The Torenos – A hatalom csapdájában – 4. Elfogatási parancs

Ott tartottunk, hogy a két pasas magával vitt azzal a bazi nagy terepjáróval. Legalább másfél órát kocsikáztunk át a városon a kivilágított utcákon. Nem igazán tudtam hova is megyünk. Nem sűrűn jártam a város ezen részein. Mindenesetre elég jómódú környéknek tűnt.

Már kezdtem magam halálra unni, mikor vettünk egy hirtelen jobb kanyart és egy hatalmas épület parkolójában megálltunk.

A kocsiból kiszállva legszívesebben elfutottam volna, mert már sejtettem mivel állok szemben. Pontosabban kivel. De ekkor megpillantottam imádott autómat, és hirtelen elfeledkeztem korábbi tervemről.
– Hé! Ez az én autóm! – kiáltottam.
– Most már nem – felelte a szakállas.
– Ne csináljátok már! Nem vehetitek el!
– Majd az illetékessel megbeszéled. De biztosíthatlak afelől, hogy kevés az esélyed a visszaszerzésére – mondta a kalapos, és mindketten megeresztettek egy cinkos mosolyt.

Elindultunk az épület felé. A két fickó ügyelt rá, hogy meg ne lépjek. Na, nem mintha nem fordult volna meg a fejemben minden egyes lépésnél, de tudtam, hogy szembe kell néznem vele, még ha maga az ördög is.

A bejárati ajtón belépve egy hatalmas recepciós részleg tárult elénk. Mindössze két biztonsági őr volt ott, akik a monitorokat figyelték. Csak az egyikőjük pillantott fel, és bólintással adta tudtunkra, hogy mehetünk tovább. A folyosóra érve a liftek felé tartottunk. A helyiség közepén egy hatalmas akvárium díszelgett. Emellett volt számos ülőalkalmatosság, plazma tévé, könyvespolc és automaták. A lifttel a legfelső emeletre mentünk.

A kinyíló ajtók mögül egy ízlésesen berendezett várakozó szobába léptünk. Az íróasztalnál egy csinos titkárnő szorgalmasan gépelt valamit. A kalapos fickóval bájcsevegtek egy keveset, közben a szakállas figyelmeztetett, hogy ne nyúljak semmihez az irodában, mert a Főnök igen kényes a dolgaira. A hölgy betelefonált az igazgatóhoz, majd intett, hogy bemehetünk.

– Nocsak, nocsak, nocsak! Kit fújt erre a szél? – állt fel a szőke, öltönyös férfi. – Jack, Joe az ajtóhoz! Nehogy még a végén meglógjon.
– Leo- üdvözöltem hűvösen.

– Nyugodtan szólíts apának. Na, gyere, öleld meg a vén fatert! – nyújtotta ki két karját.
– Kösz, de inkább kihagyom – utasítottam vissza.

– Hogy megnőtt a hajad mióta nem találkoztunk! Régen mindig tüsi hajad volt.
– Elég a jópofizásból. Ne tégy úgy, mintha érdekelnélek! Mit akarsz? – kérdeztem agresszíven.

– Pedig nagyon is érdekelsz. És hogy mit is akarok. Hmm… Várj egy pillanatot mindjárt eszembe jut.
– Most azt hiszed, vicces vagy?
– Meg is van. A pénzemet!

– Milyen pénzedet? – érdeklődtem az előbbinél jóval nyugodtabb hangon, csibészes mosollyal az arcomon.
– Azt, amit eltulajdonítottál tőlem kb. másfél éve – hangzott a válasz. – Remélem, még megvan.
– Ó, hogyne! – feleltem. – Egy része itt áll a parkolóban. A többi meg… hát… az úgy elment ide-oda.
– Sejtettem. Ezért is foglaltam le az autót. Meg kell hagyni, jó ízlésed van.
– Szerencsére nem tőled örököltem – motyogtam, de azért úgy, hogy hallja. – Lenne egy kérdésem.
– Bökd csak ki! Nem harapok.
– Igen, azt tudjuk. Te más eszközöket használsz megfélemlítésre. Szóval, miért csak most?

– Mit miért csak most? – értetlenkedett Leo.
– Miért csak most kerestél meg? – kérdeztem érthetőbben.
– Pofon egyszerű a válasz. El voltam foglalva. Tudod, üzletkötés fontos emberekkel, kapcsolatok kiépítése, ápolása…
– Vagyis nem volt szükséged a pénzre – állapítottam meg.
– Tudtam nélkülözni.

– Akkor most mégis mi a francért kell? – kérdeztem ingerülten.
– Mert az enyém. És nem vagyok hajlandó tolerálni a lopást. Főleg nem azt, ha a saját fiam lop meg – válaszolt hűvösen.
– Ó! Most a fiad vagyok? – csodálkoztam.
– Mindig is az voltál.
– Én nem így emlékszem. Csak akkor vagyok a fiad, ha kell valami.
– Ugyan – somolygott a bajsza alatt. – De akkor is vissza fogod fizetni.

– És mégis hogyan? Ha huszonnégy órákat dolgozom, akkor sem leszek képes előteremteni egy milliót.
– Egy milliót? – csodálkozott most ő. – Hmm… Nem kettő az véletlenül?
– Nálam csak egy volt – feleltem vállat vonva.
– Ja, igen, a bűntárs. Hogyhogy feleztetek? Te vagy a lángész a családban, neked több jár. De mindegy is. Kérem mind a két milliót.
– Tőlem?
– Bizony.
– Leo, ne már! Százezret talán tudok adni, de honnan szedjek elő még kilencszázat?

– Van egy ajánlatom. Ha nekem dolgozol, elengedem a tartozást és megtarthatod, ami még nálad van. Cserébe mindent megteszel, amire csak utasítalak, nem kérdezel vissza, nem beszélsz vissza, és a legfontosabb: nem szivárogtatsz ki semmilyen információt. Ja, és természetesen nem lopsz – tette hozzá.
– Ha jól értem, megint szükséged van rám. Mi van, ha nemet mondok? Ha nem akarok belekeveredni a piszkos kis üzleteidbe?

– Jobban teszed, ha belekeveredsz – rántotta elő fegyverét fenyegetőzésképpen. – Ha nem akarsz beszállni, vagy épp ki akarsz szállni, netán ellenem fordulsz, vagy bármi nekem nem tetszőt művelsz, egy kedves kis háziállatnak annyi, majd a legjobb barátodnak. Zoenak hívják, ugye? Ó, majd’ elfelejtettem a szőkeséget. Mi is a neve? Raquel Simone?
– Te szemét! – rontottam volna neki, ha nem lett volna nála az a pisztoly, meg a két nagydarab testőr a hátam mögött. – Ha bármi bajuk esik… én…
– Rajtad múlik! Engedelmeskedsz, és nem lesz bajuk.

– Ennyit akartam mára. Ugye gyalog is hazatalálsz? – vigyorgott önelégülten az apám.
– Húú, de utállak! – néztem a szemébe.

Hihetetlen gyűlölet érzettel hagytam el az irodaházat. Nagyon dühös voltam Leóra, de leginkább magamra, hogy mindenkit belekevertem. Most minden barátom élete az én kezemben volt. Tudtam jól, hogy Leo nem tréfál. Ez az ember bármire képes.
Még az időjárás is ellenem játszott. Próbáltam megtalálni a hazafelé vezető utat a szakadó esőben. A délelőtti forró napsütésből hideg, zivataros éjszaka lett. Teljesen átfagytam mire egy ismerős környékre értem. Igaz, még mindig elég messze voltam a lakásomtól.
Gondolataimba merülve bandukoltam a járdán, mikor váratlanul egy autó állt meg mellettem.

– Rendőrség! Kérem, szálljon be a járőrautóba! Elfogatási parancsom van maga ellen.