The Torenos – A hatalom csapdájában – 24. Az utolsó lépések

Zseniális ötletemnek hála, és persze a barátaimnak, fel se tűnt a felvigyázóimnak, hogy leléptem egy időre. A lemez már jó pár napja a tulajdonomban volt, de nem használtam. Még csak meg se néztem, mi van rajta. Egyrészt azért, mert a bébicsőszök a nyakamba lihegtek, másrészt megígértem Hanknek, hogy összeszedem a bizonyítékokat apám ellen. És ott volt még anya aktája is… Nem tudtam beletörődni abba, hogy baleset volt.

– Hé, Preston, gyere már!  – szólt sokadszorra Zoe.
– Mindjárt, csak ezt még átnézem – feleltem megint ugyanazt, és még csak rá se pillantottam a lányra. Bámultam tovább a monitort. A nyitó táncot kellett volna próbálnom a végzősök báljára. Mivel külsősök is mehettek, Zoe rávett, hogy menjek velük. Az ikrek pedig elhívták Beccát és Danielle-t, akik szívesebben választották a volt sulim bálját, mint a sajátjukat.

Elfelejtkezvén a Zoénak tett ígéretemről, miszerint mindjárt megyek, ismét belemerültem apám üzleti dolgaiba. A monitor elől csak egy hatalmas sikítás tudott pár percre felállítani: a bátyám sikeresen letaposta Raquel lábát.
– Sajnálom. Mondtam, hogy nekem ez nem megy! – szabadkozott Trent.
– Áuu… Se-semmi baj… csak… Inkább tartsunk szünetet. Egyébként is kezdek éhes lenni.
Trent benézett a hűtőbe, hátha talál valami ennivalót vagy legalább alapanyagot, de sajna a bevásárlás nem volt az erősségem.
– Preston, már megint tök üres a hűtő! – kiabált a konyhából.
– Bocs, elfelejtettem – vontam meg a vállam, és ezzel vissza is gurultam a székkel a gép elé.

– Na, mindegy. Elugrom a plázába kajáért. Mit hozzak nektek?
Trent körbekérdezett mindenkit. Becca és Danielle Ceasar salátát, Zoe gyros tálat, Raquel dupla hamburgert nagy adag sült krumplival, az ikrek két óriás SonGoKu pizzát rendeltek.
Pete, az aznapi őrszem, nem kért semmit, én pedig elintéztem a választ egy tök mindeggyel.
– Húsz percen belül itt vagyok.

Azonban a húsz percből lett egy óra is. A társaság kezdett türelmetlenkedni. Próbálták elfoglalni magukat, ki így, ki úgy, de az éhségük nem csillapodott. Mikor már én sem bírtam tovább, rátelefonáltam.
– Hé, mi van? Eltévedtél?
– Ciao, Preston!

A hang hallatán elejtettem a telefonomat, és egy szó nélkül a kocsihoz rohantam. Az utánam szaladt, aggódó tekintetű barátaimnak, valamint az ügyeletes rendőrnek csak annyit mondtam, hogy majd mindent megmagyarázok. Bepattantam az autóba, és amilyen gyorsan csak tudtam a plázához vezettem. Nagy zűrzavar volt a környéken. Hatalmas tömeg, sikítozások és futó léptek sokasága fogadott. Alig tudtam bemenni az épületbe.

Próbáltam megkeresni Trentet a rohanó emberek között, folyamatosan kiabáltam a nevét, de nem érkezett válasz. De ha érkezett is volna, a nagy hangzavar miatt valószínűleg nem is hallottam volna. Valaki hirtelen megragadta a karomat, és erőszakosan maga felé fordított.
– Hol van Trent? – kérdeztem dühösen, és közben kiszabadítottam magam apám szorításából.
– Hol a lemez?
– Nincs nálam.
– Péntek este 8 óra, Sawyer repülőtér. Legyél ott a lemezzel, különben a bátyádat apró darabokban fogod viszontlátni.
– De gyűlölöm a repteret!
– Tedd túl magad rajta.

– És ha egy zsarut is meglátok a környéken, azonnal búcsút mondhatsz Trentnek. Aztán a saját életednek is. Ne trükközz, Preston! – Leo szép lassan megfordult, és elindult kifelé a testőreivel együtt.
– Non mi fai paura! – kiabáltam utána. – Hallod, apa! Nem félek tőled!
– Majd fogsz.

Hamarosan kiérkeztek a tűzszerészek a plázához. A zsaruk kiürítették, majd ellépték az épületet. Bombariadó volt. Apámék felszívódása után én is jobbnak láttam gyorsan elhúzni a csíkot.
A barátaim már lent vártak a lakás előtt. Lehúztam a kocsi ablakát, és gyorsan elhadartam, mi a helyzet. Azután kifaroltam, és az utam Hank Gordonhoz vezetett.

– Van egy ötletem! – léptem az FBI ügynök elé, majd neki is beszámoltam a történtekről, valamint a tervem részleteiről. – De csak akkor segítek, ha minden pontosan az én terveim szerint zajlik.
– Rendben. Hol van a lemez?
– Ha elkapta az apámat, a magáé lehet.
Még aznap este kidolgoztuk a teljes stratégiát, és megkértem, hogy vonja vissza az embereit. Már nem volt szükségem rájuk.

Idegesen ébredtem péntek reggel. Nem voltam biztos benne, hogy végig tudom csinálni. Túl sok minden forgott kockán és túl sok mindent kellett megtennem túl kevés idő alatt. Fel-alá járkáltam a lakásban, és precízen, lépésről lépésre mérlegeltem minden lehetőséget. Gondolatban újra és újra végigmentem a stratégián, hogy nem hibádzik-e valahol.

Szokatlanul gyorsan teltek az órák. Mintha valaki azt akarta volna, hogy minél hamarabb nyolc óra legyen. Hat körül érkeztek meg a barátaim kiöltözve, bálra készen. Sajnáltam, hogy nem mehettem velük, de a bátyám fontosabb, mint egy suli buli, még ha az a végzős bál is. Ezzel ők is egyetértettek. Segíteni akartak, velem jönni a reptérre, de nem engedtem.

A bérelt limóval hamarosan megérkeztek a sulihoz. Én a saját autómmal mentem utánuk.
Elkísértem őket a bejárathoz, aztán búcsúzkodni kezdtem.
– Azt hiszem, én vagyok a világ legszerencsésebb embere, amiért ilyen barátok vesznek körül. Köszönöm! Köszönök mindent, amit értem tettetek. Mondjuk, lenne még itt valami… Tönkretehetnétek Cassie és Will estéjét, ha már én nem lehetek itt – vigyorogtam rájuk. – Jó szórakozást és ne gondoljatok rám! Érezzétek jól magatokat!
– Zoe – fordultam hozzá kedvesen mosolyogva –, gyönyörű vagy.

– Ephram, ha nem jönnék vissza…
– De visszajössz!
– De ha mégsem… Tudod, mit kell tenned. – Ephram bólintott, én pedig tudtam, hogy számíthatok rá.

Még egyszer elköszöntem tőlük, leellenőriztem, hogy minden szükséges dolog nálam van-e, aztán lassan visszaindultam a kocsihoz. Útközben megint negatív gondolatok kezdtek hatalmukba keríteni, de eszembe jutottak Trent bátorító szavai, és gyorsan elhessegettem őket.
– Meg tudod csinálni – motyogtam magamban, és az utolsó lépéseket már magabiztosan tettem meg. Huszonkét perc. Huszonkét percre voltam a Sawyer repülőtértől és attól, hogy szembenézzek a sorsommal.