Ezüst krónikák – 25. A verem szélén

Nerissa emberei megindultak feléjük.
Christian ocsúdott fel előbb. Vetett egy utolsó pillantást bátyjára, s a karddal együtt már el is tűnt a fák között. Fürge és gyors volt, és tökéletesen kiismerte magát az erdőben: semmi esélyük nem lett volna elkapni.
Nerissa keze ökölbe szorult. Elkésett! Így ugyan nehezebb dolga lesz, de még kiküszöbölhető ez az apró kis hiba.

A lovag szoborrá dermedve állt. Azt remélte, egy rémálom közepébe csöppent, és mindjárt felébred. Nem is ellenkezett, amikor az anyakirálynő emberei közrefogták. A nő lassú, fenyegető léptekkel közeledett felé.
– Úrnőm – szólt Eric. – Ez nem az volt, aminek látszott.

– Csendet! – rivallt rá az anyakirálynő. – Nem emlékszem, hogy szót adtam volna. – A tekintetében nyoma sem volt könyörületnek. Ericnek határozottan az volt a benyomása, hogy Nerissa élvezi a helyzetet. – Sir Eric, hogyan süllyedhetett ennyire mélyre? Van fogalma róla, mit művelt? Hogy volt képes eladni az ellenségnek Seraphimot, amit a királynő feltétlen bizalma jeleként önre bízott? Mégis mit kapott érte cserébe? Címet, pozíciót, birtokot, esetleg aranyat?

– Nem! – kiáltotta kétségbeesetten Eric. – Asszonyom… én…csakis a királynő érdekében cselekedtem!
– Még hogy az ő érdekében! Szégyen gyalázat!
– Hallgasson meg, kérem! Uralkodónőnk bajba került: elrabolták, és a kardot kérték az életéért cserébe. Nem hagyhattam őt cserben!

– Maga tényleg ennyire ostoba, vagy csak tetteti? Vagy engem néz annak, hogy azt gondolja, beveszem ezt a mesét? – mordult fel a nő. – Mintha nem tudnám, hogy a lányom a vadászkastélyban töltötte az elmúlt napokat, épségben, biztonságban. Számos levelet is írt nekem onnan.
– Lehetetlen! – rázta a fejét Eric.

– Isabella szűk két órája tért haza hintóval az útjáról, köszöni, él és virul, semmi baja. Nem említette, hogy elrabolták volna. Kérette is önt, fontos mondanivalója lett volna, de sehol nem találták.

– Ez… nem lehet… – Eric szíve összeszorult. Képtelen volt elhinni. Hagyta magát átverni? Ilyen könnyen bedőlt volna az öccse trükkjének? Ismét?

– Van még valami mondanivalója? Tudja mit, ha volna is, azt már a királynő szemébe mondja. Tömlöcbe vele! – szólt Nerissa utasítása.

Eric holtsápadt arccal, némán tanulmányozta a cella falának repedéseit. Hát, ennyi volt. Mindennek vége. Árulásért kell felelnie a királynő előtt. Hogyan fog a szemébe nézni? Vajon hisz-e majd neki? Magába roskadva várta az elkerülhetetlent. Legszívesebben saját kezűleg vetett volna véget nyomorult életének, de előbb muszáj volt beszélnie Isabellával. Még ha mindezek után élete legnehezebb feladata lesz is a nő szemébe néznie.
A cella elől beszélgetésfoszlány szűrődött ki.
– Az anyakirálynő titeket kéret. – A lovag felismerte Lawrence hangját.
– Hogyhogy? Ő szigorúan megtiltotta, hogy a rabot őrizetlenül hagyjuk akár egy percre is.
– Hogy is mondta? Ja, igen. „Lawrence, tüstént küldje ide azt a két semmirekellőt! Beszédem van velük.”  Én biztosan nem merném megvárakoztatni őt, de hát… ti tudjátok, uraim. Különben meg ki az a rab, hogy ennyire őrizni kelljen? Ez a cella tudtommal délután még üres volt.
– Hát, nem akárki. Sir Eric Seville.
– Na ne nevettessen! Mégis mit követett el?
– Felség-és hazaárulást.
– Tessék? Na nem, ez még viccnek is rossz, uraim! Pont Sir Eric Seville?! Itt valami tévedés lesz. Halljam az igazat!

– Sajnos ez az igazság. Ott voltunk. Láttunk mindent, de sajnos elkéstünk. Az az áruló az ellenségeink kezére játszotta a fény kardját. Holnap a királynő színe elé visszük, majd ő ítél az ügyében.
– Elképesztő! Éppen ő… pedig a legbecsületesebb embernek ismertem. Mégis miért és hogyan? Ráadásul akkor Seraphim most az ellenség kezében van? Na jó, azt hiszem, erre be kell vennem egy kis nyugtatót. Jó éjszakát, uraim.
Pár pillanat jelentőségteljesen csend következett.
– Te, figyelj… ne menjünk mégis? Az úrnőnek nem szokás csak úgy ellentmondani.
– Ő azt kérte, hogy őrizzük itt a rabot.
– Lehet, hogy eszébe jutott valami, azért üzent Lawrence-szel. Még a fejünket véteti, ha nem megyünk… amúgy is, hová menne innen?
– Igazad van. Ha az asszonyság kiakad, itt kő kövön nem marad. Indulás!

Pár perc múlva kattant a zár, és kinyílt a cella ajtaja.
– Lawrence… – ismerte fel Eric az idős tanácsadót.
– Csss. Halkabban. Jöjjön gyorsan – intett Lawrence. – A királynő valószínűleg veszélyben van. Én nem tudok rajta segíteni, de ön talán igen.

– Tessék? Hogyan… – kerekedett el Eric szeme.
– Nerissa készül valamire. Nem tudom, mire, de felettébb gyanúsan viselkedik. Teljes titokban csempészte be a palotába az eszméletlen királynőt nemrég. Senkinek nem szólt erről, véletlenül láttam meg, szerencsére nem vett észre. Később rákérdeztem, tud-e róla valamit, mire azt mondta, órák óta pihen a szobájában. Aztán megláttam, hogy önt börtönbe vetik. Itt valami nincs rendjén!

– De hát… nem hallotta, mit követtem el?
– De igen. Nézze, fogalmam sincs, miért tette, amit tett, de biztosan jó oka volt rá. Ha valaki, ön biztosan soha nem árulta volna el őfelségét.
– Miből gondolja?

– Jaj, ne fárasszon már – bosszankodott a tanácsos. – Vén róka vagyok már, láttam egyet s mást. Például azt, mennyire odavan a királynőért.
Eric ledermedt.
– Tessék? Hiszen én soha… soha nem tettem semmit, ami…
– Nem tett. De aki ennyi évet megért már, mint én, látja a jeleket. A lopott pillantásokat, mozdulatokat, ahogyan a jelenlétében viselkedik. Csak tudni kell figyelni.

– Ha ez így van, akkor miért nem tett semmit? Miért nem árult el soha? – tárta szét a karját értetlenül Eric.
– Ha bármilyen módon közeledett volna felé, kénytelen lettem volna közbelépni, de… – Lawrence fanyarul elmosolyodott. – Nézze, én szívesen cseverésznék még, de biztosan meg akarja várni, míg visszatér az a két félkegyelmű? Menjen, keresse meg a királynőt, és védje meg őt, ha kell!

Isabella lassan pislogott. Ez a szoba… hiszen ez…
– Hol vagyok? Mi történt? – ült fel az ágyában. – Itthon vagyok? De hát…
– Csakhogy végre itthon! Remélem, kipihented az út fáradalmait, édes lányom.
– Hogy kerültem haza? Edward… a szoba… Advorton…?
– Nem értem, miről beszélsz – pislogott Nerissa. –  Mi köze ehhez Edwardnak?
– Ő tartott fogva idáig! Átvert engem! – Isabella kétségbeesetten magyarázta a helyzetet. – Tőrbe csalt az a nyomorult! Aztán egyszer csak elengedett, nem tudom, miért, aztán az emberei altatót adtak, és most…
– Nyugodj meg szépen. Mondd csak, biztosan jól vagy? Nincs véletlenül lázad?

– NEM! Valóság volt. Hinned kell nekem! Titkokban találkozóra hívott, a vadászkastélyban találkoztunk, és… aztán elkábított és elrabolt, és aztán majdnem… – Nem volt képes folytatni.
– Ó, értem már. Rosszat álmodtál. Nyugodj meg, minden rendben – szólt szokatlanul nyájasan.
– Nem álmodtam, ott voltam! Tényleg… – Hangja egészen elhalkult.

– Isabella!  – keményedett meg Nerissa hangja. – Az nem lehetséges. Pár órája még vidáman szálltál ki a hintóból, és közölted, hogy minden rendben. A személyzet is tanúsítja, hogy végig ott voltál.
– Tessék? – Isabella nem tudta felfogni. De hát az elmúlt pár nap… tényleg csak álom lett volna?
– Van itt még valami, amiről tudnod kell. Van fogalmad róla, mekkora bajt okoztál azzal, hogy alkalmatlan személyre bíztad a győzelmünk kulcsát?
– Hogy érted ezt? – nézett fel Isabella. Úgy pattant ki az ágyból, mint akibe belecsíptek.

– Nos, drágám, Sir Eric, akiben te olyan naivan megbíztál, elárult téged és az egész országot. Eladta a kardot Edwardnak!
– Ez nem igaz! – vágta rá azonnal Isabella mély meggyőződéssel. – Ő soha nem tenne ilyet! Nem lenne képes rá.

– Edward seregei nemsokára megindulnak Merania felé. Ha nekem nem hiszel, olvasd el ezt. Ezt az üzenetet hagyta nekik.
„Rendben van. Megkapjátok, amit kértek. Ott leszek.”
A sorok láttán könnyek szöktek a nő szemébe. Ennyire félreismerte volna őt?

– Ezt nem ő írta… vagy… kényszerítették rá – nyeldeste könnyeit.
– Ugye ezt te magad sem gondolod komolyan? Tudod mit, kérdezd meg őt magát, ha se nekem, sem pedig a saját szemednek nem hiszel.
– Úgy érted… – A papír kihullott a királynő kezéből.
– Elfogtuk. Itt van a palota börtönében, és az ítéletedre vár – bólintott Nerissa. – Sőt, nem is próbálja tagadni a tettét.
– Biztosan van valami ésszerű magyarázat! – jajdult fel a királynő.

– Persze, hogy van. Az, hogy az ember soha nem éri be azzal, amije van. Mindig több kell neki. Tényleg annyira naiv és hiszékeny vagy, édes lányom, hogy ezt nem látod be? Ez is bizonyítja, hogy alkalmatlan vagy a feladatodra. Ennek pedig most az ország fizeti meg az árát. Büszke lehetsz magadra!
– Beszélnem kell vele.
– Felőlem… – vont vállat az anyakirálynő. – Ami történt, megtörtént. Jóvá már nem lehet tenni, de én megkönnyítem a dolgodat.

Újabb papírt vett elő.
– Megírtam neked, már csak alá kell írnod.
– Mi ez?
Nerissa gőgösen csillogó szemmel nézett rá.
– Sir Eric halálos ítélete. Ezzel legalább a hibád egy részét kijavíthatod.

Isabella ereiben megfagyott a vér. Eddig hűségesnek hitt lovagja, titkos szerelme a jelek szerint elárulta őt és az országot, és nem is próbálja tagadni. Nem kérdés, egy ilyen aljas gaztett elkövetője csakis az életével fizethet. Haragudott rá, igen. Legszívesebben odarohant volna hozzá, és a képébe ordította volna, miért?! Majd megszakadt a szíve. Mégis… hogy ő maga mondja ki rá a halálos ítéletet? A férfira, akit teljes szívéből szeretett ennek ellenére is?
– Nem. Képtelen vagyok megtenni. Sajnálom.

– Mire vársz? A büntetés nyilvánvaló, nem? Hacsak… jóságos Őrző! – kerekedett el mostohája szeme. – Már mindent értek! Hiszen te beleszerettél!
– Én… – Isabella arcára rá volt írva az igazság. Kár lett volna tagadnia.

– Szóval így állunk. – Nerissa vészjósló léptekkel közeledett.  – Szép, mondhatom. Na és mondd csak, mióta tart ez köztetek? – sziszegte. Olyan volt, akár egy zsákmányra lecsapni készülő kígyó.
– Nem tart köztünk semmi! – fakadt ki a királynő kétségbeesetten. – Esküszöm az Őrzőre!
– Na megállj csak! Vigyázz, mit mondasz, és ne merd ezek után szádra venni az Őrzőt!

– De tényleg… nem történt semmi – bizonygatta Isabella. – Nem tehetek róla! Én folyamatosan küzdök az érzéseim ellem, és próbálom leplezni őket, de ha egyszer nem múlnak el… Sir Eric még csak nem is tud erről, ahogy senki más sem rajtad kívül, esküszöm.
–  Látod, máris hazudtál. Azt hiszed, eddig nem tudtam róla? Rosaline mindent elmondott nekem korábban. Mégis, hogyan hihetném el egyetlen szavadat is ezek után?

Nerissa nem türtőztette tovább magát, és teljes erőből lekevert egy pofont neki.
– Kinek képzeled te magad, mondd? Bemocskolnád az Arendsorok nemes vérét egy senkiházi kovács kölykével? Szégyen és gyalázat! A te érző szíved miatt most elbukott, és az ellenség kezére került az egész ország! Szegény édesapád, még szerencse, hogy nem kellett megérnie ezt a napot! Szegény biztosan forog most a sírjában!

– Kérlek… hagyd abba! – Isabella úgy érezte, mintha egy kést forgatnának a szívében. Nem bírja elviselni, nem…– Mindent elrontottam – ismerte be fájdalmas sóhajjal. – Én tehetek mindenről. Sajnálom!
– Írd alá azt a papírt, és máris enyhítesz a bűneiden.
– Nem tudom megtenni – hajtotta le a fejét Isabella.
– Meg kell tenned! Ez a kötelességed, tudod jól. Hacsak…

Kezét mostohalánya vállára helyezte.
– Figyelj most rám. Őszintén hiszed, hogy Sir Eric nem áruló? Akkor talán elkerülheti a halálos ítéletet. Senki nem fogja őt bűnösnek tartani, ha azt teszed, amit mondok.
– Mit kell tennem?

– Gyere velem. Nemsokára megtudod.

A hűvös éjszakai levegőtől Isabella megborzongott. Nerissa a vesztőhelyre vezette őt, az Ítélet vermének széléhez.

– Nerissa… miért hoztál ide? Mi dolgunk nekünk itt?
Mostohája megköszörülte a torkát.
– Azt mondtam, van egy módja, hogy Sir Eric életben maradjon.
– Igen, tudom. Mi lenne az? – Isabella még mindig nem értette.
– Állj félre. Végleg. Ez mindannyiunk érdeke. – Nerissa szavait feszült, jelentőségteljesen csend követte.
– Hogy érted ezt?
Nerissa a verem felé mutatott.

– Csak pár lépés… egy ugrás, utána a szörny teszi a dolgát. Egy pillanatnyi fájdalom, és mindennek vége.
– Nerissa! – rémült meg Isabella. – Ezt ugye nem gondolod komolyan?!
Az anyakirálynő tekintetéből egyértelműen látszott, hogy nincs tréfálkozós kedvében.
– Hát csak ennyire őszinték és mélyek az érzéseid? – kérdezte gonosz kis mosollyal.
Isabella nem felelt.
– Bízz bennem! Tudod, hamarosan elég csúnya világ köszönt ránk, méghozzá a te hibádból. Ezek után ez a legkevesebb, amit most az országért és a szerelmedért megtehetsz. Vagy netán végig akarnád csinálni a háborút, és végignézni az ország pusztulását? Ugye ezt te sem szeretnéd? Kössünk hát alkut! Megígérem, hogy Rosaline és én kihúzzuk az országot a bajból, és a te drága Ericed is életben marad. Egyetlen ugrásért cserébe. Hidd el, így lesz a legjobb mindenkinek.

Isabella a verem felé fordult, és nagyot nyelt. Könnyek szöktek a szemébe. Talán Nerissának igaza van. Talán tényleg mindenkinek jobb lesz nélküle. Úgyis mindent elrontott.
Mégis félt. Nem is a fájdalomtól vagy a haláltól, hanem attól, hogy mi várja Odaát. Vajon az Őrző megértő és kegyes lesz, és engedi, hogy viszontlássa szeretett édesapját, és találkozhat végre édesanyjával, akit soha nem ismerhetett? Vagy nem lesz kegyelem, és utoléri azok büntetése, azok önkezükkel vetnek véget életüknek?
– Esküszöl, hogy tartod a szavad?  – kérdezte.
– Igen.

Isabella arcán patakokban folyt le a könny. Döntött. Bárhogy lesz is, meg kell tennie. Erősnek kell lennie. Talán nem is fog annyira fájni, és gyorsan vége lesz. Remegő térddel lépdelt végig a pallón. Kezével megtörölte könnyes szemét, de valami furcsa volt. Az ujja szokatlanul sima volt… olyan… üres. Hova tűnt a zafírköves gyűrűje?
Megrázta a fejét. Tisztán emlékezett rá, amikor Edward lehúzta az ujjáról. Tehát nem lehetett álom! Akkor viszont ez az egész…

–… hazugság – szólt, és megállt a helyén, hátra sem fordulva. – Nem álom volt. Különben rajtam lenne a gyűrűm. Vagy megtalálták valahol a szolgálók? Hol van?
– Miféle gyűrű?
– A zafírköves gyűrű, amelyet születésnapomra kaptam édesapámtól. – Lassan hátrálni kezdett. – Az a gyűrű, amelyet Edward elvett tőlem, amíg fogságban voltam. Az egész valóság volt, nem álom.
– Nem vagy észnél…
– Miért próbáltál átverni? Nerissa… mondd, miről nem tudok még?  – rettent meg. – Nem tudom, mi ez az egész, de én most elmegyek. Tisztáznom kell…  – sarkon fordult, és egy pillanatra a szívverése is elállt.

– Ó, nem mész te sehová. – Nerissa fenyegetően, egy éjfekete karddal a kezében állt előtte. – Azt hittem, hallgatsz a szép szóra, és meg tudunk egyezni. Tévedtem. Sajnálom, drágám, de te ezt a helyet nem hagyod el élve.
– Nerissa… tedd azt le. Kérlek! Ne tedd ezt!
– De még mennyire, hogy megteszem! – acsargott az anyakirálynő. – Már réges-régen meg kellett volna tennem, de az az áldott jó szívem megkönyörült rajtad. Most viszont betelt a pohár. Nincs kegyelem! – A nő szemében lobogó őrült tűz bizonyossá tette, hogy komolyan beszél.
– Mégis, mit követtem el ellened? Mit ártottam én neked?
– Még kérded? – csattant fel Nerissa, s mostohalánya felé suhintott a karddal.
– Hagyd ezt abba! Nem tudod, mit teszel! – kérlelte Isabella.
– Nagyon is jól tudom, mit teszek! – csattant a válasz. – Azt, amit már tizennyolc évvel ezelőtt meg kellett volna tennem!

Isabella ösztönösen hátrébb lépett a pallón. Nerissa hangja csüggedtté vált.
– Mindig is te voltál a kis kedvenc. Hogyne lettél volna, amikor élő emléktábla voltál annak a szukának! Miattadnem tudta soha elfelejteni őt a férjem! Miattad nem szeretett engem és a lányunkat soha igazán! Én mégis tűrtem, nyeltem, zokszó nélkül elviseltelek, mert annyira fontos voltál neki! Megszakadt volna a szíve, ha veled történik valami, én pedig nem akartam fájdalmat okozni neki. Mert én szerettem őt… de ő engem soha, egy percig nem! Csak a varázslat miatt, egy kis ideig… Később valamiért a lányom is megszeretett téged, máig nem értem, miért… Erre mi volt a hála részedről? Megölted a fiamat, és elbitoroltad tőle a trónt! Utána elüldözted a húgodat, és vele együtt engem is! Tönkretetted a házasságomat, az egész életemet, utána az egész országot, amelynek a trónjára jogtalanul kerültél! Hát ezt követted el! De most eljött az én és a lányom ideje. Az a vadkan, amelyet megbabonáztam, sikeresen elintézte a férjemet, most pedig rajtad a sor, hogy válassz: vagy a szörny végez veled, vagy a kardom!
Isabella nem keresett több mentséget. Úgy állt ott, mint a zsákmány, amit a kígyó megbabonázott. Érezte ugyan a veszélyt, de a félelem teljesen megbénította. Tehetetlenül várta az elkerülhetetlen végzetet.

– Megállj! – Eric az utolsó pillanatban ért oda. Vadul zihált, látszott, hogy futva tette meg a távot odáig. Elszántan, kivont karddal állt meg, szeme elszántan csillogott.
– Sir Eric? – Isabella elméje kitisztult. Hirtelen visszanyerte a lélekjelenlétét, és szívében remény gyúlt, ahogy megmentőjére nézett. Ha a segítségére sietett, a börtönből is kiszabadulva – ha ugyan tényleg ott volt –, talán mégsem árulta el őt…

– Már csak te hiányoztál – sziszegte Nerissa. – Minek avatkozol olyasmibe, amihez semmi közöd?
– Nagyon is van hozzá közöm! – Eric tett egy lépést felé. – Nem hagyom, hogy a királynőnek bántódása essen. Szembeszállok bárkivel, hogy megvédjem. Ha kell, még önnel is.
– Hah! Kicsit sokat képzelsz magadról – nevetett sötéten Nerissa. – Mindenkinek jobb lenne Isabella nélkül. Elég bajt okozott már. Kössünk egyezséget! Ha hajlandó vagy az oldalamra állni, és segítesz megszabadulni tőle, szemet hunyok a ballépésed fölött. Sőt, fontos bizalmi pozíciót is kaphatsz, nemesi címet, földet, vagyont…

– Szó sem lehet róla! – Eric támadásba lendült. A két kard fájdalmas csattanással ütközött egymásnak.

Isabella tett volna egy lépést, ám Nerissa suhintott egy szabad kezével, mire a lány láthatatlan kéz szorítását érezte a bokáján, amitől megbotlott, és elesett. Majdnem a mélybe zuhant, ám utolsó erejével megkapaszkodott a palló szélében. A verem mélyéből mély morgás hallatszott. A szörny megérezte zsákmánya illatát…

Nerissa önelégülten mosolygott ellenfele elkeseredett küzdelmét látva.
– A nyomorult főpappal is elbántam, te sem leszel akadály. – Fekete mágiával átitatott kardja megsokszorozta az erejét, így könnyedén védte ki a lovag csapásait. Azonban elszámította magát, s a lovag egy óvatlan pillanatban kiütötte kezéből a fegyvert. A lendülettől megbotlott, és elesett. Eric nem törődött vele, rögtön Isabellához sietett. Lehajolt a pallóhoz, megragadta a nőt a csuklójánál fogva, és felhúzta őt, még mielőtt a szörny lecsaphatott volna. Féltő aggodalommal talpra segítette.

– Felség, ugye nem esett baja?
– Semmi bajom… köszönöm.
– Hála az Őrzőnek! Jöjjön…

Nerissa szinte fuldoklott a dühtől, ahogy feltápászkodott.
Így is jó, gondolta magában. Egy szempillantás alatt kezében termett varázsbotja. Elmormolt magában pár szót, és fénynyalábot lőtt ki belőle.

– Vigyázz! – szólt volta a királynő, ám a fénycsóva a háta közepén találta el Ericet
Nerissa érezte, hogy vészesen fogy az ereje. Haja lassan őszülni kezdett, előbb a tövénél, majd egyre terjedt a hajvégek felé. Arcán elmélyültek a ráncok. Sajnos a varázslatok ára az életerő volt: minél bonyolultabb varázslatról volt szó, annál többet emésztett fel belőle. Ezért is spóroltak a boszorkányok a mágiával, amikor lehetett.

– Én kínáltam neked egy lehetőséget, de te nem éltél vele – szólt Nerissa. – Most pedig azt teszed, amit mondok neked. Menj oda, és vedd fel szépen azt a kardot!
– Eric… Eric, ne! Mit csinál?
A lovag szó nélkül engedelmeskedett.
– Nagyon jó – bólintott Nerissa. – Most pedig végezz vele! – intett a királynő felé a fejével. – Gyönyörű történet. Te magad leszel a királynő gyilkosa. Világos a kép: a nemesnek hitt lovag előbb elárulja, majd orvul végez vele. Senki nem fog kételkedni.

Eric némán követte az utasításokat. A fekete karddal a kezében lassan Isabella felé közeledett.
– Eric… könyörgök… ne hallgasson rá! Ez nem ön! – A királynő kétségbeesetten hátrált. De hiába kérlelte, a férfi tekintete teljesen üres volt. Mintha már nem lakott volna benne lélek.

A lovag magasba emelte a kardot, és lesújtott.