
Ezüst krónikák – 27. Háborúban és szerelemben
– Na halljam, ki bérelt fel? Talán Isabella? – dörrent rá a király.
– Akkor ki?
– Senki… a saját ötletem volt. – Lys minden bátorságát összeszedve, dacosan felszegte a fejét. – Leigáztad a hazámat, Burdleyt, most pedig Meraniát vetted célba. Meg akartalak állítani – kapkodott levegőért a lány.
– Te? – kerekedett el Lys szeme. Hitetlenekdve méregette Christ.
– Én mondtam, hogy vigyázzon vele, felség. Sejtettem, hogy valami ilyesmire készül. Még jó, hogy nem esett komolyabb baja.
– Köszönöm az értékes információt – biccentett Edward. – Ha váratlanul ért volna, talán sikerrel járt volna. Mit gondolsz, mi legyen a kis bestia büntetése? Vigyük rögtön a vesztőhelyre?
– Az nem elég – rázta a fejét Chris. – Zenész a kicsike, talán az lenne neki a legnagyobb büntetés, ha eltörnénk vagy levágánánk az ujjait, és kivágnánk a nyelvét. De egy nyilvános, példásan kegyetlen kivégzés is remek ötlet, hogy lássa mindenki, mi a sorsa azoknak, akik szembeszegülnek felségeddel. De ha javasolhatok valamit, csak a háború után kapja meg a büntetését, hadd érje csak meg Merania bukását.
– Megfontolom – bólintott a király. – Addig is tömlöcbe vele! Lehet, valóban várok az ítélettel, amíg haza nem térünk a meraniai hadjáratról.
– Ilyen az élet, Lys – vont vállat a fiú.
Könnyek szöktek a szemébe. Azóta is gyötörte a bűntudat, amiért búcsú nélkül hagyta ott férjét. Mégis hitte, hogy így lesz a legjobb. Tudta, kockázatos vállalkozás, és nem biztos, hogy élve visszatér. Így talán kevésbé hiányzik majd Bennek…
Kisvártatva kattant a zár, és fájdalmas nyikordulással nyílt az ajtó.
– Miért segítenék? – vonta fel a szemöldökét a fiú. – Hogy bajba keverjem magam? Mondta neked bárki is, hogy próbálj meg hőst játszani, és intézd el Edwardot? Csak magadnak köszönheted, hogy ide jutottál!
– De hát… – sápadt el Lys. – Kérlek. Barátok voltunk, nem emlékszel?
– Seraphim… Edward kezében van?! – Lys ereiben megfagyott a vér.
– Bizony ám, és ezért rendkívül hálás lehet nekem. Adtam neki egy jó ötletet, hogyan szerezheti meg…
– Ó, pedig máris azt teszi. Sőt, hála neked, ezután a kis közjáték után még inkább bízik az iránta való hűségemben. Meg is lesz érte a jutalmam.
– Igen, meglesz a méltó „jutalmad”, te nyomorult patkány! Mihelyt nem leszel már hasznos a számára, megszabadul tőled!
– Azt majd meglátjuk. Akárhogy is, azt te már nem fogod megérni. Mihelyt visszatérünk a háborúból, Edward kivégeztet téged. Igazából csak azért jöttem, hogy addig is kellemes szórakozást kívánjak neked. Na meg jó étvágyat a vacsorádhoz. Friss felmosóvíz lesz és ínycsiklandozó penészes kenyér, bár az picit már kemény, szóval vigyázz a fogaidra!
A meraniaiak készen álltak, hogy elinduljanak a háborúba.
Gyomra remegett az idegességtől. Rettenetesen félt ettől a háborútól. De már nem léphetett vissza. Leaglább Rosaline-t biztonságban tudhatta Lochrose-ban. Sir Vincent vezetésével néhány megbízható katonát utánaküldött, hogy szükség esetén védjék meg őt, legvégső esetben pedig menekítsék egy eldugott yacothiai zárdába, ahol Edward és csapatai nem bukkanhatnak rá. Szándékosan jelölte ki Vincentet a feladatra: tudta, hogy bár húga igyekszik titkolni, nagyon sokat jelent neki a lovag – többet, mint eddig bármelyik férfi –, aki így biztosan nem fog elesni a csatatéren. Talán ez lesz az utolsó ajándéka testvére számára…
A királynőt látogató zavarta meg: Eric. Isabella szíve nagyot dobbant.
– Nem – rázta meg a fejét a nő. – Harcolni akarok. Akkor is, ha mind elbukunk. Akkor leaglább… nem halunk meg hiába. A nép is küzdeni akar, nem akarnak behódolni Edwardnak.
– A meraniaiak a hazájukért küzdenek, míg az advortoniak jó része csupán pénzért vagy hatalomért. És ne feledd, Seraphim a legyőzhetetlen, nem pedig Edward. Ő követhet el hibákat, elejtheti, elveszítheti valahogy a kardot harc közben. Akár fordulhat is a kocka a csatatéren, ha az Őrző úgy akarja. Az ő kezében vagyunk.
– Talán kegyes lesz hozzánk – sóhajtotta Isabella, tele kétségekkel.
– Vigyázok rád, megígérem.
Nem akarta áltatni királynőjét, tudta, kevés az esélyük, és valószínűleg nem élik túl a háborút. Mégis, amíg ők éltek, a remény is élt.
Indulás előtt a lovag még el akart búcsúzni legjobb barátjától. Ben már jó ideje ki sem dugta orrát a műhelyből. Mióta felesége faképnél hagyta, teljesen magába fordult, és bezárkózott. Ajtót nyitni sem volt hajlandó senkinek, ugyanakkor a műhelyből hallható szűntelen kalapácsolás jelezte, hogy otthon van, és lázasan dolgozik valamin. Úgy tűnt, mesterségébe menekült a csalódás elől.
Annál nagyobb volt Eric megrökönyödése, amikor összefutott vele a műhely előtt.
– Hogy tetszik? Magam kovácsoltam a páncélt és ezt a kardot is! Ki is próbáltam, és képzeld, nem esett szét egyik sem! – újságolta lelkesen barátja.
– Ez remek hír, de mégis mi ez az egész? Ugye nem azt akarod mondani, hogy…
– De bizony, hogy azt! Én is harcolni akarok a hazámért. Lovag lettem, ez a kötelességem – düllesztette ki büszkén a mellkasát a kovács. Szemében elszánt tűz égett. Eric jól ismerte ezt a nézést, és felettébb aggasztotta.
– Azt hiszem, több, mint tiédben, barátom.
– Tudod, hogy értem – intette le türelmetlenül Eric. – Soha nem harcoltál még. – Mindenkinek elment az esze, és megunta az életét?
– Tényleg nem, viszont láttam már lovagokat harcolni. Például téged vagy Sir Vincentet. Menni fog nekem is.
– Az édeskevés! Az advortoni sereg képzett harcosokból áll. Fogd már fel, hogy egy ilyen ütközetet semmi esélyed túlélni!
– Na és másra nem gondolsz? Például a szüleidre? Vagy a két tündéri kishúgodra, akik imádnak téged? Szükségük van rád! Ben, ennek az egésznek semmi értelme! Tudom, hogy…
– Nyugodj meg, kérlek, és…
– Hát jó. Legyen, ahogy akarod – vesztette el a türelmét Eric. Belátta, esélye sincs meggyőzni barátját.
– Köszönöm – bólintott gúnyosan Ben. Keze idegesen simult a kardja markolatára.
– Ben…
– Nincs számodra mondanivalóm. Ha meglenne Seraphim, akkor nem lennénk ekkora pácban, és simán győzhetnénk, de így… Az egész a te hibád! – vetette oda Ben búcsúzóul, otthagyva őt.
Eric csüggedten nézett utána. Hát ez lett a vége. Annyira törekedett a jóra, annyira szeretett volna helytállni és megfelelni mindenhol és mindenkinek. S mi lett az eredménye? Csúfosan elbukott. Mindent elvesztett, és mindenki elfordult tőle. Csak egyvalaki maradt neki. Isabella. Miatta nem fogja feladni, miatta, érte igenis küzdeni fog, küzdenie kell utolsó csepp véréig. Ha lehet valahogy fordítani a csata végkimenetelén, ő megteszi.
– Szánalmas – húzta el a száját megvetően. – Ahogy elnézem ezt a maroknyi kis csapatot, még a fény kardja nélkül is miénk lenne a győzelem. Érthető volt a parancsom? – kérdezte katonáihoz fordulva. – A királynőnek nem eshet bántódása. Lefegyverezhetitek, de maradjon életben. Ő az enyém.
Az advortoniak létszáma messze meghaladta ugyan a meraniaiakét, ám a királynő serege elszántan küzdött. Edward maga azonban nem ütközött különösebb ellenállásba. Néhány bátrabb meraniai ugyan megpróbált szembeszállni vele, a többség azonban inkább kerülte őt és legyőzhetetlen kardját. Edward, miután rezzenéstelen arccal végzett egy bátrabb ellenfelével, megpillantotta, akit keresett. Arcán önelégült mosollyal sietett közelebb.
– Lám csak, Isabella – szólította meg.
– Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok, és ilyen körülmények között látjuk viszont egymást. – szólt a férfi. – Látja, máris mennyi vér folyt az ön makacssága miatt! Nem akar véget vetni ennek? Csak egy szavába kerül.
Isabella dühösen felé csapott a kardjával, ám Edward lazán kivédte a támadást.
– Inkább, mint hogy megadjam magam, és a felesége legyek. Amíg én élek, Merania nem lesz a maga kezében, ezt jegyezze meg!
– Ahogy óhajtja.
Eric vadul zihálva végzett egy különösen szívós ellenfelével, majd aggódva nézett körbe. Isabella mellett akart maradni, de a tömegben ez nehezen ment, el is vesztette őt szem elől. Váratlanul egy másik ismerős arcot vett észre, akinek láttán nyomban forrni kezdett a vére.
– Te kis patkány… – indult meg felé.
– Hé, lassan a testtel! – Christian magabiztosan próbált szembenézni vele, ám az Eric szemében látott gyilkos indulat megrémítette. – Na, hogy tetszik a műved? Sikerült elérned, amit akartál? A királynőd jól megdicsért a „hőstettedért”, mi?
– Az én művem?! A te ötleted volt, és te adtad át Edwardnak Seraphimot!
– Na, mi lesz? Meg akarsz ölni? Rajta, gyerünk! Tudom én, hogy ezerszer is elátkoztad már azt a napot, amikor rám találtál és megmentettél!
– Ne merészelj hátat fordítani nekem! – sziszegte a fiú.
Isabella sikolyára megfagyott ereiben a vér. Vetett egy utolsó, megvető pillantást testvérére, majd sorsára hagyta. Majd az Őrző eldönti, magához rendeli-e, vagy életben hagyja. Ő nem volt hajlandó bemocskolni vele a kezét.
Eric lélekszakadva sietett Isabella segítségére.
– Utolsó lehetőség, Isabella. – Bár arcvonásai acélkemények maradtak, hangja meglepően lágy volt, már-már esdeklő. Nem akarta bántani, nem akarta megölni őt, de ha ennyire makacs, akkor nem tehet mást, kénytelen lesz…
– Rajta, tegye csak meg. – Isabella az ajkába harapva, csukott szemmel várta a halálos csapást.
– Nicsak, a hős díszlovag! – fintorgott Edward, szembe nézve vele. – Hát nem volt elég a múltkori? Egyszer már legyőztelek, pedig akkor még nem is volt a kezemben Seraphim. Komolyan ki akarsz állni ellenem így?
– Igen – felelte elszántan Eric. – Inkább meghalok, de a királynőt nem engedem bántani.
– Eric… ne – kérte erőtlenül Isabella, de szavai nem találtak meghallgatásra.
– Rendben, felőlem lejátszhatjuk – bólintott jeges mosollyal Edward, majd a következő pillanatban támadott is. Eric az utolsó pillanatban tért csak ki a csapás elől. A két fém egy szempillantás múlva fájdalmasan szikrázva csattant össze.
Isabella szinte bénultan, elszoruló szívvel figyelte küzdelmüket. Szólni akart, de egy hang sem jött ki a torkán.
Ben észrevette a jelenetet. Tátott szájjal nézte a küzdőket, s tekintete Seraphimra esett. Pislogott párat. Ekkor beléhasított a felismerés.
– Eric – kiáltotta. – Az a… – már nem tudta folytatni, mert a tömeg magával sodorta, s az egyik advortoni katona hátulról leterítette.
Ahogy megérezte a nyakán lassan lecsorduló forró vért, ő maga is belátta, ennyi volt. Talán hagynia kellene, hogy az átkozott díszlovag befejezze, amit elkezdett. A katonái nélküle is győznének, és neki sem kellene megszégyenülve távoznia… életösztöne azonban nem engedte.
– Hogy érzed magad, Edi? – Ludwig önelégült, gonosz mosollyal méregette ifjú unokaöccsét.
Edward elgyötört, sápadt arccal nézett vissza rá.
– Ugye tudod, mi következik most? A koronázás. Csakhogy a korona nem a te fejedre kerül, ugyanis az addigra már a porban fog heverni – vigyorgott nagybátyja. – Kár érted, kölyök, én tényleg kedveltelek, de sajnos útban vagy köztem és a trón között.
– Nem én, Edi – ismételte Ludwig a becenevet, melyet a fiú annyira gyűlölt. Élvezettel nézte, hogy Edward arca megrándul. – Én nem mocskolom be veled a kezem, de hóhér barátom már úton van, hogy elvégezze a piszkos munkát. De lásd, milyen jó szívem van, lehet egy utolsó kívánságod. Teljesítem, amennyire a lehetőségeim engedik.
– Rohadj meg! – Edward szinte köpte a szavakat. Gyűlölte ezt a tehetetlenséget.
– Ezt a kérést sajnos nem áll módomban teljesíteni – jött Ludwig flegma válasza. – Más óhaj-sóhaj?
– Állj ki ellenem, ha mersz! – szólalt meg Edward alig hallhatóan.
– Ha már meg kell halnom, inkább halok meg párbajban, mint hogy kivégezzenek, mint egy kutyát. – Az acélszürke szempár elszántan izzott.
– Nem látom be, miért mennék ebbe bele – húzta el a száját Ludwig.
– Aha! Szóval mégis csak félsz, hogy legyőzlek? Nem mered elfogadni a kihívást? Gyáva féreg!
– Éppen tőled félnék? – kérdezte lenézően, nem kevés dühvel a hangjában. – Mégis viccnek is rossz! De minek kockáztassam a győzelmet, ami már úgyis a kezemben van? Nem vagyok ostoba!
– Ha annyira biztos lennél a győzelmedben, nem éreznél semmilyen kockázatot, szóval igenis félsz tőlem. De rajta, futamodj csak meg a gyáván megkaparintott koronáddal!
– Tudod mit, kölyök? Nesze – dobott oda egy kardot neki Ludwig. – Védd magad!
– Ennyi volt, Edi. Vége van. Vesztettél….
– Állj! – kiáltotta Edward. – Vége! Mindenki tegye le a fegyvert!
A hír lassan terjedt a hitetlenkedő advortoni katonák között. Vesztettek? Ennyi volt? Zavartan bár, de engedelmeskedtek. Nem mertek ellentmondani az uralkodó parancsának.
Eric vetett egy utolsó, szánakozó pillantást ellenfelére, majd Isabellához sietett. A nő könnyes szemmel borult a nyakába.
– Jól vagy? – lehelte Isabella. – Nem sérültél meg nagyon?
– Soha jobban, és te? Hiszen te remegsz! Ne aggódj, most már nem kell félned. Minden rendben lesz.
– Na mi lesz, Edi? Mi az utolsó szavad? – érdeklődött gonoszan Ludwig. Bármelyik pillanatban elvághatta volna a fiú torkát, de a győzelme tudatában nem látta szükségét. – Te akartad így. Becsületes küzdelem volt, és te vesztettél.
Edward mély levegőt vett. Volt még egy utolsó esélye. Villámgyors mozdulattal megragadta nagybátyja karját, másik kezével előrántott egy tőrt a ruhája alól.
– Tévedsz! – vetette oda Edward gyűlölködve. – Túl jó tanár voltál, én pedig túl jó tanítvány. Te magad tanítottad: „mindig legyen tartalék fegyvered!” Mit is mondtál még? Ja, igen. „Tisztességes eszközökkel nem győzhetsz mindig.” Ja, és hogy „ne becsüld alá az ellenfeledet!”. Látod, ha nem szövegeltél volna annyit, és betartod a magad tanácsát, valóban győzhettél volna…
Ludwig tekintetében csodálkozó tekintet ült, míg üvegessé nem vált. Edward remegve lökte el nagybátyja ránehezedő holttestét. Alig akarta elhinni: sikerült. A leckét egy életre megjegyezte.
S évekkel később ott, a csatatéten is ugyanez a tűz lobbant fel a tekintetében. Mély levegőt vett, s cselekedett: egy jól irányzott dobással Isabella felé hajította a tőrét.
A fegyver végighasított a levegőn, és célba ért…
Ezeket is érdemes megnézni

Ezüst krónikák – 10. A rózsa bosszúja
2018. január 13.
Ezüst krónikák – 11. Családi problémák
2018. január 13.