The Torenos – A hatalom csapdájában – 12. Becca

– Isten hozott! – vezetett be apám egy szobába. – Remélem, tetszik.
Igen, tudom, hogy a történtek után ez fura, de beköltöztem hozzá. Persze, nem végleg, csak egy kis időre. Most, hogy mindenki elment, ráadásul Raquellel össze is vesztem, nem éreztem túl jól magam egyedül a lakásban. Mellesleg az ünnepek is nyakunkon voltak és nem szerettem volna magányosan a tévé előtt ücsörögni. Leo már korábban is felajánlotta, hogy beköltözhetek, és úgy döntöttem elfogadom az ajánlatát. Így az információszerzés is könnyebbnek bizonyult.
– Háát… – húztam el a számat -, majd valahogy prestonosabbá teszem.
– Ha bármire szükséged van, nyugodtan zaklasd az alkalmazottaimat. Nem is zavarlak tovább, rendezkedj be!

A körülményekhez képest egész jól éreztem magam a Leo-szállóban. Egy teljes napom ráment, míg felfedeztem az épületet, de megérte. Mindent megtaláltam, amire egy magamfajta tini akkoriban vágyhatott: a játék – és konditeremtől kezdve a szaunáig.

Az alagsor volt a tiltott hely, oda nem léphetett be csak úgy bárki. Éjjel–nappal őrök álltak az ajtó előtt. Ott történtek a sötét dolgok. A földszinten az előtérben volt a recepció, a folyosóról pedig számos irodába vezettek az ajtók. A folyosó végén, a lépcsőnél jobbra kanyarodva volt a pihenőszoba, ahova kiugorhattak egy-egy kávéra vagy szendvicsre a dolgozók. Az első, második és harmadik emelet szintén irodákból állt. A negyediken voltak a hálószobák.

Az ott töltött idő alatt, megállapítottam apámról, hogy egy gép. Minden reggel hatkor kelt. Tíz percet töltött a fürdőszobában, majd a konyha felé vette az irányt. Ha megbeszélése volt, nem reggelizett, csak bedobott egy kávét. Minden más esetben omlettel, pirítóssal és narancslével várták. Az épületben dolgozó összes alkalmazottját név szerint ismerte. Ezekben az emberekben bízott legjobban.

Minden nap pontosan nyolckor érkezett a belvárosi szállodájába és kaszinójába ugyanazzal a kocsival, ugyanazzal a sofőrrel és a két testőrével. A titkára átnyújtott neki egy fekete mappát, amely az előző napi bevételi adatokat és az új biztonsági kódokat tartalmazta. Három órát töltött az emeleti irodájában, majd a kíséretével együtt negyed tizenkettőkor távozott.
Üzletemberekkel ebédelt együtt puccos éttermekben.

Fél háromra visszaért és értekezletet tartott a harmadik emeleti nagyteremben. Kiadta az utasításokat, majd elvonult az irodájába. Szeretett kézben tartani mindent. Kevés olyan dolog volt, amit ne tudott volna, vagy ne ő intézte volna személyesen.

Szenteste napján korán kidobott az ágy. Még apámat is megelőztem. Csokis gabonapelyhet ropogtattam mikor belépett a konyha ajtaján. Töltött magának egy jó erős feketét és leült az asztalhoz.

– Hogyhogy ilyen korán ébren vagy? – kérdezte két korty között.
– Nem tudom – motyogtam tele szájjal. – Biztos izgatott vagyok, hogy mit hoz a Mikulás – vigyorogtam.
– Hát, ha jó gyerek voltál biztos valami nagy ajándékot. Majd beszélek vele – csatlakozott a vigyorgáshoz. – Most megyek, mert van még pár dolgom – állt fel az asztaltól -, de mit szólnál valami közös programhoz a parti előtt?
– Te még karácsonykor is dolgozol?
– Az év mind a 365 napján. Szökőévben 366. Nos?
– Tőlem – vontam meg a vállam. – A gyúráson kívül úgysincs semmi konkrét tervem a mai napra.
– Remek! Akkor várj meg és eddzünk együtt! Délután jövök.

Szokásához híven fél háromra meg is érkezett. Mindketten átöltöztünk, és nekikezdtünk az edzésnek.
– Ez a két fazon még itt se hagy magadra? – mutogattam hüvelykujjammal a két testőrre.
– Bizony nem. Azért fizetem őket, hogy a nap huszonnégy órájában védjenek.
– Akkor ezek nem is emberek, hanem robotok – jegyeztem meg.
– Azért nem egészen. Négy testőröm van. Váltják egymást. Most Jack és Joe a soros, de hamarosan Tim meg Tom veszi át a terepet.
– Ezek a nevek!
– Csak álnevek.
– Gondoltam.
– Muszáj mennem a bulidra? – kérdeztem pár perc némaság után. – Semmi kedvem a sok vén szivarhoz.

– Először is, ez nem „buli”, hanem egy karácsonyi összejövetel, kulturált felnőttekkel. Másodszor, nem mind, ahogy te mondtad, vén szivar. Vannak fiatalabbak is. Mind fontos, befolyásos emberek az üzleti és politikai életben. Hé! Tartsd a tempót! Lassulsz.
– Jól van, na. De akkor azt mondd meg, hogy mit keresnék én közöttük? Egy: nem vagyok felnőtt. Kettő: a kulturáltságomat is megkérdőjelezném. Nem tudom, hogy kell ilyen előkelő társaságban viselkedni. Három: semmi közöm az üzlethez vagy a politikához.
– Miféle kifogások ezek? Hidd el, jól fogod magad érezni! Egyébként a vén szivaroknak fiatal, csinos feleségeik vannak, akik keresik a kalandokat – tette hozzá sunyi mosollyal a szája szélén.

Másfél órás futás után már nem volt kedvünk a súlyokhoz, így apám javaslatára beültünk a gőzbe.
– Mi újság veled? – tette fel váratlanul a kérdést. – Suli, haverok, banda? Alig tudok rólad valamit.
Hatalmas szemekkel pislogtam rá. Nem értettem, hogy mi baja. Hiszen hetek óta követtek az emberei, minden lépésemről tudott. Azt hiszem, az arckifejezésem elárulta, hogy mire gondolok.
– Visszavontam az embereimet. Szabadon mozoghatsz, nem fog követni senki. De őszintén kérdezem: mi a helyzet veled? Hogy megy a suli? Végzős vagy, ugye? Gondolkodtál a továbbtanuláson?

Még mindig meg voltam lepődve. Hihetetlen volt, hogy önmagán kívül más is érdekli.
– Megvagyok. Megyeget. Aha. Aha – válaszoltam sorban a feltett kérdésekre. Leo meg csak mosolygott rám.
– És hova adod be a jelentkezésed?
– Ide, a helyi egyetemre, ahová anya is járt. Csak nem az orvosira, hanem valamelyik mérnöki szakra. Talán építészmérnökire.

– Ha elvégezted, megtervezheted az új luxus szállodámat. Na, menjünk készülődni! Egy óra múlva itt vannak a vendégek. Öltöny a szobádban, remélem jó a méret. Később találkozunk.

Az ideiglenes szobámba belépve megpillantottam magam a tükörben, és annyira el voltam ájulva a tökéletesen kidolgozott testemtől, és a csibészes vigyoromtól, hogy észre se vettem, hogy elrepült az idő. Apám kopogása zökkentett vissza hosszúra nyúlt pillanatnyi elmezavaromból, azaz az öntelt, egoista világomból.

Magamra kaptam az öltönyt, és bár nem tartozott az én stílusomhoz ez az ünnepi öltözet, be kellett vallanom magamnak, nagyon jól festek. Még egy-két póz a tükörben, aztán elindultam a terembe.

A nagyterem ünnepi díszben várta az érkezőket. A helyiségben csupa ismeretlen arc bámult felém. Kicsit elveszettnek éreztem magam. Leo épp az egyik vendéggel társalgott, mikor feltűnt neki a jelenlétem. Intett, hogy menjek oda hozzájuk.

– Vincenzo, szeretném neked bemutatni a fiamat.
– Piacere di fare la Sua conoscenza (Örülök, hogy megismerhetem.) – nyújtott kezet a férfi. – Vincenzo Collizzi.
– Preston Toreno – mutatkoztam be én is illedelmesen.
– Szóval, ő az a kis gazember, akiről meséltél – fordult apámhoz.
– Igen – nevetett. – De már ismeri a szabályokat.
– Tudod – tette a vállamra a kezét Collizzi -, hasznosíthatnánk a tudásodat. Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni, mert…
– Vinnie! – szólt rá határozottan Leo.
– Jól van, megértettem – nézett apám szemébe. Nekem meg halványlila gőzöm se volt, hogy miről beszélt. Pontosabban, miről akart beszélni.

– Jaj, apci, úgy uncsizom – szakította félbe a felnőttek csevelyét egy kényes magas hang. – Vagyis – nézett rám a lány – lehet, hogy már nem.
– Preston, ő a lányom Rebecca.
– Csak Becca – karolt belém. – Mi most lelépünk – és már húzott is el apáméktól. Arra se volt időm, hogy tiltakozzam.
– Preston, vigyázz az én kis bogárkámra – kiáltotta utánam Mr. Collizzi.

– Cia, cukika! Akkor most még egyszer: Becca Collizzi vagyok. Puszcsi neked!
– Ööö… Preston Toreno.
– Toreno? – köpte rám az italát. – Akkor hogyhogy nem találkoztunk még? Apcim évek óta a te apcid legjobb barija.
– Hosszú történet – töröltem le a zakóm ujjával az üdítőt az arcomról.
– Lesz időnk az este. Jaj, olyan hepi vagyok, hogy megismiztelek – folytatta a vinnyogást ugrálás és csuklórázás közben. Legszívesebben elmenekültem volna, még soha nem találkoztam ilyen cicababával. Puszcsi, köszcsi, szivcsi.

– Vááá, ez a kedvenc számom! Olyan szupcsi hangja van a csajszinak! Gyere táncizni!
Megragadta a csuklóm, és bevonszolt a tömeg közepére. Szerencsémre tánc közben befogta a száját, csak bájosan mosolygott, és hosszú, hívogató pillantásokat vetett rám. Tulajdonképpen a csomagolásra nem panaszkodhattam. Gyönyörű lány volt. Viszont a stílusán lehetett volna mit csiszolni.

A hirtelen jött lassú szám tökéletes alkalom volt Becca számára, hogy hozzám simuljon, és jól megmarkolja a fenekemet. Normális esetben nem tiltakoznék, de ez most más volt.
– Becca, hagyd ezt abba! – förmedtem rá. – Nekem barátnőm van!
– Na és? – húzta végig mutatóujját a mellkasomon. – Amiről nem tud, az nem fáj.
– Légy szíves fejezd be!
– Most miért vagy ilyen ellenséges? Sétizek egyet, remélem addigra nyugica lesz!

Becca távozása után, Leo toppant elém.
– Látom, összemelegedtetek – jegyezte meg fülig érő szájjal. – Menjetek szobára! Addig lefoglalom az öreget! Egy óra elég lesz?
– Apa! – szóltam rá erőteljesen.
– Hosszú idő óta most először szólítottál apának – hökkent meg egy pillanatra, majd a kezembe nyomott egy ajándékot. – Van itt valami a számodra. Boldog karácsonyt!

– Mi ez? Én… öhm… – Rendesen megilletődtem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy kapok tőle ajándékot.
– Bontsd csak ki!
Kinyitottam a dobozt, amiben még egy doboz volt, és amiben még egy. Már azt hittem, hogy átverés, de mikor a legkisebbet kibontottam, egy slusszkulcsot találtam benne.
– Visszaadod az autómat? – kérdeztem csodálkozva.
– Ó, azt azért nem. Nagyon megszerettem. Igazán kényelmes sportkocsi. Megtartom magamnak. Viszont kapsz tőlem egy másikat. Szerintem az is tetszeni fog.
– Hát..izé… asszem kösz.

– Hűha! Ez a kari ajcsid? Szép darab. Én csak egy tengerparti házat kaptam. Apci nem enged vezetni. Ezért nem is vesz autót. Próbáljuk ki!!! Na léccike, léccike!
– Becca – próbáltam nyugalmat erőltetni magamra -, hagyd abba ezt a virnyitozást, mert beszakad a dobhártyám. És nem fogjuk kipróbálni! Már ittam.
– Jaj, ne tedd ezt velem – görbült le a szája. – Szomi leszek.
– Akkor sem. Visszamegyek a partira.

– Egészségünkre! Boldog karácsonyt mindenkinek! – fejezte be apám a beszédét. Azért a pezsgőből még nekünk is jutott.
– Ó, jaj ne! – sikítozott Becca, aki „merő véletlenségből” magára borította a poharának a tartalmát. – A rucim! Ezt azonnal le kell vennem!
Mondanom se kell, mindenki rá figyelt, az apja meg megkért, hogy adjak kölcsön neki valami pólót, amíg megszárad a ruhája.

– Ez a szobám. Nem kérek megjegyzést a rendetlenségre! A szekrényben találsz tiszta ruhát. Öltözz át! Addig kint várok.
– Nem kell kimenned! Nem vagyok szégyenlős – próbált maradásra bírni, de átláttam rajta.
– Szólj, ha kész vagy!

– Kész vagyok! – kiáltotta ki a szobából Becca, de mikor benyitottam ott állt előttem fehérneműben. Megfogta a kezem, és az ágy felé húzott. – Tudom, hogy kívánsz, Preston!
– Menj el, Becca! – próbáltam tiltakozni.
– Tudom, hogy kívánsz, Preston! – ismételte meg miközben lassan kigombolta a zakómat. – Te is tudod. Én is tudom – suttogta lassan a fülembe, majd szemét lehunyva, hosszan, érzékien megcsókolt.

Bármennyire is próbáltam ellenállni, megbabonázott. A korábbi elkényeztetett kis fruska a másodperc töredéke alatt szexis csajjá változott. Nem tudtam, nem megtenni.

– Mennyi az idő? – kérdeztem Beccát, miközben kimásztam az ágyból.
– Fél kilenc.
– Basszus. Elaludtunk. Apád nem keresett még? – Beccára néztem. Megrázta a fejét. – Tuti ki fog nyírni!
– Engem nem, csak téged!
– Erről beszélek, te buta szőke liba!
– Az én hajam vörös, nem szőke! Színvak vagy, vagy mi van? – És ezt tök komolyan kérdezte. Már megint kezdi, gondoltam magamban. Hogy lehet egyszerre két ennyire különböző személyisége? Cicababa vs. Vadmacska.
– Preeestooon – térdelt fel az ágyon a nyakam köré fonva karját. – Ugye nem harizol rám, amiért rávettelek? – gügyögte a fülembe.
– Ehhez is két ember kell – feleltem és próbáltam kiszabadítani magam.
– Akkor jó, mert máskülönben lelkiismifurdim lenne.
– Hidd el, nekem máris lelkiismifurdim van!

Becca bekapcsolta a tévét, és azonnal sikoltozásban tört ki.
– Preston, Preston, nézd már! Ez az a csajszi! Ő vezeti az összes slágerlistát! Imádom! Fantasztikus hangja van! És ez szám! Áááá! Én vagyok a legnagyobb rajongója!
– Azt kétlem. A legnagyobb rajongója én vagyok!
– Mi? – nézett rám döbbenten. – Ezt hogy érted?
– Zoe a legjobb barátom.

– Vááá! – a sikoltozásokat újabbak és újabbak követték, összevissza ugrált a szobában, mint egy óvodás, aki megkapta élete első Barbie babáját.
– Ugye bemutatsz neki? Preston, ígérd meg, hogy bemutatsz neki! Jaj, mi leszünk a legjobb barinők! Olyan hepi vagyok!
– Rendben. Összehozok neked egy találkozót, de csak egy feltétellel!
– Bármi legyen is az, benne vagyok!
– Egy szót se arról, ami köztünk történt!
– Egy szót se! – húzta be a láthatatlan cipzárt a száján.

– Köszcsi, köszcsi, köszcsi! Imádlak!
– Becca, szállj le rólam! Beccaaa!!!