The Torenos – A hatalom csapdájában – 26. Örökkön örökké

– Megölted? Megérdemelte volna. Hogy lehet valaki ennyire gonosz?! Remélem bosszút álltál!
– Elég nagy büntetést kapott.
– Megölted? Na, apa, mondd már!

– Nem vagyok gyilkos. Csak kapott egy golyót a jobb combjába. És baromira élveztem, hogy fájdalmat okoztam neki. Két káromkodás között megfenyegetett, hogy ezt még nagyon megbánom, de nem érdekelt. Elégedetten néztem, ahogy szenved. A kommandósok összekanalazták a földről, én pedig a pisztollyal együtt átadtam a bizonyítékokat Hanknek.
Láttam az FBI-oson, hogy magában már megfogalmazta a fejmosásomat, úgyhogy készültem is a védőbeszédemre.

– Ugye tudod, hogy ezért most bevihetnélek? – nézett rám a nyomozó szigorúan. De még mielőtt bármit is szólhattam volna, gyorsan hozzátette: – Kivételesen úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi. Szabadok vagytok. Mindkettőtök aktáját megsemmisítem – pillantott hol rám, hol Trentre, aztán folytatta. – Tiszta lappal indultok. Ne toljátok el!
Trenttel mosolyogva összenéztünk, majd magunk mögött hagyva a múltat, kiléptünk az újrakezdés világába.

– És most mi legyen? – kérdezte Trent a levegőbe szippantva egy jó nagyot.
– Tökéletesítem a Bond-imázst – mutattam az út szélén álló Aston Martinra, melynek tulajdonosa járó motorral, nyitott ajtóval magára hagyta azt a gyönyörűséget.
– Tessék? Ugye nem?
– De bizony – bólogattam vigyorogva.
– Te megőrültél! Most kaptunk egy új lehetőséget. Máris el akarod szúrni?
– Nem szúrom el. Bízz bennem!

– Egy pillanat! – bukkant fel mögöttünk rohanva az FBI ügynök. – Kérem a lemezt! A lemezt!
Egy tizedmásodpercet sem haboztam. Kivettem a zsebemből, megszabadítottam a tokjától és mielőtt átadtam volna, a nyomozó szeme láttára kettétörtem a tárgyat. Hank meglepődöttségében a füle tövét vakargatta.
– Hát, azt hiszem, így mindenkinek jobb lesz – szólalt meg végül, és visszaindult az embereihez. Az ajtóban azért még egyszer visszafordult.
– Ne kerüljetek bajba!

– Á, nem csinálunk mi semmi hülyeséget! – nevettem, és amint belépett, futottunk is az autóhoz. Mire beszálltunk, a tulajdonos már értetlenül bámult felénk, aztán kiabálva szaladni kezdett utánunk. Trent lehúzta az ablakot, én pedig kidobtam a BMW kulcsát.
– Cseréltünk – kiáltottam ki neki, aztán a gázra taposva a suli felé vettem az irányt.

Trent rácsörgött a srácokra, úgyhogy már az udvaron vártak minket. Megcsodálták a 007-es csodajárgányát, aztán csoportos nagy ölelést tartottunk életben maradásunk örömére. Trenttel gyorsan beszámoltunk a történtekről. Közben Ephram mögém settenkedett, és a kezembe csúsztatta az eredeti lemezt úgy, hogy a többiek észre ne vegyék. Bizony. Nem törtem el. Nico lemeze mindvégig Ephram barátomnál volt. Eszem ágába sem volt másra átruházni. Az csak engem illet.

Lassan elérkeztünk a búcsú pillanatához, ami nem volt éppen könnymentes. Fel kellett szívódnunk, és ezt mindannyian tudták. Mindenki számára nehéz volt az elválás, hiszen nagyon jól tudtuk, hogy hosszú ideig nem fogunk találkozni és beszélni se nagyon. Egy bíztató mosoly kíséretében sok sikert kívántam nekik az érettségihez, aztán Trenttel beültünk az autóba, és elhagytuk a várost.

– Mi a helyzet pici lány? Nagyon csendbe lettél.
– Még meg kell emésztenem ezt az egészet. Tudod, tök jó ez a történet, de ha belegondolok, hogy valóban megtörtént… Szörnyű, amin keresztül mentél! Eddig azt hittem, te vagy Tyler James, egy átlagos családos ember, erre kiderül, hogy még csak nem is ez a valódi neved. Most akkor én is Toreno vagyok?
– Nem. Te Maxime James vagy, semmi közöd a Torenókhoz. Ahogy már nekem sem. Preston Declan Toreno, az ország egyik legnagyobb gengszterének a fia, meghalt.

– Most akkor nem értem. Ki vagy te?
– Hát már nem Preston, az biztos. Leo az összes szabadlábon lévő emberét rám állította. Hiába került rács mögé, még bőven volt hatalma. Merényletek merényleteket követtek, de szerencsére sikerült ép bőrrel megúsznom mindet. Azonban egy idő után kezdett az agyamra menni, hogy nem léphetek ki az utcára anélkül, hogy valaki ne akarna meggyilkolni. Hankhez fordultam segítségért. Fontos információkra tettünk szert a következő támadásommal kapcsolatban, így sikerült megrendezni a saját halálomat. Ez volt az egyetlen megoldás, hogy Leo leálljon, én pedig végre új és nyugodt életet kezdhessek.

– Uh, ez durva! És a bátyád? A barátaid?
– Azt hitték, tényleg meghaltam. Ott voltak a temetésemen is. A biztonságom érdekében soha többet nem léphettem volna velük kapcsolatban, de nem bírtam ki. Egy év után felkerestem őket. Gondolom, mondanom sem kell, nagyon dühösek voltak rám. Zoe megpofozott, Raquel úgyszintén, Becca nagyon érzékeny területen rúgott meg, Trent és Ashton behúzott egyet, egyedül Ephram nem bántalmazott.
– Biztos csak azért, mert már eleget kaptál.
– Lehet.

– És a lemezzel mi lett?
– Miután „újjászülettem”, leérettségiztem és egyetemre mentem. Közben megpróbáltam eleget tenni a szuperhős kötelezettségeimnek, a tegyük jobbá a világot projektnek. Nagyon hamar belejöttem, és azóta is élvezem, hogy én irányítok. Szerencsére az emberek ebből csak annyit vesznek észre, hogy több veszélyes, alattomos bűnözőt buktatnak le és ítélnek el; nyugodtabb, békésebb az élet. Persze a hatóságok legfelsőbb köreinek feltűnt, hogy valami vagy valaki befolyásolja a történéseket. Számos nyomozás indult a Herceg ügyében, de eddig mind kudarcot vallott.

– Herceg?
– Igen. Ezt a nevet adták nekem. Hogy miért, azt nem tudom.
– Nekem tetszik. Örülök, hogy nem csak egy építészmérnök vagy. Ez nagyon izgis! De egy valamit nem értek. Mi értelme hősnek lenned, ha senki nem tud róla?
– Én tudom. És most már te is. De ez csak a mi titkunk marad. Rendben? Bízom benned.
– Soha nem mondom el senkinek. Még anyának se. Tényleg! Hogy jöttél össze anyával? Honnan tudtad, hogy ő az igazi?
– Nem tudtam. De ez egy hihetetlenül csöpögős, nyálas sztori és mi az ilyet nem szeretjük.
– Naná, hogy nem! Úgyhogy meséld el nyál nélkül! Vagy legalábbis minimálissal.

– Oké. Szóval másodéves voltam a Sun Hill-i Egyetemen. Anyukád messze volt tőlem, de tartottuk a kapcsolatot. Minden héten beszéltünk egyszer. Aztán egyre gyakrabban. Lassan már szinte minden egyes nap. Majd jöttek a hajnalig tartó MSN-ezések, az órákon át tartó beszélgetések. Minden percére kíváncsi voltam, és én is minden percemet meg akartam osztani vele. Egyik éjszaka sokáig forgolódtam, különös érzés kerített hatalmába. Mindenképpen látnom kellett.

Felkeltem, és autóba ültem. Négy órás út állt előttem. Teljesen biztos voltam magamban, az érzéseimben. Azonban amikor az ajtaja előtt álltam, elgondolkoztam. Mi lesz, ha ő nem ugyanúgy érez irántam és elutasít? Már nem volt visszaút. Gyorsan elhessegettem ezt az eshetőséget, és bekopogtam. Aztán megint. És megint.

Már éppen le akartam lépni, mikor hallottam, hogy álmosan, morgósan közelít az ajtó felé.
– Hajnali fél öt van! Melyik az az idióta?
– Valamit el kell mondanom! – mondtam köszönés helyett, mikor ajtót nyitott.
– Te mit keresel itt? – nézett rám csodálkozva, majd intett, hogy menjek beljebb.

– Szia, Jane! – köszöntem a szobatársának és elnézést kértem, amiért ilyen korán felébresztettem.
– Szeretlek! – fordultam Zoéhoz, és halálosan komolyan gondoltam.
– Preee vagyis Tyler ez…
– Ez annyira helytelen! Tudom. De egyben olyan tökéletes is! Úgy értem, te vagy a legjobb barátom, nem kéne elrontani, de miért ne lehetne a legjobb barátom egyben a szerelmem is? Hiszen…

– Fogd már be! – húzott magához, és mielőtt először csókolóztunk volna, azt mondta: – El sem tudod képzelni, hogy mióta vártam már erre!

– Én tudom, mire gondolt!
– Na, mire, okoska?
– Becca a pizsamapartin rögtön észrevette, hogy néz rád anya. Nem úgy, mint a legjobb barátjára, annál mélyebb érzelmek tükröződtek a szemében. A szülinapodon meg csak egyszerűen féltékennyé akart tenni, és sikerült is neki.
– Hát te zseniális vagy!
– A te lányod vagyok. Köszönöm, hogy mindezt elmesélted, és ne félj, én megőrzöm a titkod! Nagyon szeretlek, apa!
– Én is nagyon szeretlek, pici lány. Örökkön örökké szeretni foglak.

Sun Hill csak egy hely valahol a Földön. Talán pont olyan, mint a tiéd. De talán mégsem. Valami megváltozott. Valaki elment. Örökre. Soha többé nem jön vissza. Ebben a pillanatban könnycseppek milliói hullnak az elvesztett hősért. Leírhatatlan fájdalom járja át szíveket.
– Biztos ne maradjunk? – kérdezte ismét Trent, de Zoe csak rázta a fejét.
– Megleszünk – felelte, de a hangja elcsuklott, a könnyeivel küszködött.

Elbúcsúzott a barátaitól, és a kanapén alvó lányára pillantott. Fölé hajolt, majd megpuszilta. A kislány felébredt, és belecsimpaszkodott édesanyja nyakába.
– Apával álmodtam – mondta mosolygós arccal.

Zoe könnyes szemekkel leült mellé, és átkarolta egyetlen gyermekét.
– Anya, ne sírj! Apa itt van. Megígérte, hogy soha nem hagy el. Mindig velünk lesz, vigyázni fog ránk és szeretni fog, amíg világ a világ, örökkön örökké.

– Örökkön örökké.