Abyss – Út a mélybe – 15. Hol elveszek, s mi vár reám..

Annyira ostobának érezte magát, hogy nem számolt ezzel. Ritkán tévedett, nem sokszor fordult elő, hogy valami elkerülte volna a figyelmét, és szeretett a tökéletességre törekedni. A saját tökéletességére, leginkább. Most mégis olyan hibát követett el, ami talán helyrehozhatatlan, mert hatalma már nem terjed idáig. Nem volt dolog, ami jobban bosszanthatta volna, mintha szembesülnie kellett saját korlátaival, hiszen annyira szerette azt hinni, hogy nincsenek is neki.
Most teljesen egyedül állt az utcán, bármit is próbálna tenni, hiába, mert elveszett. Nem ő, neki megvan a térkép a fejében, akárcsak bárkinek, aki valaha egy világ ura volt – a lány az, aki menthetetlenül eltévedt. Nélküle kinek adhatná az Abyss vezetésének terhét? Ő maga nem vállalja el, nem, nem zárkózna börtönbe önként. Ezért kellett volna a lány… de csak ezért? Van értelme még hazudnia magának? Nincs – állapította meg.
– A francba! – kiáltotta el magát, és hangja elveszett a visszhangok csapongó felhő-tengerében.
Audrey futott. Mintha még mindig a Halál parancsának tenne eleget, vagy mintha elfelejtette volna, hogyan kell megállni. Egyedül, teljesen egyedül rótta az utcákat. Egyre csak ugyanaz a gondolat járt a fejében: elvesztem. 

Lassan kezdek hozzászokni – jutott eszébe egy pillanatra, de ki is törlődött azonnal az agyából, átadva a helyet a kétségbeesésnek. Elképzelni sem tudta, hová tűnhetett a Halál hirtelen, és rettegett tőle, hogy valami történt vele… de emlékezett arra, amit mondott: rá nem veszélyes ez a hely. Akkor  hát vele, Audreyval történt valami szörnyűség… A Labirintusban fog bolyongani, örökkön örökké, mert semmi esély rá, hogy segítség nélkül megtalálja a Semmi kútját. Lassan elege lett az utcákból, a magas falakból, melyek egy végtelenül mély kút peremeként vették körül őt, reményét vesztve megállt, és lerogyott a földre. Egyre csak a Halál szavai visszhangoztak a fejében:
“Elvesztek mind. A Semmi kútját halandó segítség nélkül aligha találhatja meg. Ők itt bolyonganak, a Labirintusban, amíg vége nem lesz a világnak.”

És most már ő, Audrey is közéjük tartozik. Végtelen magány, kutatás, reménytelenség. Semmi.
A Labirintus hatalmas, ezt a Halál is megmondta, neki pedig nincs esélye, nincs kiút számára – talán csak egyetlen egy. Nincs már veszteni valója, mégis félt megtenni.
Lassan, de gondolkodás nélkül felállt. Úgy érezte, nem szabad, hogy elmerengjen ötletén, még meggyőzné magát az ellenkezőjéről. Lehunyta a szemét, és a vele szemközti falon lévő ajtóhoz lépett.

Csak jobb lehet – gondolta. Ha ez a Nemlét ajtaja, nem lesz többé semmi gondja. Ha nem ez az, akkor is csak előrébb juthat, mert a seholnál bármi előrébb van. Akár még magát a Kutat is megtalálhatja… Ahogy ott állt előtte, hirtelen rádöbbent, mit is készül tenni, és minden bátorsága elhagyta. Eddig jóformán fel sem fogta hirtelen ötletét, de most, hogy eljutott a tudatáig, hogy talán a Nemlét ajtaja előtt állt, megfutamodott. Távolabb lépett az ajtótól, és olyan gyorsan futott el a legközelebbi kereszteződés felé, amilyen gyorsan csak tudott.

Az idő csak telt – vagy nem. Audrey csak haladt valamerre – vagy nem. Senki nem tudta volna megmondani. A lány egyszer újabb suhanó árnyat látott, és azonnal el is rohant onnan, ahogy a lába bírta. Minden erejéből kiáltozva a Halált szólongatta, bár tudta, hogy reménytelenül. A visszhangok elnyelték a hangját, beolvasztották a maguk folyamába. Bármit megadott volna érte, hogy lássa a Halált. Bármit. És nem csak hogy kivigye őt a Labirintus fullasztó magányából.
De talán már nem fogja. Most még szörnyűbbnek érezte a bolyongást, és utolsó, hirtelen elhatározásában lefékezett a legközelebbi ajtó előtt. Kalapáló szívvel a kilincsre tette reszkető kezét.
Hideg vasat érintettek finom ujjai, de a kilincset nem nyomta le. Még nem. Nem mert többet várni, nem akarta, hogy újra elveszítse a bátorságát, csak essen túl rajta, mielőtt felfogná, hogy mit tesz.
Végül lenyomta a kilincset. Ha az ajtó nem nyílt volna ki, egészen biztos, hogy nem mert volna újra próbálkozni – de kinyílt.
Az utcára kicsapott a vakító fény, de az ajtó mögött pusztán csupasz betonfal látszott. Audrey pedig állt, és mereven nézte – nem a Nemlét ajtaja volt. De nem is a Semmi kútját rejtette.

Talán egy elveszett dologra lelt? Ahogy erre gondolt, egy szó jutott az eszébe – egy név: Esther. És egyszerre azt is tudta, kinek a neve.
De ez már nem segít, sosem mondhatja el neki, mert nem is fog már találkozni vele.
Több ajtót nem nyit ki, úgy érezte, nem tudná még egyszer megtenni. Sehová sem jutott ezzel.
Újra elindult az utcán, de már nem maradt ereje futni. Nem tudta, mit várt attól az ajtótól… talán valami csodát remélt. Hogy egy varázslatos helyre nyílik, mint akkor, egy örökkévalósággal ezelőtt saját hálószobájának ajtaja. Hogy megmenekül… Mert egy dologban biztos volt: nem akarta, hogy a Nemlét ajtaja legyen az. Eszébe jutott, hogy akarhatná, de nem akarta.
Egy vastagabb utcára talált, és ahogy végig nézett, szíve hatalmasat dobbant örömében. Nem újabb utcák végtelen dzsungelét, újabb szürke elágazásokat látott, hanem egy teret.

Egy teret egy csodaszép szökőkúttal. Talán ez lenne az a hely? Esetleg az a szökőkút maga a Semmi kútja? Megtalálta, amiről a Halál azt mondta, halandó nem találhatja meg? Erre a gondolatra eltöltötte valamiféle megmagyarázhatatlan büszkeség és a hit saját különleges voltában.
Gyorsított, és néhány másodperc múlva kilépett a falak közül a tágasabb térre. Olyan volt ez neki, mintha levegőtlen szobából érkezne a szabadba, ahogy arcába csapott a szökőkút vizének hideg illata.

Körbenézett – de nem látott mást, csak a kutat, és korábbi öröme egy pillanat alatt elszállt. A térről ugyanis jó néhány további utca indult ki, minden irányba. A szökőkúthoz sietett, de mikor közelebb ért, már érezte, hogy nem lehet a Semmi kútja.
Újra eltöltette a végtelen csalódottság, lerogyott a kút tövébe, és kitört belőle a zokogás.
Reménytelenségében a szökőkútra pillantott, és a csobogó vizet nézte saját könnyeinek függönyén át.

Arcát kezébe temette, és csak hallgatta a víz szelíd zenéjét, majd újra a kinyitotta a szemét, és a kút felé pillantott.
És ekkor, a vízfüggöny mögött felsejlő szobron karcolásokat vett észre, éleseket, mélyeket, mintha írás lett volna, de a víz eltorzította a képet.
Talán valami nyom – jutott a lány eszébe, felállt, és mit sem törődve a vízzel átlépte a szökőkút kő peremét. Érezte, ahogy a cipője és nadrágja szára is átnedvesedik, de nem törődött vele, letérdelt, és közelebb hajolt a karcolathoz.

Érezte a hátán lecsorduló hideg vizet, és kiseperte ázott haját a szeméből, hogy tisztán láthasson. Csakugyan írás volt az, furcsa, kacskaringós betűkkel a kőbe vésve:

Megtéveszt a lámpa rúdja
Felé vár rád örök túra
Ha nem találnál rá az útra
Próbálkozz csak vele újra
Hol lámpa fénye nem hull útra
Ott vár rád a Semmi kútja

Audrey még egyszer elolvasta a versikét, és örömében elnevette magát. Egy útmutatás! Megfordult a fejében, hogy vajon a Labirintus része-e, hogy itt van-e már a kezdetek óta, és ha nem, úgy ki hagyhatta ezt az üzenetet? Kimászott a szökőkútból, és körbenézett. Egyetlenegy olyan utat látott csak, ahol nem világított lámpa, és céltudatosan arrafelé indult el. Ha az üzenet nem hazudott, akkor ott talán megtalálhatja, amit keres, talán mégis megmenekül, és újra találkozhat a Halállal. Márpedig mi oka lett volna a versikének hazudni? Könnyű lett minden, már nem érezte olyan fullasztónak a Labirintust. Nem talált több elágazást, bár az utca kanyargott, nem futottak bele más utak. Befordult egy sarkon… és ott volt. Falba ütközött, rajta egyetlen ajtóval.

Biztos volt benne, hogy az útmutatás a szökőkúton erre az ajtóra vonatkozott – de mi van, ha csapda az egész? Mi van, ha ez a Nemlét ajtaja? Van még egyáltalán mit veszítenie? Nincs… Legyen hát – gondolta, összeszedte minden bátorságát, és egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót.
Egy terem tárult fel előtte, éppen olyan magas falakkal, mint mindenhol a Labirintusban, de további ajtók nélkül. Közepén egy nagy, feneketlennek tűnő kút állt, egy végtelen lyuk a valóság szövetében. Kerítés vette körbe, de elől nyitott volt, kapuszerű nyílása mellett két oldalt egy-egy kis lámpa világított, mintha hívogatták volna az utazókat, mintha a semmit akarták volna megvilágítani, fényük pedig talán ellátszott egész az Abyssig.

Audrey izgatottan, de félve sétált oda hozzá. Közel, egészen közel merészkedett, és a Semmi kútját körülölelő alacsony kőfalra tette a kezét. Előrehajolva belenézett magába a semmibe. Tudta, mit kell tennie, mégis tétovázott egy pillanatig. A feketeség megrémítette, és az árnyékra gondolt. Az árnyék a Semmi kútján jön fel – mi lenne, ha éppen most törne elő, és őt itt találná? Nem akarta megkockáztatni.
Rettegett az árnyéktól, a vele való találkozástól, a széteső világtól, a borzalmas zajoktól…

Éppen ezért nem mert tovább várni, elszánta magát a cselekvésre. A Halálra gondolt – egészen biztos, hogy már odalent van. De azt mondta, szüksége van rá, Audreyra, és a lány úgy érezte, neki is szüksége van a férfira.
Még egyszer utoljára nagy levegőt vett, elrugaszkodott a földtől, és egy kecses ugrással belevetette magát a Semmi kútjának feneketlen mélységébe.

Pihekönnyű testtel zuhant, eltűnt körülötte minden, és még utoljára átvillant a tudatán, hogy úton van az Abyss felé, mikor eltűnt ő maga is. Nem látott, nem hallott, nem érzett semmit – pontosabban csak a semmit érezte.