A sötétség angyala – 15. Nem leszek gyilkos

A többiekkel nagyjából egy időben értünk az aluljáróba. Kata két pofára grimaszolva fogadott bennünket. Van egy olyan érzésem, hogy ez az új szerelem nem fog túl sokáig tartani. De hát minden csoda három napig tart, nem?

Kata: A liftben folytattátok a műsort? És mikor lesznek kisvámpírok?
Ármin: Kata, állj már le! Tisztára úgy viselkedsz, mint aki most tudta meg, hogy nem a gólya hozza a kisbabát. Ez nem olyan nagy szenzáció és különben is magánügy.
Lejla: És különben se szeretném, hogy meghallja az anyám.

Túl késő…
Angéla: Hallottam, összejöttél Árminnal! Gratulálok! Jaj, a pici lányom felnőtt és pasija van!
Lejla: Levegőt.
Angéla: Jaj, bocsánat!

Kata: Azt javaslom, menjünk be!
Ármin: Ez volt ma az első értelmes megszólalásod.
Kata: Jaj, ne legyél már ilyen duli-fuli!

Kata és Ármin végül nem szóltak többet egymáshoz, hanem bementünk a nagy előadóba, ahol már voltak páran. A mi klánunk is helyet foglalt, a hátsó sorokban.

Amikor a grófnő bejött, megfagyott körülötte a levegő. A tömeg elcsendesedett. Az addig jó hangulatot kínos csend váltotta fel. Már akkor tudtuk, hogy Terézia nem virágokról és kiscicákról fog majd beszélni hozzánk.

Terézia megkezdte a beszédét, amitől megfagytam. Forogni kezdett velem a világ és komoly igényt tartottam a mosdóra. Gyakorlatilag arról volt szó, hogy a vámpírokat elnyomták az emberek. Ezzel idáig nem vitatkoznék, de utána hozzátette, hogy vége a törvényeknek. Öljünk meg minden embert! Ne csak a vadászokat, mindenkit! Férfiakat, nőket, gyerekeket! Aki ellenkezik, az egy áruló és árulóknak nincs helye a vámpírok társadalmában.

Ármin: Jól vagy?
Bólintottam, de ez a bólintás önmagában hazugság volt. Én nem akartam senkit se bántani, de ha áruló lennék, és a miatt megbüntetnének. sok szívet törnék össze.

Terézia: Nemsoká vége az emberek hatalmának és eljön a mi időnk! A vámpírok kora, melyben nem kell megtagadni természetes életmódunkat.
A tömeg ujjongott, talán csak kényszerből, talán őszintén. Én viszont a székembe süppedtem. Nem kell megtagadni természetes életmódunkat? Én a születésnapom óta folyamatosan azt csinálom, de nem olyan értelemben, ahogy a grófnő gondolta.

Már mindenki elhagyta a termet, amikor én még mindig a magamhoz térésnél tartottam. Ármin persze megvárt.
Ármin: Jól vagy?
Lejla: Persze.
Ármin: Biztos?

Lejla: Azt javaslom, menjünk a többiek után!
Ármin: De biztos jól vagy? A szokottabbnál is sápadtabb vagy, ami azért komoly teljesítmény. Ha akarod, hazaszaladok vérmintáért, te meg várj meg itt! Az majd jót tesz.
Lejla: Nem kérek vért. Menjünk!
Ármin: Hát, te tudod.

Oli: Mi tartott ennyi ideig?
Ármin: Lejla rosszul lett, de már jobban van.
Még mindig aggódott. Én meg úgy döntöttem, megosztom a családdal a nézeteimet, hátha egyetértenek.

Lejla: Egyáltalán nem tetszett, amit a grófnő mondott! Tisztára azt hangoztatta, hogy nyírjuk ki az összes embert! Kösz, de nem!
Kata: Te teljesen meghibbantál?
Lejla: Nem értitek? Ez nem helyes!

Dani: Lejlának igaza van! Én segíteni akarok az embereken, nem bántani őket! De sajnos itt nincs választási lehetőség. Páran már megpróbáltak Teréziával ujjat húzni, de hamarosan nekik is rá kellett jönniük, hogy nem éri meg.
Oli: Úgyhogy harcolj, mint mindenki más!
Lejla: Nem látjátok?!

Lejla: A becsületünk múlik ezen! Ha a vadászok azt látják, hogy emberevő vadállatok vagyunk, nem fognak békén hagyni! Ha bűnt követünk el, akkor végünk! Miért nem képes ezt senki belátni?

Angéla: Lányom, ha viszont nem teszed meg, akkor véged! Nem kockáztathatom, hogy a grófnő kirakjon, vagy rosszabb. Tehát teszed, amit mondott!
Lejla: Mégis, kinek az oldalán állsz? A saját anyám!

Ármin: Lejla, várj!
Nem érdekelt. Sírtam és futottam, és nem érdekelt, ki lát meg. Nem érdekelt, ha rám küldik a vadászokat.  Egyszerűen nem tudott érdekelni semmi, még Ármin gyönyörű szép hangja se.

Elértem gyorsan a Duna partját. Megálltam, és néztem a folyót. Halványan látszódott benne a tükörképem. Ugyan az a lány voltam rajta, mint eddig. Színek, árnyalatok nem látszódtak. A víz tükre nem látott rajtam semmi változást. Miért vagyok hát ennyire más?

Gyorsan eltüntettem a tükörképemet, nem bírtam tovább nézni. De helyette megjelent egy szép férfi tükörképe. Arcán mély szomorúság tükröződött és szótlan volt. A bánatának oka pedig sajnos én voltam.

Lejla: Túl sokat vártok el tőlem. Nem fogok háborúzni! Nem fogok bántani senki ártatlant.
Ármin: Értem én. Semmi baj, csak nem vagy elég régóta vámpír.
Lejla: Nincs semmi összefüggés!
Ármin: Ó, dehogy nincs!

Ármin: Én is így láttam, amikor hozzád hasonló újonc voltam. Én akartam lenni a nagy kivétel, a vámpír, aki sose bántott senkit. De álmokból nem lehet megélni.
Lejla: Te. te öltél már meg embert?
Ármin: Túl sokat.

Ármin: Látom, csalódtál bennem. De az régen volt még a törvények előtt. De volt egy hozzád hasonlóan gondolkodó barátom akkor is. Miután megtalálta a vérszívás alternatíváját, inkább ő halt volna meg, minthogy ártson bárkinek is. De nem ez lett a veszte.
Lejla: Hanem?
Ármin: Hanem az, hogy feladta az elveit.

Lejla: Tehát akkor mégis csak nekem volt igazam!
Ármin: Talán, de akkor még nem Terézia volt a klánvezetők elnöke. Illetve klánvezető se volt még. A barátom, Sámuel volt, de mindig a klán legidősebb tagja veszi át ezt a posztot, ha elődje meghal vagy valami más miatt lemondani kényszerül. Törvények megsértése vagy ilyesmi.
Lejla: De mi történt? Miért tért rossz útra?

Ármin: Szerelmes lett.
Lejla: Aha! Szóval, aki szerelmes, az őrültségekre képes.
Ármin: Főleg Kováts Sámuel esetében. Amúgy ő változtatott át. Hatalmas szíve volt, de azokért, akiket szeret, bármire képes. Ez lett a veszte.

Ármin: Ugyanis a bolond szerelmes lett egy emberlányba, de nem volt szíve átváltoztatni “Egy vámpír élete csupa szenvedés, csak az lépjen erre az útra, akinek nincs más választása.” Egy időre azonban magára kellett hagynia a lányt, akit ez idő alatt meggyilkoltak.
Lejla: Jó ég! Miért?
Ármin: Mert háború volt.

Ármin: Amikor Samu tudomást szerzett a gyilkosságról, úgy döntött, bosszút áll, és megkeresi, aki tette. De ezzel csak magára vonta az akkori vámpírvadászok figyelmét. A többit el tudod képzelni.
Lejla: Én tudom, hogy a bosszú nem vezet sehova, de a háborúzás se.
Ármin: Lehet, de ha ujjat húzol a legerősebb vámpírral, annak lesz a legkevesebb pozitív eredménye.
Lejla: Rendben. Szót fogadok, de csak a te kedvedért. Össze kell tartanunk.

Lejla: Mint vámpíroknak és szerelmeseknek.
Ármin: Köszönöm.
Csak a látszat kedvéért egyeztem bele. Elég volt Júliát és Sámuelt elvesztenie, engem már nem fog. Ki kell találnom valamit!

Lejla: Miért? Miért változtattál át? Nem is ismertél! Miért nem hagytál meghalni?
Ármin: Szeretted volna, ugye? Már akkor is tetszettél. Párszor már láttalak, messziről figyeltelek. Látszólag még nem tettem túl magam a házasságomon, ami talán igaz is volt. Júliát szerettem, te csak tetszettél. Nem is akartam szorosabb kapcsolatot létesíteni, hiszen egy magamfajtának nincs keresnivalója egy ember mellett.

Lejla: Főleg, ha az apját Május Zsoltnak hívják.
Ármin: De te megvédtél volna. De mindegy, már teljesen letettem róla, hogy valaha is megismerjelek, még a keresztnevedet se tudtam. Aztán megláttam, hogy kirohantál az ajtó elő elé. Gyorsan fékeztem, de már késő volt. Kevés volt a féktávolság. Még sose láttam embert olyan gyorsan futni.

Lejla: Még sose futottam olyan gyorsan. Elég izgatott voltam.
Ármin: Hát, igen. Szóval mindketten tudjuk, mi történt. Persze az is megfordult a fejemben, hogy eljött az én időm! Végre megismerhetlek. Gyorsan kiszálltam hát a kocsiból és a segítségedre siettem.

Ármin: Láttad volna a kis barátodat! Elájult, amint meglátott.
Lejla: Nagyon ijesztő vagy.
Ármin: Főleg az agyaraimmal.
Lejla: Szemfogak.

Ármin: Igen. Szóval, nem foglalkoztam a haveroddal, inkább örültem, hogy nem látja, amit csinálok. Úgyhogy megtettem és nem bántam meg.
Lejla: Finom volt a vérem?
Ármin: A legjobb a világon. Sok emberből ittam már, de ehhez fogható nem volt.

Ármin: De talán azért, mert nem haltál meg és kitartottál mellettem.
Lejla: Nem, te tartottál ki énmellettem. Köszönöm.

A csók közben gondolataim egészen máshova kalandoztak. Tudtam, hogy elárulni készülöm az összes fajtársamat, de azt is, hogy egy nap még hálásak lesznek. Csak remélni tudtam, hogy azt meg is érem.