A Sötétség Angyala 2. – 1. A csend előtti vihar

2013. szeptember 13. Egy szorgos péntek estének ígérkezett. Másfél éve voltam tagja a klánomnak. Bár eleinte akaratom ellenére történt átalakulásom, hamarosan úgy éreztem, ez volt a legjobb dolog, ami valaha történhetett velem. És, bár nem volt mindig minden tökéletes, érzéseim még ennyi idő távlatából se változtak. Még egy vámpírvadász lányaként se. Persze, naiv dolog volt azt hinnem, hogy tényleg felhagy miattam az egésszel, de erre még rátérek.

Most térjünk vissza erre a napra. A napra, amikor a körülményekhez képest még normális volt minden. Igen, egy élőhalott vérszomjas vámpír vagyok, de ezt már megszoktam. Azt viszont nem sejtettem, hogy még egyszer fenekestül fel fog fordulni az életem. Még úgy se, hogy megvoltak a hétköznapi problémáim. De próbáltam őket félrerakni, és inkább támogatni Katát a nagy napjára való készülésben.

Szerintem kicsit gyorsan, ugyan, de bölcs vezérünk Sámuel eljegyezte kedves fogadott nővérkémet. Így az éjszakák nagy része szorgos esküvői tervezéssel telt, aminek magam is aktív részese voltam, mint leendő koszorúslány. Nem hittem volna, hogy valaha érni fog engem ez a megtiszteltetés, elvégre világéletemben főleg fiú haverjaim voltak. Apám esküvőjén ugyan lehettem volna, de azt a ceremóniát eléggé elleneztem annak idején, végül el se mentem. Tizenhat éves voltam, és csupán néhány évvel korábban veszítettem el az anyámat, akit négy évvel később váratlanul visszakaptam.
De ismét elkalandoztam. Szóval, Kata és Samu esküvője. Épp megtaláltuk rá a tökéletes helyszínt: egy éttermet a Margitszigeten, ahonnan remélhetőleg ki tudjuk majd üríteni a halandókat.
– Ez tökéletes lesz! – jelentette ki Kata, nem törődve vele, hogy más (lásd: a jövendőbelije) esetleg nem ért egyet.
– Biztos vagy benne? – kérdezte az illető jövendőbeli. – Tudod, hogy ez nem minisztériumi terület. Ide lettek száműzve a…
– Csitt, nekem ez kell – szólt rá a menyasszony, majd a közönséggel nem törődve hatalmas csókcsatába kezdtek.
Ez szerelmes vámpíroknál mindennapos. A vérszomjunk miatt tulajdonképpen ragadozók vagyunk, erős állati ösztönökkel, amiken nem mindig tudunk uralkodni. Ez csak egy újabb olyan dolog, amit meg kell szoknunk. És addig jó, amíg ehhez hasonló ártalmatlan módokon éljük ki. Így kisebb eséllyel fogunk megtámadni egy halandót a nagyszerű illata miatt, aminek néha még jóllakottan se könnyű ellenállni.
– Magukra hagyjuk ezeket a szerelmeseket? – kérdezte tőlem a párom, Ármin.
Mint vőfély, ő is jelen volt a legtöbb szervezési munkálatnál. Ennek eleinte örültem, mert így rengeteg időt tölthettünk együtt. Ám mostanában… majd meglátjátok.
– Van ott hátul egy pavilon. Oda leülünk és leszünk ott mi a szerelmesek? – kérdeztem.
– Épp arra gondoltam én is.
És persze be is következett a kötelező extrém csókcsata. Legszívesebben ott helyben le is vetkőztettem volna a páromat, de uralkodtam magamon. Ő azonban nem tette ezt saját gondolataival.
– Tudod, még megvan az a gyűrű – súgta a fülembe csábítóan.
– Tessék?! – kiáltottam el magam, ahogy hátrahőköltem.
– Tudod, amivel meg próbáltam kérni a kezed egy párszor – magyarázta. – Ha esetleg a nagy szervezkedés közben…
– Ármin, ezt már rengetegszer megbeszéltük – csóváltam a fejem. – Túl korai. Még csak egy éve vagyunk együtt.
– Eddig az volt a baj, hogy egy éve se. Most, hogy már van egy év…
Remélhetőleg viccelődött. Én viszont komolyan úgy éreztem, még nem vagyok felkészülve a házasságra. Naptárilag is csak huszonegy éves voltam, ami vámpírok között még tulajdonképpen gyereknek számít.
– Miért akar minden vámpír ilyen gyorsan belerohanni ebbe a házasság dologba? – kérdeztem ezúttal kicsit irritáltan. – Elvégre kaptunk ajándékba egy teljes örökkévalóságot.
– Jobb minél előbb elkezdeni – nevetett. – Vagy mi öregek csak így lettünk nevelve.
– Úr Isten! – döbbentem rá valamire hirtelen.
– Neked bűntudatod van, amiért ilyen aktívak vagyunk a hálószobában, és most tisztességes asszonnyá akarsz tenni.
– Mi? Dehogy! Tudom, hogy te egy modern, független nő vagy, aki ura a saját testének és…
– Akkor csak fogadd el, hogy erre még nem vagyok felkészülve. Fiatal vagyok, előttem az örök élet.
– Rendben. De rögtön szólj, ha szeretnéd azt a gyűrűt.
– Te leszel az első, aki tud róla – mosolyodtam el, majd ismét megcsókoltam.
Nem tudtam rá haragudni. Az őrületbe tudott kergetni néha, de olyan aranyos módon. Egyszerűen imádtam, és el nem tudtam képzelni, mit kezdenék nélküle.
Szóval a kötelező „Ármin túlságosan is esküvői hangulatban van” diszkusszió után visszamentünk a többiekhez. Viszont nélkülünk se voltak már kettesben, ugyanis megjelent három hívatlan vendég.
El nem tudtam képzelni, ki- vagy mifélék voltak. Egyértelműen vámpírok, éreztem a szagukon. Azonban ha vámpírok, akkor azoknak egy egész sajátos, általám nem ismert alfaja.
– Elnök úr! – szólalt meg az egyikük, feltételezem a bandavezér. – Azt hittem, volt egy megegyezésünk erről a szigetről.
– Szép jó estét, Viktor – vágta rá Samu flegmán. – Igen, továbbra is ide vagytok száműzve. Meg Csepelre, meg vannak még egyes agglomerációs területek.
– Nem emlékeztetőért jöttem – vágta rá a Viktor nevű vámpír. – Inkább azt szeretném tudni, mit keres itt a csini vámpírok négy példánya?
– Az esküvőmet szervezzük! – jelentette ki Kata durcásan.
– Igen? Itt? Ezek szerint akkor kapunk meghívót mi is?
Kínos csend következett.
– Tudom, tudom – törte meg a csendet végül Viktor. – Csak akkor vagyunk érdekesek, ha az a téma, hogy hogyan lehet minket a leghatékonyabban a szőnyeg alá söpörni. Eddig nem kellett ez a sziget, ezért elfértünk itt, de most hirtelen mégis csak kell. Remélem, engedélyt kérni legalább terveztetek.
– Nem fontos, hogy itt legyen az esküvő – mondta erre Samu. Kata csak durcásan toporzékolt mellette, a férfi azonban nem hagyta szóhoz jutni.
– Gondoltam! – nevetett ismét a bandavezér.
– Féltek a váratlan vendégektől? – folytatta. – Na, nem baj. Csak tartsátok észben: mi folyamatosan egyre többen vagyunk, míg ti egyre kevesebben. Talán át kellene értékelni a jól kiépített vámpírtársadalmatok jövőjét. Na, minden jót!
Ezzel elsétált, néma testőreivel együtt. A többiek meg se bírtak szólalni, én viszont válaszokat akartam. Kik voltak azok, és mi történt most az előbb?
– Kik voltak azok a Nosferatu kinézetű fickók? – kérdeztem Ármint, aki először is elnevette magát.
– Érdekes hasonlat, bár mi csak páriáknak hívjuk őket. Afféle… mutánsok. Náluk a vámpírokra jellemző ragadozó vonások jobban felülírják az emberieket.
– Csak kinézetre, vagy amúgy is?
– Ha jól tudom, elég sok szempontból – magyarázott tovább Ármin.
– Sokkal erősebbek és gyorsabbak mint mi, és kifinomultabbak az érzékeik. Nagyjából mindenből jobbak, mint mi, kivéve önuralomból. Nekik nem kell teljesen kiszomjazva lenniük, hogy ne tudjanak ellenállni egy áldozatnak. És sokkal agresszívabbak is, arról nem is beszélve, mekkora pánik törne ki, ha egy ember meglátna egyet. Mondjuk azt, hogy eléggé… ciki nekünk a létezésük.
Bár személyes okom nem volt rá, az utolsó mondaton nem kicsit húztam fel magam.
– Mármint ciki az, csak úgy önmagában, hogy léteznek? – akadtam ki. – Nem azt mondtad, hogy mutánsok? Gondolom, nem jókedvükből lettek ilyenek.
– Senki se tudja, hogyan lettek pontosan. Azt tudjuk, hogy valószínűleg pont Viktor volt az első. Nem tudjuk, őt ki harapta meg, de az ő utódai többnyire örökölték az állapotot. Bár, tudok olyanakról is, akiket „normális” vámpír alakított át, mégis utolérte őket a mutáció.
– Várj, várj, várj!
– Ezzel azt akarod mondani, hogy amikor te megharaptál engem, belőlem is lehetett volna pária?
– Kicsi az esélye.
– De nem nulla – mondtam szomorúan. – Ha velem is ez történt volna, akkor én is ciki lennék? Szégyellnéd, amit tettél?
– Ebbe, kérlek, ne menjünk bele!
– Miért ne? Tudni akarom, mi történt volna velem!
Lehet, hogy kissé túldramatizáltam a dolgokat, de ez a friss információ megrázott. Hogy vannak vámpírok, akik még a vámpírok között is kívülállók. Pedig talán bármelyikünk lehetett volna a helyükben. Ez nem igazság! Mintha nem lenne elég probléma azzal, hogy az emberek nem értenek minket.
A vitát azonban megszakította a telefonom. Apámtól kaptam egy SMS-t, amiben arra kért, ugorjak fel hozzá. Nem mondta, miért, de elnézést kértem és elindultam.

***

– Jó napot kívánok. Időpontra tetszett jönni? – üdvözölt az eddig ismeretlen fiú, aki ajtót nyitott.
– He? Az apámhoz jöttem, te meg ki a franc vagy?
Ekkor megjelent az ajtóban a mostohahúgom, Kitti is. Még csak tizennégy éves volt, de már nyoma se volt a kislánynak, akivel annak idején az őrületbe kergettük egymást. Már ennyi idősen egy kész nő volt, mint ahogy én, így biológiailag húsz évesen se.
– Erik, ez a köszöntésed már kezd uncsi lenni – mondta a fiúnak. – Amúgy szia, Lejla. Ez itt az ütődött uncsitesóm, aki nemrég beköltözött a régi szobádba.
– Aha. Tehát… átköltözök anyámhoz – egyszerűsítettem le a helyzetemet a be nem avatott halandó kedvéért –, és már ki is vagyok túrva? Na szép!
– Nem vagy kitúrva, bármikor szívesen látlak a szobámban… szobánkban… szobádban. Na, jó. Ezt a’szem nem gondoltam át teljesen. Na, mindegy. Amúgy Sándor Erik vagyok, Kitti ütődött uncsitesója.
– Örvendek. Május Lejla vagyok és… az apám mondta, hogy jöjjek át sürgősen.
– Ő épp elugrott valamiért, de mindjárt jön – mondta Kitti. – Addig gyere be, és ülj le.
– Ja, van otthonról házipálinkám! – vágta rá Erik. – Az a jó öreg kerítésszaggató fajta. Kitti nem ihat, elvégre még nincs tizennyolc…
– Hé, azt hittem adsz! – tiltakozott a jelen lévő fiatalkorú, bár unokabátyja mintha meg se hallotta volna.
– …de most talán végre találhatok valakit, akivel megoszthatom.
– Nem iszom alkoholt – ismertem be.
– Ó, tényleg? Milyen kár, majd talán egyszer elmeséled, ki rontott el így. De azért még gyere be! Amúgy tetszik a pólód.
Szóval leültünk a nappaliban, ahol utoljára nagyjából egy éve ültem le. Amikor megpróbáltam meggyőzni apámat, hogy hagyja abba a vámpírvadászkodást. Azóta átrendezték.
Közben pedig eltelt egy óra, az apám meg sehol sem volt. De addig legalább egész jót elbeszélgettem Kittivel, és megismerhettem Eriket is. Nemrég kezdte az egyetemet, informatika szakon. Amúgy életvidám, vicces fiúnak tűnt. Talán kicsit emlékeztetett Jánosra is, akinek még mindig fájt az elvesztése. Ez főleg apróságokban nyilvánult meg. Erik is utálja a hivatásos sportot, rajong egy csomó zenekarért, amiről még életében nem hallott senki más, és azon ritka állatfajok közé tartozik, aki nem akar vitát abból, hogy a Star Wars vagy a Star Trek a jobb, hiszen mindkettő jó a maga nemében.
– És azt figyelted amúgy – kezdte Erik –, hogy ha Picard kezd lelkesítő beszédbe, az mindig valami nagy eszméről szól, mint az emberiség, meg Shakespeare. Ha meg Kirk tart lelkesítő beszédet, az arról szól, hogy a jelen lévő gyönyörű nő ne maradjon pasi nélkül.
– Shakespeare az egy nagy eszme? – fogta meg a lényeget Kitti, akinek kb. annyi fogalma volt a két kapitányról, mint a pí utolsó számjegyéről.
– Az – vágta rá Erik. – Bár szerintem leginkább a párkapcsolaton belüli kommunikáció hiányának eszméjét képviseli. Rómeó és Júlia még csak hagyj ám, de amikor Othello megöli az asszonyt, mert sokadkézről azt hallotta, megcsalja… Neked mi a véleményed erről, kedves Kitti?
– Még csak most kezdtem a nyolcadikat! – fakadt ki a lány. – Fogalmam sincs, nem tanultuk még egyiket se.
– Te Shakespeare-t olvasol? – vágtam közbe. – Azt hittem, informatikus vagy, nem bölcsész.
– Hát, én már csak ilyen romantikus lélek vagyok – nevetett a fiú.
– Vettem észre – kuncogott Kitti. – Szóval, elhívtad már randizni azt a lányt, akiről annyit áradoztál?
– Ó, igen! – mosolyodott el.
– És még mindig alig hiszem el, hogy egy olyan szuper csaj, mint Rebeka, igent mondott volna a meghívásomra! Már csak azt kellene kitalálnom, hogy hova menjünk. Szerintetek a Margitsziget szép ilyenkor?
– Ma voltam, egész nem rossz – motyogtam oda nem figyelve, miközben elővettem a telefonom.
Apám ismét küldött egy SMS-t, megkért, hogy lent találkozzunk. Úgyhogy elnézést kértem, és elindultam lefelé.
Arra, ami lent fogadott, viszont nem számítottam. Két vadász az utamat állta. Azt hittem, Lujza már feloszlatta őket. Én pedig hirtelen nem tudtam, hogyan oldjam meg a problémát. Megölni őket nyilván nem akartam. Ártana a „jó vámpír” imidzsemnek!
A gondolkozási idő azonban hamar lejárt. Éreztem, hogy valaki hátulról egy tűt szúr a nyakamba. Nem tudtam már ellenkezni. Csak annyit vettem észre, hogy lassan elsötétült minden. Elvesztettem az eszméletemet, és egy nagyon hosszú csend következett…

2. Felzárkózás