Hanna – 16. A legerősebb kötelék

Az idő rohant, és a tavasz egyre közeledett. A három lány szorgalmasan tanult, és számtalan vizsgán estek túl az elmúlt időszakban. Hanna néhány unalmas híren kívül semmit sem tudott meg a bátyja telefonhívásaiból, bár a közös ügy sokkal közelebb hozta a testvéreket egymáshoz. Azonban egy nap Mark elég furcsa dolgot mesélt…

– Hazafelé mentem, amikor a szürke autót ismét a ház előtt találtam. Halkan beosontam, ugyanis úgy tudták, hogy csak este érek haza. Senki sem volt a földszinten, így az emeleten kerestem őket. Gondoltam, biztos dolgoznak. Nem akarlak felzaklatni, Hanna, de a drága anyánk az emeleten smárolgatott a „menedzserével”.

– Micsoda? – Hanna teljesen kiakadt, szóhoz sem tudott jutni a hallottaktól.

– Sajnálom… Éreztem, hogy valami nincs rendben.

– Ez nem lehet! Beszélnem kell vele! Fel is hívom…

– Ne! Akkor tudni fogja, hogy kémkedtem utána. Várd meg, hogy magától elmondja.

– Sosem fogja – nevetett a lány ironikusan.

– Ki tudja… na de nekem mennem kell! Szia!

– Szia.

***

– Hihetetlen, hogy az anyám, akivel eddig olyan jóban voltam, most titkolózik előttem… Ki tudja, mióta titkolja. Lehet, hogy már karácsonykor is együtt voltak… – Hanna úgy hadart, hogy szinte levegőt sem vett a mondatai között. Damiannak panaszkodott, aki figyelmesen hallgatta a lányt.

– Figyelj, anyukád felnőtt, és apukád már régen otthagyta. Kell neki valaki, nem várhatod el, hogy örökké egyedül éljen.

– De nem egy ilyennel! Megütötte!! – akadt ki Hanna ismét.

– Hát ebben igazad van… reméljük, hogy csak egyszer fordult elő. – Nyugtatta barátnőjét.

– Én ezt nem hiszem el. Aki egyszer bántott egy nőt, az többször is fogja. Nem tudom, mit akarhat.

– Lehet, hogy hírnevet. Vagy pénzt. Senki se tudja, rajta kívül – találgatott Damian.

Hanna addig panaszkodott, amíg lassan elaludt a fiú ölében. Arra kelt fel, hogy Damian lágyan simogatja haját.

– Na mi van, felébredtél? – kérdezte mosolyogva. – Nagyon jól áll ám neked ez a hajszín.

– A fekete az eredeti hajszínem, a vörös már nagyon kikopott, úgyhogy visszafestettem – magyarázta a lány. – Eszembe juttatja a régi időket… – mosolyodott el, majd feljebb csúszott Damian karjaiban, aki egy hirtelen mozdulattal átpördítette a lányt és megcsókolta.

– Sajnálom, hogy kevés időt töltöttünk mostanában együtt, csak rengeteg a tanulnivalóm. Itt a félévi vizsga, és nem győzök mindent bemagolni… Neked hogy megy? – érdeklődött.

– Egész jól. Bár, nem ártana, ha belehúznék egy kicsit – tette hozzá, miközben elindult a konyha felé egy kávéért. – Te kérsz?

– Igen, egy vaníliásat.

– Maradhatnál ma nálam – váltott témát.

– Jó, de nem hoztam magammal semmit.

– Nem baj, majd alszol a régi mezemben – nevetett a fiú.

Hanna és Damian végig beszélgették az egész estét, amikor Damiannak egy remek ötlete támadt. Arra gondolt, elviszi Hannát egy romantikus sétára. Úgyis bele van mélyülve a tanulásba, ráadásul a szabadideje nagy részében az anyukája miatt aggódik, nem árt kimozdulni egy kicsit. Feladta rá a kabátját, és elindultak. Hanna nem tudta merre mennek, csak követte a fiút.

A tengerpart mentén húzódó sétányon kötöttek ki. Hanna elcsodálkozott, mennyire szép a kilátás éjszaka arrafelé. Amikor leértek a vízpartra, megálltak. A víz felszínén tisztán tükröződött a sötét égbolt, és a csillagok megvilágították a víz sima felszínét. Damian Hanna felé fordult, de nem szóltak egymáshoz. Csak gyönyörködtek egymásban és a tájban.

Olyan csönd volt, hogy csak a víz lágy hullámainak hangját lehetett hallani. Olykor egy bagoly huhogása hangzott a fák irányából.

Leültek a nedves fűbe, és csak bámulták a fodrozódó vizet. Nem kellett egymáshoz szólniuk, hiszen szinte olvasták egymás gondolatait. A szél néha lágyan belekapott Hanna hosszú, sötét fürtjeibe, és magával röpítette.

Eszükbe jutottak azok a pillanatok, amiket együtt átéltek, és azok az évek is, amelyeket egymás nélkül töltöttek. A hiány, amely majdnem megölte őket. A sok hülyeség, amit együtt követtek el, és hogy ha baj volt, mindig egymás mellett voltak… Mindig számíthattak egymásra. A kapcsolatuk nem olyan volt, mint bárki másé. Az övék örök és törhetetlen volt, és senki nem szakíthatta szét őket. Még a sors és az idő sem…

Körülbelül egy órát tölthettek odakint, majd hazaindultak. Hannát teljesen elvarázsolta a kiruccanás, de már annyira fázott, hogy szeretett volna mielőbb hazaérni és átmelegedni.

Másnap reggel az ébresztőóra rendkívül idegesítő hangjára keltek. Hanna nehezen nyitotta ki szemeit, hisz este későn feküdtek le. Lassan felült az ágyon, és hatalmasat nyújtózott. Álmosan tekintett körbe a szobában, aztán hirtelen Damian meleg karjait érezte maga körül.

– Jó reggelt, Egyetlenem! – köszöntötte halkan, majd magához húzta a lányt.

A reggeli kávé elfogyasztása után Hannának kellemetlen dolog jutott eszébe: egy órán belül fontos előadás kezdődik, amiről a vizsgák előtt nem kéne lemaradnia. Gyorsan felöltözött, kifésülte a haját, puszit nyomott a fiú arcára, és elrohant. Ám út közben egy nem várt személlyel futott össze…

 

Tovább a következő epizódra