The Torenos – A hatalom csapdájában – 5. Nem oké

Nem tehettem mást, beszálltam a rendőrautóba. Nem igazán értettem mi folyik itt. Kicsit frusztrált a dolog, de legalább nem kellett gyalogolnom, és nem áztam el még jobban. A rendőrkapitányságra érve rögtön a kihallgatószobába vittek. Rám zárták az ajtót, majd pár perccel később bejött egy FBI ügynök.

Bemutatkozott, majd megkérdezte, hogy sejtem-e miért hoztak be. Nem válaszoltam semmit, csak ültem és néztem rá. Ismerősnek tűnt, mintha már láttam volna valahol.

– Mindenkinek jobb lesz, ha megpróbálsz együttműködni.
– Nem tudom, miért vagyok itt. Így jobb? – feleltem flegmán.
– Akkor kezdem: szükségünk van a segítségedre. A szervezett bűnözés behálózta a világot. Tudjuk jól, hogy az egyik legjelentősebb alakja Leonardo Toreno. Minden szál tőle indul ki és hozzá vezet. Jó pár éve nyomozunk utána, de olyan gondossággal intézi illegális ügyleteit, hogy semmi közvetlen bizonyítékunk nincs ellene. Vagyis, ha őt sikerül elkapnunk, lelepleznünk, hogy egy legális gazdaságban végzett üzleti tevékenységet használ az illegális tevékenységek elrejtésére vagy pénzmosásra, akkor nyert ügyünk van. Borul minden, és véget vethetünk napjaink legnagyobb szervezett bűnözésének. Érted?
– Asszem.

– És azt akarják, hogy kémkedjek az apám után? – kérdeztem savanyú képpel.
– Valami olyasmi. Beszállsz a családi vállalkozásba, gondolom ez nem lesz gond, és mindenről jelentést készítesz.
– Mi van, ha nemet mondok? – érdeklődtem a lehetőségeim felől. Hank Gordon – így hívták a nyomozót – elővett egy jó pár oldalas hivatalos papírt és a kezembe nyomta.
– Itt van a törvényszegéseid listája: betörés, lopás, garázdálkodás, közokirat-hamisítás stb. stb.

– Hú! Jó hosszú! Vágom, hogy mit akar, de akkor sem tudok segíteni – dobtam el a listát.
– Tudjuk, hogy nem szívleled az apádat, akkor meg mi a gond? – kérdezte értetlenül a nyomozó. – Ha segítesz, ez a lista megsemmisül. Priuszod sem lesz.
– Ez mind szép és jó, de ha bármi terhelő bizonyítékot szerzek ellene, tudni fogja, hogy én voltam. És megöl! Még nem akarok meghalni. És másokat sem szeretnék veszélyeztetni.
– Ugyan már! Csak nem öli meg a saját fiát!
– Maga nem ismeri. Bocs, de nem fog menni – dőltem hátra a székben.

– Akkor irány a cella! – állt fel csalódottan.
– Jajj, Hank, ne csinálja már!

– Hank, ne hagyjon már itt ezzel a csövessel! Most miért jó ez magának?
– Gondolkodj! Jobb lesz, ha elfogadod az ajánlatom.
– Miért ezzel jön mindenki?
– Tessék?
– Semmi… Legalább tegyen át egy rendes cellába! – kérleltem.
– Jó éjszakát!
– Hank! Haaank!

Értelmetlen volt kiabálnom. Nem akart áttenni. A koszos, fura fickó próbált nyugtatni, hogy nem olyan rossz idebenn, adnak enni, meleg van. És örül, hogy itt vagyok, mert legalább lesz társasága. Én inkább passzoltam a csevegést, és átültem a legszélső padra.

– Bocs, öreg, de én most inkább áthuppanok oda – mutattam a padra -, és megpróbálok szunyálni.
– Ahogy akarod. De ha beszélgetni szeretnél vagy bármi mást, én nem megyek sehová. – Rám kacsintott, és még egy puszit is küldött felém. A frászt hozta rám.
– Oké. Kösz… asszem – hebegtem.

Kicsit megrémültem ettől a fazontól, úgyhogy nem nagyon mertem aludni. Na, nem mintha olyan könnyen ment volna! Egész éjszaka járt az agyam, hogy mit csináljak. Tudtam, hogy innen csak egy kiút van: segítenem kell nekik. Viszont Leónak is, különben a barátaim bánják. Lehetetlen helyzet volt. Fogalmam sem volt, mi tegyek. Nem így terveztem azt a napot. A koncert után össze kellett volna jönnöm Raquellel, aztán együtt bulizni Zoéval meg az ikrekkel. Másnap esetleg Rocky mellett ébredni. És mi lett ebből? A nagy semmi. Örülhettem, ha egyáltalán életben maradnak, mert volt egy idióta apám, akit senki és semmi nem érdekelt. Azt hittem, megőrülök!

Kora reggel Hank Gordon toppant be.
– Jó reggelt! – köszöntött kedvesen, abban a reményben, hogy meggondoltam magam. – Nos, hogy döntöttél? – érdeklődött.
– Nincs más választásom. Benne vagyok – feleltem keserűen.
– Helyes. Menjünk át a kihallgatószobába, ott megbeszélünk mindent.

Az FBI-ügynök mindenről részletesen beszámolt, hogyan is képzelte el ezt a téglás dolgot.
Nem tűnt bonyolultnak, viszont annál veszélyesebbnek. Ha valami apróságot elszúrok, vér tapad a kezemhez. Leo azonnal lecsap.
– És lesz egy társad – tette hozzá.
– Mi? Minek? Ki? – kérdeztem zavartan.

És akkor belépett a srác.
– Én – mutatott saját magára.
– Remek. Az egyenlő a halállal. Hank, ezt most komolyan gondolja? Le fog buktatni!
– Jól átgondoltuk. Szükséged lesz rá – mondta a férfi.
– Dehogyis! – tiltakoztam. – Vagy egyedül, vagy sehogy!
– Nem kell aggódnod, öcsi. Profi vagyok – szólt magabiztosan az újonnan érkező.
– Na persze – vágtam rá gúnyosan.
– Akkor most már tudtok mindent. Elmehettek. Majd jelentkezünk.

– Tényleg nem kell aggódnod. Már megváltoztam – győzködött Trent, a bátyám.
– Azt erősen kétlem – ordítottam rá idegességemben.
– Pedig igaz. Jól van, majd meglátod. És most hova megyünk?
– Én haza. Te meg ahova akarsz.
– Ne légy már ilyen ellenséges! Sajnálom, oké?
– Nem, nem oké.