The Torenos – A hatalom csapdájában – 21. Könnyíts a lelkeden
Fogalmam sincs hány napot tölthettem abban a rideg, bútorozatlan, ablak nélküli szobában, de a történtek után már nem is nagyon érdekelt. Nem bíztam abban, hogy ép bőrrel megúszom ezt a felhajtást. Mert ha nem Leo, akkor valaki más tesz el láb alól. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy tehette ezt velem Nico! Mi van egyáltalán azon a lemezen? És ha tényleg ekkora a hatalma, miért nem semmisítette meg? Óriási bajba sodort ezzel! És nem csak engem… Hány embernek kell még meghalnia?!
– Szükségem van rátok! – fordult az embereihez. Már jó ideje nem találkoztam vele. Na, nem mintha nagyon hiányzott volna, csak azt hittem, hogy a lehető leghamarabb a lemezhez akar jutni.
– Szerinted nem kellene valakinek felügyelni a gyerekre? – kérdezte a bátyjától. Leo egy percig gondolkodott, aztán Tomot visszaparancsolta.
– Inkább én – ajánlkozott Luke. Az ideges nagyfőnök intett két emberének, és szélsebesen elviharzottak.
– Egy jó páran épp kirabolják Leót. Én meg kihasználom a helyzetet. Ha apád olyan hülye, hogy rögtön ugrik, ahelyett, hogy a lemezzel foglalkozna, akkor megérdemli, hogy máris elvegyem tőle a hatalmat! Állj fel! Mindjárt indulunk.
– Te intézted, ugye?
– A rablást? Macchè. (Ugyan, dehogy.) Nekem más tervem volt. De így még jobb!
– A lemez az állam tulajdona, így a fiú is! Engedje el! – kiáltotta az egyikük.
Luke előkapta pisztolyát, magához szorított, és fedezékként használva araszoltunk az autójához. Az ügynökök a szemükkel és a fegyvereik csövével követték a mozgásunkat, majd a nagybátyám egyik óvatlan pillanatában, mikor tiszta célpontot nyújtott, meghúzták a ravaszt.
A negyedik ember, akit a közvetlen közelemben lőttek le. Nekem ez már sok volt. Remegtem, izzadtam és a halálomért könyörögtem. Egyszerűen nem bírtam tovább az állandó menekülést, az ide-oda ráncigálást, azt, hogy miattam halnak meg az emberek. Vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek. De nem lett.
– El ne mozdulj onnan! – utasított az FBI-os.
– És ne csinálj semmi hülyeséget! – tette hozzá a fekete öltönyös.
Aztán a sövény felől váratlanul pisszegésre lettem figyelmes. Elindultam a hang irányába, majd valaki hirtelen behúzott a sűrű bozótosba.
– Cukkerkám, lassan többet szerepelsz a tévében, mint Zoe! – köszöntött Becca a maga módján.
– Igyekeznünk kéne! – szólalt meg Rocky, és a lányok egyetértően biccentettek.
– Jövünk! – hallatszott az ikrek halk kiáltása a fák susogásán át. – Mindet elintéztük – lihegték egyszerre, amint odaértek hozzánk.
– Ezek nem fognak utánunk jönni – mutatott Ephram a hüvelykujjával a rendőrautók irányába.
– Bocs, tesó, de a zsaruk miatt jobb, ha a csomagtartóban utazol – mondta Ash, és már nyitotta is. Fogalmam nem volt, hogy kerültek oda a barátaim, hogy mit eszeltek ki. Bármennyire is próbáltam ellenállni, nem tűrtek ellentmondást. A két srác megfogott és betett a csomagtartóba.
Körülbelül háromnegyedórát tölthettem azon a pici, koromsötét helyen. A távolból rendőrségi sziréna hangját hallottam. Az autó lelassított, majd megállt. A barátaim felnyitották a csomagtartót, aztán elmondták, hogy nem tudunk bejutni a városba, mert az összes be- és kivezető utat lezárták. Kipattantam a kocsiból, és se szó, se beszéd, besétáltam az erdőbe. Először némán meredtek rám, majd az autót gondosan elrejtve utánam indultak.
– Ez egy iszonyatosan hülye ötlet volt! Hogy jut eszetekbe egyáltalán ilyet művelni?! El sem tudjátok képzelni, hogy mibe keveredtetek!
– Nem kellett volna megmentenetek! Ezek addig nem nyugszanak, míg meg nem kapják azt, amit akarnak. És ha valaki az útjukban áll, simán végeznek vele! Maradjatok távol tőlem! Én nem tudlak megvédeni titeket! Még magamat sem tudom…
Elcsuklott a hangom, könnybe lábadt a szemem, de nem akartam előttük sírni. Elindultam a tóhoz, hogy megmossam az arcomat. A víz tükrén megpillantottam meggyötört, reményvesztett önmagam. Potyogni kezdtek a könnyeim, és egyre csak azon járt az agyam, hogyan tüntessem el magam a Föld színéről. Mert ha én nem vagyok, nagy valószínűséggel senki nem juthat hozzá a lemezhez. És akkor mehet minden a normális kerékvágásban. Már ha normálisnak lehet nevezni azt a velejéig rohadt, bűnözéssel teli, igazságtalan világot!
– Meg akarok halni – mondtam teljesen komolyan. Zoe összerezzent a szavak hallatán.
– Ez az egyetlen megoldás.
– Zoe, az apám a szemem láttára ölte meg a nagyapámat és a bátyámat! Nem fog neki gondot okozni a ti kiiktatásotok sem! Nem akarom, hogy titeket is bántson!
– Micsoda?
– A központi kórházban van. Ő adta a tippet, hogy hova vihettek. A mentőakciót pedig Becca találta ki. Az apja irodájában érdekes dolgokra bukkant veled kapcsolatban. Megzsarolta apucit, aki így elterelésképpen kirabolta a te apádat. Csakhogy elcsaljuk onnan. Arra viszont nem számítottunk, hogy a nagybátyád ott marad. A zsarukra meg aztán főleg nem. De látod, megoldottuk! Majd kieszelünk valamit, és minden rendben lesz.
– Én komolyan nem ismerek rád! Mi van veled? A terveiddel? A terveinkkel? Mindezt eldobnád, csak mert most szar az élet? Nézz szembe vele! Nézzünk szembe vele! Itt vagyok én is és a többiek is. Segítünk!
– Nem! Nem vagy gyenge! Biztos vagyok benne, hogy a keresztapád sem véletlenül hagyta rád a lemezét! Ne engedd, hogy más kezébe jusson! Tudod, pár hónappal ezelőtt egy srác egy olyan dalt írt, aminek a keletkezési körülményeit most értettem meg igazán. És tudom, hogy az az erős, magabiztos, eltökélt éned még mindig ott rejtőzik benned. „Te vagy az egyetlen, aki nem fél! Tiéd a feladat, ne vallj hát kudarcot! Könnyíts a lelkeden, és mentsd meg a világot!”
