztosan lépett be a szobába, nyomában néhány palotaőrrel. Egyikük, az őrség vezetője kivont karddal sietett az uralkodó segítségére.
– Te? – kerekedett el Lys szeme. Hitetlenekdve méregette Christ.
– Én mondtam, hogy vigyázzon vele, felség. Sejtettem, hogy valami ilyesmire készül. Még jó, hogy nem esett komolyabb baja.
– Köszönöm az értékes információt – biccentett Edward. – Ha váratlanul ért volna, talán sikerrel járt volna. Mit gondolsz, mi legyen a kis bestia büntetése? Vigyük rögtön a vesztőhelyre?
– Az nem elég – rázta a fejét Chris. – Zenész a kicsike, talán az lenne neki a legnagyobb büntetés, ha eltörnénk vagy levágánánk az ujjait, és kivágnánk a nyelvét. De egy nyilvános, példásan kegyetlen kivégzés is remek ötlet, hogy lássa mindenki, mi a sorsa azoknak, akik szembeszegülnek felségeddel. De ha javasolhatok valamit, csak a háború után kapja meg a büntetését, hadd érje csak meg Merania bukását.
– Megfontolom – bólintott a király. – Addig is tömlöcbe vele! Lehet, valóban várok az ítélettel, amíg haza nem térünk a meraniai hadjáratról.

– Te árultál el, te szemét! – Lys gyűlölködve nézte Christ,  miközben az őrök elvezették. Ha az egyik őr nem tartja szorosan a karját, valószínűleg kitépte volna magát a szorításából, és nekiesett volna egykori barátjának. – Hogy tehetted?!
– Ilyen az élet, Lys – vont vállat a fiú.

A lány magába roskadva várta sorsát a cellában. Hogy lehetett ennyire buta? Pedig annyira jó ötletnek tűnt. Sikerülhetett is volna, ha egy kicsit… gyorsabb. Na és ha Chris nem figyelmezteti a királyt. Ott volt a lehetőség, hogy megszabadítsa a világot ettől a velejéig romlott, hatalommániás szörnyetegtől, és ő elszúrta! Most pedig mindennek vége, hamarosan ki fogják végezni. Bent sem látja soha többé… El sem búcsúzhatott tőle rendesen!
Könnyek szöktek a szemébe. Azóta is gyötörte a bűntudat, amiért búcsú nélkül hagyta ott férjét. Mégis hitte, hogy így lesz a legjobb. Tudta, kockázatos vállalkozás, és nem biztos, hogy élve visszatér. Így talán kevésbé hiányzik majd Bennek…
Kisvártatva kattant a zár, és fájdalmas nyikordulással nyílt az ajtó.

– Chris? – ismerte fel az érkezőt Lys. – Te vagy az? Kérlek, mondd, hogy ez nem igaz! Ugye, ez csak valami trükk? Kérlek, segíts, és vigyél ki innen valahogy!
– Miért segítenék? – vonta fel a szemöldökét a fiú. – Hogy bajba keverjem magam? Mondta neked bárki is, hogy próbálj meg hőst játszani, és intézd el Edwardot? Csak magadnak köszönheted, hogy ide jutottál!
– De hát… – sápadt el Lys. – Kérlek. Barátok voltunk, nem emlékszel?

– Igen, azok voltunk – vont vállat Chris. – De ennek mi jelentősége van? Seraphim, és vele a hatalom immár Edward kezében van. Márpedig az ember akkor jár legjobban, ha annak az oldalán áll, akinél a hatalom van. Akkor éli túl legtovább. Isabella királynő és Merania elvesztek, minek buktam volna velük? Az idők változnak, és nemsokára az enyém jön el.
– Seraphim… Edward kezében van?! – Lys ereiben megfagyott a vér.
– Bizony ám, és ezért rendkívül hálás lehet nekem. Adtam neki egy jó ötletet, hogyan szerezheti meg…

– Hah! Ha azt hiszed, bízni fog egy ilyen aljas árulóban, mint te, akkor nagyon tévedsz!
– Ó, pedig máris azt teszi. Sőt, hála neked, ezután a kis közjáték után még inkább bízik az iránta való hűségemben. Meg is lesz érte a jutalmam.
– Igen, meglesz a méltó „jutalmad”, te nyomorult patkány! Mihelyt nem leszel már hasznos a számára, megszabadul tőled!
– Azt majd meglátjuk. Akárhogy is, azt te már nem fogod megérni. Mihelyt visszatérünk a háborúból, Edward kivégeztet téged. Igazából csak azért jöttem, hogy addig is kellemes szórakozást kívánjak neked. Na meg jó étvágyat a vacsorádhoz. Friss felmosóvíz lesz és ínycsiklandozó penészes kenyér, bár az picit már kemény, szóval vigyázz a fogaidra!

– Nagyon szellemes! De tudod, ha máshol nem is, de egy nap az Őrző színe előtt felelni fogsz minden alajsságodért! Most pedig takarodj innen!

A meraniaiak készen álltak, hogy elinduljanak a háborúba.

Isabella egy utolsó pillantást vetett a tükörképére. Furcsán mutatott rajta a kifejezetten neki tervezett páncél. Könnyű fémből készült, amely megkönnyítette a mozgást, ugyanakkor az anyaga kellőképpen erős volt, hogy megvédje őt. Az elmúlt napokban szinte megszállottként gyakorolta Erickel a kardforgatást. Már kifejezetten ügyes volt, úgy érezte, uralkodóhoz méltón fog helytállni a csatatéren. Bár Seraphim és a túlerő ellen ez nem lesz elég…
Gyomra remegett az idegességtől. Rettenetesen félt ettől a háborútól. De már nem léphetett vissza. Leaglább Rosaline-t biztonságban tudhatta Lochrose-ban. Sir Vincent vezetésével néhány megbízható katonát utánaküldött, hogy szükség esetén védjék meg őt,  legvégső esetben pedig menekítsék egy eldugott yacothiai zárdába, ahol Edward és csapatai nem bukkanhatnak rá. Szándékosan jelölte ki Vincentet a feladatra: tudta, hogy bár húga igyekszik titkolni, nagyon sokat jelent neki a lovag – többet, mint eddig bármelyik férfi –, aki így biztosan nem fog elesni a csatatéren. Talán ez lesz az utolsó ajándéka testvére számára…
A királynőt látogató zavarta meg: Eric. Isabella szíve nagyot dobbant.

– Szóval nem gondolta… d meg magad – lépett hozzá Eric. Még mindig őrültségnek tartotta, hogy Isabella részt akar venni a csatában.
– Nem – rázta meg a fejét a nő. – Harcolni akarok. Akkor is, ha mind elbukunk. Akkor leaglább… nem halunk meg hiába. A nép is küzdeni akar, nem akarnak behódolni Edwardnak.
– A meraniaiak a hazájukért küzdenek, míg az advortoniak jó része csupán pénzért vagy hatalomért. És ne feledd, Seraphim a legyőzhetetlen, nem pedig Edward. Ő követhet el hibákat, elejtheti, elveszítheti valahogy a kardot harc közben. Akár fordulhat is a kocka a csatatéren, ha az Őrző úgy akarja. Az ő kezében vagyunk.
– Talán kegyes lesz hozzánk – sóhajtotta Isabella, tele kétségekkel.

Aggódva nézett Ericre, aki magához vonta, és gyengéd csókot lehelt az ajkára.
– Vigyázok rád, megígérem.
Nem akarta áltatni királynőjét, tudta, kevés az esélyük, és valószínűleg nem élik túl a háborút. Mégis, amíg ők éltek, a remény is élt.

Indulás előtt a lovag még el akart búcsúzni legjobb barátjától. Ben már jó ideje ki sem dugta orrát a műhelyből. Mióta felesége faképnél hagyta, teljesen magába fordult, és bezárkózott. Ajtót nyitni sem volt hajlandó senkinek, ugyanakkor a műhelyből hallható szűntelen kalapácsolás jelezte, hogy otthon van, és lázasan dolgozik valamin. Úgy tűnt, mesterségébe menekült a csalódás elől.
Annál nagyobb volt Eric megrökönyödése, amikor összefutott vele a műhely előtt.

– Ben? Hát te? – pislogott Eric. Alig ismerte fel barátját, aki teljes páncélzatban állt előtte.
– Hogy tetszik? Magam kovácsoltam a páncélt és ezt a kardot is! Ki is próbáltam, és képzeld, nem esett szét egyik sem! – újságolta lelkesen barátja.
– Ez remek hír, de mégis mi ez az egész? Ugye nem azt akarod mondani, hogy…
– De bizony, hogy azt! Én is harcolni akarok a hazámért. Lovag lettem, ez a kötelességem – düllesztette ki büszkén a mellkasát a kovács. Szemében elszánt tűz égett. Eric jól ismerte ezt a nézést, és felettébb aggasztotta.

– Szó sem lehet róla. Ez életveszélyes! Hiszen soha nem volt még a kezedben kard, az Őrző áldjon meg!
– Azt hiszem, több, mint tiédben, barátom.
– Tudod, hogy értem – intette le türelmetlenül Eric. – Soha nem harcoltál még. – Mindenkinek elment az esze, és megunta az életét?
– Tényleg nem, viszont láttam már lovagokat harcolni. Például téged vagy Sir Vincentet. Menni fog nekem is.
– Az édeskevés! Az advortoni sereg képzett harcosokból áll. Fogd már fel, hogy egy ilyen ütközetet semmi esélyed túlélni!

– Akkor úgy lesz – felelte csendesen Ben. – Nekem már úgysem számít. A feleségem, életem szerelme elhagyott, a legjobb barátom pedig „elvesztette” a győzelmet jelentő kardot, amit én magam kovácsoltam, és így az ellenség kezébe került. Hidd el, a hősi halál a legjobb dolog, ami ezek után velem történhet.
– Na és másra nem gondolsz? Például a szüleidre? Vagy a két tündéri kishúgodra, akik imádnak téged? Szükségük van rád! Ben, ennek az egésznek semmi értelme! Tudom, hogy…

​– Ugyan mit tudsz te? – csattant fel Ben.
– Nyugodj meg, kérlek, és…

​– Te engem ne nyugtatgass! Harcolni fogok és kész! Most már én is a királynő lovagja vagyok, akárcsak te. Döntöttem. Nem tarthatsz vissza!
– Hát jó. Legyen, ahogy akarod – vesztette el a türelmét Eric. Belátta, esélye sincs meggyőzni barátját.
– Köszönöm – bólintott gúnyosan Ben. Keze idegesen simult a kardja markolatára.
– Ben…
– Nincs számodra mondanivalóm. Ha meglenne Seraphim, akkor nem lennénk ekkora pácban, és simán győzhetnénk, de így… Az egész a te hibád! – vetette oda Ben búcsúzóul, otthagyva őt.
Eric csüggedten nézett utána. Hát ez lett a vége. Annyira törekedett a jóra, annyira szeretett volna helytállni és megfelelni mindenhol és mindenkinek. S mi lett az eredménye? Csúfosan elbukott. Mindent elvesztett, és mindenki elfordult tőle. Csak egyvalaki maradt neki. Isabella. Miatta nem fogja feladni, miatta, érte igenis küzdeni fog, küzdenie kell utolsó csepp véréig. Ha lehet valahogy fordítani a csata végkimenetelén, ő megteszi.

***

Edward lenézően mérte végig a meraniai sereget.
– Szánalmas – húzta el a száját megvetően. – Ahogy elnézem ezt a maroknyi kis csapatot, még a fény kardja nélkül is miénk lenne a győzelem. Érthető volt a parancsom? – kérdezte katonáihoz fordulva. – A királynőnek nem eshet bántódása. Lefegyverezhetitek, de maradjon életben. Ő az enyém.

Kardját magasba emelve megadta a jelet a támadásra.
Az advortoniak létszáma messze meghaladta ugyan a meraniaiakét, ám a királynő serege elszántan küzdött. Edward maga azonban nem ütközött különösebb ellenállásba. Néhány bátrabb meraniai ugyan megpróbált szembeszállni vele, a többség azonban inkább kerülte őt és legyőzhetetlen kardját. Edward, miután rezzenéstelen arccal végzett egy bátrabb ellenfelével, megpillantotta, akit keresett. Arcán önelégült mosollyal sietett közelebb.
– Lám csak, Isabella – szólította meg.

A királynő felé fordult. Kardját védelmezően maga elé tartotta. Egy szót sem szólt, csak dacosan nézett a férfi szemébe.
– Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok, és ilyen körülmények között látjuk viszont egymást. – szólt a férfi. – Látja, máris mennyi vér folyt az ön makacssága miatt! Nem akar véget vetni ennek? Csak egy szavába kerül.
Isabella dühösen felé csapott a kardjával, ám Edward lazán kivédte a támadást.

– Próbára tenné a kard erejét? Biztos ebben? Jól gondolja meg, mert könnyen az életébe kerülhet!
– Inkább, mint hogy megadjam magam, és a felesége legyek. Amíg én élek, Merania nem lesz a maga kezében, ezt jegyezze meg!
– Ahogy óhajtja.

Eric vadul zihálva végzett egy különösen szívós ellenfelével, majd aggódva nézett körbe. Isabella mellett akart maradni, de a tömegben ez nehezen ment, el is vesztette őt szem elől. Váratlanul egy másik ismerős arcot vett észre, akinek láttán nyomban forrni kezdett a vére.
– Te kis patkány… – indult meg felé.

​Az illető is felismerte őt, s rögtön elsápadt, ahogy észrevette bátyját.
– Hé, lassan a testtel! – Christian magabiztosan próbált szembenézni vele, ám az Eric szemében látott gyilkos indulat megrémítette. – Na, hogy tetszik a műved? Sikerült elérned, amit akartál? A királynőd jól megdicsért a „hőstettedért”, mi?
– Az én művem?! A te ötleted volt, és te adtad át Edwardnak Seraphimot!
– Na, mi lesz? Meg akarsz ölni? Rajta, gyerünk! Tudom én, hogy ezerszer is elátkoztad már azt a napot, amikor rám találtál és megmentettél!

– Jól tudod – hazudta Eric. Gyors mozdulattal mély vágást ejtett testvére arcán.  – De tudod mit? Már annyira sem érdekelsz, hogy megöljelek! Attól nem változna semmi. – Méltóságteljesen hátat fordított, és otthagyta volna. Nem látta azonban a Christian szemében fellobbanó gyilkos tüzet.
– Ne merészelj hátat fordítani nekem! – sziszegte a fiú.

Villámgyorsan felkapta a kardját, és bátyjának rontott, hogy a hátába vágja. A kard átütötte a vastag páncélt, és sikerült is sebet ejtenie. Ericnek a hirtelen jött fájdalomtól egy pillanatra vörös köd ereszkedett az elméjére. Mégis egy pillanat alatt reagált. Megpördült, és egy határozott csapással a földre terítette öccsét.

Esés közben Chris beverte fejét egy kiálló kőben. Az ütés olyan erővel érte, hogy mozdulatlanul terült el a földön. Eric komoran a magasba emelte kardját, hogy egy gyors mozdulattal végezzen vele, ha még életben lenne. Úgy érezte, ez lenne a helyes döntés, és jót tenne a világgal, ha megszabadítaná áruló testvérétől.

Mégis… Hogyan tudna megölni egy fegyvertelen embert? A saját vérét? Nem, erre nem volt képes. Mély sóhajjal engedte le a kardját.
Isabella sikolyára megfagyott ereiben a vér. Vetett egy utolsó, megvető pillantást testvérére, majd sorsára hagyta. Majd az Őrző eldönti, magához rendeli-e, vagy életben hagyja. Ő nem volt hajlandó bemocskolni vele a kezét.
Eric lélekszakadva sietett Isabella segítségére.

A királynő a földön feküdt, zihált a félelemtől és a kimerültségtől. Edward fenyegetően fölé hajolt, kardját magasba emelte, készen arra, hogy lesújtson vele.
– Utolsó lehetőség, Isabella. – Bár arcvonásai acélkemények maradtak, hangja meglepően lágy volt, már-már esdeklő. Nem akarta bántani, nem akarta megölni őt, de ha ennyire makacs, akkor nem tehet mást, kénytelen lesz…
– Rajta, tegye csak meg. – Isabella az ajkába harapva, csukott szemmel várta a halálos csapást.

– Hagyd őt békén, te nyomorult! – Eric lélekszakadva sietett oda. – Hogy van merszed egy nőre támadni, te gyáva féreg?
– Nicsak, a hős díszlovag! – fintorgott Edward, szembe nézve vele. – Hát nem volt elég a múltkori? Egyszer már legyőztelek, pedig akkor még nem is volt a kezemben Seraphim. Komolyan ki akarsz állni ellenem így?
– Igen – felelte elszántan Eric. – Inkább meghalok, de a királynőt nem engedem bántani.
– Eric… ne – kérte erőtlenül Isabella, de szavai nem találtak meghallgatásra.
– Rendben, felőlem lejátszhatjuk – bólintott jeges mosollyal Edward, majd a következő pillanatban támadott is. Eric az utolsó pillanatban tért csak ki a csapás elől. A két fém egy szempillantás múlva fájdalmasan szikrázva csattant össze.
Isabella szinte bénultan, elszoruló szívvel figyelte küzdelmüket. Szólni akart, de egy hang sem jött ki a torkán.

Ericnek egyetlen gondolat kattogott a fejében: meg kell védenie Isabellát! Bármi áron! Ebből szinte földöntúli erőt sikerült merítenie. Csapásai egyre jobban irányozottak voltak, s lassan ő lett a támadó fél. Edwardot is meglepte ellenfele ereje. Azon kapta magát, hogy egyre nehezebben védi ki a lovag csapásait. Hogyan lehet ez, amikor a kardja legyőzhetetlen?
Ben észrevette a jelenetet. Tátott szájjal nézte a küzdőket, s tekintete Seraphimra esett. Pislogott párat. Ekkor beléhasított a felismerés.
– Eric – kiáltotta. – Az a… – már nem tudta folytatni, mert a tömeg magával sodorta, s az egyik advortoni katona hátulról leterítette.

​Eric nem is hallotta barátját. Maradék erejét latba vetve csapást igyekezett mérni ellenfelére. Ahogy kardja Seraphimnak ütközött, annak pengéjén repedés futott végig, majd nemes egyszerűséggel kettétört. A király fel sem fogta, mi történik, amikor a hideg fémet megérezte a nyakán.

– Ennyi volt. – Az éles penge mélyen a bőrébe nyomódott. – Tedd le a fegyvert, és add ki a parancsot a visszavonulásra. Nézz csak körbe! Hiába a nagy túlerőd, a katonáid vesztésre állnak. Vesztettél, de az életed még megmaradhat.
Ahogy megérezte a nyakán lassan lecsorduló forró vért, ő maga is belátta, ennyi volt. Talán hagynia kellene, hogy az átkozott díszlovag befejezze, amit elkezdett. A katonái nélküle is győznének, és neki sem kellene megszégyenülve távoznia… életösztöne azonban nem engedte.

Szeme előtt régi emlék villant fel. Utoljára akkor érzett ilyen halálfélelmet, amikor a várbörtönben fogolyként nézett szembe trónbitorló nagybátyjával, Ludwig herceggel. Miután megtudta, hogy a háborút ugyan megnyerték, de édesapja elesett a döntő ütközetben, szinte azonnal a várbörtön legsötétebb cellájába vetették.
– Hogy érzed magad, Edi? –  Ludwig önelégült, gonosz mosollyal méregette ifjú unokaöccsét.
Edward elgyötört, sápadt arccal nézett vissza rá.
– Ugye tudod, mi következik most? A koronázás. Csakhogy a korona nem a te fejedre kerül, ugyanis az addigra már a porban fog heverni – vigyorgott nagybátyja. – Kár érted, kölyök, én tényleg kedveltelek, de sajnos útban vagy köztem és a trón között.

– Gyáva féreg! – sziszegte a fiatal herceg. El sem hitte, hogy pont Ludwig juttatta őt ide. Bár őszintén szerette és tisztelte édesapját, a királyt, őt túlságosan lefoglalták az államügyek, így a fiú nevelése jórészt nagybátyjára hárult, akinek nem született saját gyermeke. Edward tőle tanulta meg a kardforgatás és a sakk fortélyait is, példaképeként és bizalmasaként tekintett Ludwigra. Arra az emberre, aki a trónért és a hatalomért cserébe éppen megölni készült őt.  – Itt akarsz végezni velem, mint egy utolsó bűnözővel?
– Nem én, Edi – ismételte Ludwig a becenevet, melyet a fiú annyira gyűlölt. Élvezettel nézte, hogy Edward arca megrándul. – Én nem mocskolom be veled a kezem, de hóhér barátom már úton van, hogy elvégezze a piszkos munkát. De lásd, milyen jó szívem van, lehet egy utolsó kívánságod. Teljesítem, amennyire a lehetőségeim engedik.
– Rohadj meg! – Edward szinte köpte a szavakat. Gyűlölte ezt a tehetetlenséget.
– Ezt a kérést sajnos nem áll módomban teljesíteni – jött Ludwig flegma válasza. – Más óhaj-sóhaj?
– Állj ki ellenem, ha mersz! – szólalt meg Edward alig hallhatóan.

– Nézzenek oda! Mégis miért tennék ilyet? Egyébként sem vagy egy nagy harcos. Taknyos kölyök vagy még, tapasztalatlan, és teljesen legyengültél. Esélyed sem lenne ellenem!
– Ha már meg kell halnom, inkább halok meg párbajban, mint hogy kivégezzenek, mint egy kutyát. – Az acélszürke szempár elszántan izzott.
– Nem látom be, miért mennék ebbe bele – húzta el a száját Ludwig.
– Aha! Szóval mégis csak félsz, hogy legyőzlek? Nem mered elfogadni a kihívást? Gyáva féreg!

Ludwig egészen közel lépett hozzá.
– Éppen tőled félnék? – kérdezte lenézően, nem kevés dühvel a hangjában. – Mégis viccnek is rossz! De minek kockáztassam a győzelmet, ami már úgyis a kezemben van? Nem vagyok ostoba!
– Ha annyira biztos lennél a győzelmedben, nem éreznél semmilyen kockázatot, szóval igenis félsz tőlem. De rajta, futamodj csak meg a gyáván megkaparintott koronáddal!
– Tudod mit, kölyök? Nesze – dobott oda egy kardot neki Ludwig. – Védd magad!

A két kard összecsattant. Rövid, ám annál hevesebb küzdelem volt. Edward izzadva próbálta hárítani nagybátyja csapásait, aki látható élvezettel figyelte unokaöccse elkeseredett küzdelmét az életéért. Több alkalommal is végezhetett volna vele, de ki akarta élvezni az utolsó pillanatok minden örömét, így inkább ejtett egy apró karcolást itt, egy mélyebb vágást amott.

Végül elunta a játékot, s Edward hamarosan a nyakán érezte nagybátyja jéghideg kardját. A sajátját elejtette, s a fegyver elérhetetlen távolságba repült tőle.
– Ennyi volt, Edi. Vége van. Vesztettél….

– Állj! – kiáltotta Edward. – Vége! Mindenki tegye le a fegyvert!

A király lassan, porig alázva kelt fel. Erre nem számított.
A hír lassan terjedt a hitetlenkedő advortoni katonák között. Vesztettek? Ennyi volt? Zavartan bár, de engedelmeskedtek. Nem mertek ellentmondani az uralkodó parancsának.
Eric vetett egy utolsó, szánakozó pillantást ellenfelére, majd Isabellához sietett. A nő könnyes szemmel borult a nyakába.

– Megcsináltad! Köszönöm! – nevetett könnytől és portól maszatos arccal. A lovag némán szorította magához. Ő maga sem tudta felfogni, hogyan és miért történt. De sikerült. Köszönöm, Őrző! Lassan kibontakozott a nő öleléséből, és gyengéden megtörölte arcát.
– Jól vagy? – lehelte Isabella. – Nem sérültél meg nagyon?
– Soha jobban, és te? Hiszen te remegsz! Ne aggódj, most már nem kell félned. Minden rendben lesz.

A boldog győzelem mámorában egyikük sem érzékelte a rájuk leselkedő veszélyt. Edward összeszűkült szemmel figyelte őket. Vérében forrni kezdett a düh, keze görcsbe rándult az indulattól, majd megindult a csizmájához erősített tőr felé. Ennek nem lehet így vége! Ezt nem fogja annyiban hagyni!

– Na mi lesz, Edi? Mi az utolsó szavad? – érdeklődött gonoszan Ludwig. Bármelyik pillanatban elvághatta volna a fiú torkát, de a győzelme tudatában nem látta szükségét. – Te akartad így. Becsületes küzdelem volt, és te vesztettél.
Edward mély levegőt vett. Volt még egy utolsó esélye. Villámgyors mozdulattal megragadta nagybátyja karját, másik kezével előrántott egy tőrt a ruhája alól.

A következő pillanatban a penge mélyen nagybátyja mellkasába fúródott. A férfi kezéből kihullott a kard.
– Tévedsz! – vetette oda Edward gyűlölködve. – Túl jó tanár voltál, én pedig túl jó tanítvány. Te magad tanítottad: „mindig legyen tartalék fegyvered!” Mit is mondtál még? Ja, igen. „Tisztességes eszközökkel nem győzhetsz mindig.” Ja, és hogy „ne becsüld alá az ellenfeledet!”. Látod, ha nem szövegeltél volna annyit, és betartod a magad tanácsát, valóban győzhettél volna…
Ludwig tekintetében csodálkozó tekintet ült, míg üvegessé nem vált. Edward remegve lökte el nagybátyja ránehezedő holttestét. Alig akarta elhinni: sikerült. A leckét egy életre megjegyezte.

El sem akarta hinni, hogy végre átveheti az őt megillető helyet az advortoni trónon. Ahogy a fejére került a korona, úgy érezte, senki nem állíthatja meg többé. Ha kell, mindenkit könyörtelenül félreállít, aki veszélyt jelent számára, s nem lesz kegyelem. Tisztességes vagy tisztességtelen eszközökkel, de győzni fog mindig, mindenhol, mindenki felett. Folytatni fogja édesapja művét, és olyan hatalmas lesz ez az ország az ő irányítása alatt, amilyet még nem látott a világ! Szemében elszánt tűz égett.

​S évekkel később ott, a csatatéten is ugyanez a tűz lobbant fel a tekintetében. Mély levegőt vett, s cselekedett: egy jól irányzott dobással Isabella felé hajította a tőrét.
A fegyver végighasított a levegőn, és célba ért…