Abyss – Út a mélybe – 14. Átkelve Végnek Labirintusán

Egy nő sétált végig az utcán. A magas falak apró alakja fölé tornyosultak és ablakok meredtek le rá szürke üvegtekintetükkel. Visszhangzó zajok szöktek ki rozsdás csatornafedelek alól, hogy megrekedve a falak között kísértsék a végeláthatatlan szürke Labirintust. Tudta, hogy egy lélek sem láthatja őt – ő sem láthat senkit. Nem a Kúthoz tartott – egészen más irányba indult el. Egy ajtót keresett. Egy ajtót, amely külsőre éppen olyan, mint megannyi más ajtó itt, ő mégis érezni fogja, ha rátalál. Ezer évig kereste – vagy akár egyetlen percig csupán – mikor meglelte. Hideg vasat érintettek finom ujjai, de a kilincset nem nyomta le. Csupán emlékezetébe véste az ajtó helyét, megjelölte az elméjét kitöltő végtelen térképen. Közel volt a Kúthoz, nagyon közel, és ő örült ennek. De bánta is. Lényének egy része azt kívánta, bárcsak soha ne találta volna meg az ajtót, bárcsak ne lenne éppen ez szeretett lányának végzete. De már túl késő lett volna változtatnia tervén… 

A Fehér Erdő szinte észrevétlenül a semmibe mosódott körülöttük, és egy csapásra szédítő fordulattal változtak meg a fények. Sötétebb lett, haldokló sötét, mint mikor a kihunyóban lévő nap utolsó sugara simítja végig a világot. Magas betonfalak között találták magukat, fehér fényű utcai lámpákkal, vak, szürke ablakokkal és kékes vasajtókkal.

Város…Ez a szó jutott Audrey eszébe, halála óta először gondolt vissza a zajos forgatagra, ami egykor az otthona volt. De ez a hely más volt. Halk visszhangok vágtattak körülöttük, mintha léptek dobognának a messzi távolban, játszó gyermekek nevetnek, szüleik kiáltva hívják őket, futnak, kutatnak, eltévednek.
– Ez az Idők Végének Labirintusa – szólalt meg a Halál.
– Az Idők Vége? – kérdezte Audrey.
– Az. Az egyetlen hely, amit senki nem teremtett – ez a Labirintus magától született és létezik, amióta az idő is létezik.
– A világ vége közel van, igaz?
– Nagyon közel. Ez a világ vége. A hely, ahonnan nincs tovább. Valahol, egy ajtó mögött van itt egy kút, a Semmi kútja, azon keresztül lehet az Abyssba jutni.
– Valahol? Mekkora ez a labirintus?

– A Labirintus? Senki sem tudja. De hatalmas, abban biztos vagyok, és örökké körbe jár.
– Meg fogjuk találni azt a kutat?
– Én tudom, hol van.
– Honnan?
– Minden világ ura tudja – felelt a Halál csendesen.

De a lányban maradt még egy kérdés, egy nyugtalanító, sötét kérdés, ami hirtelen kibukott belőle:
– Ez a hely hasonlít az én világomra… Ez jelent valamit?
– Talán – felelte a Halál.
– Nem lehet, hogy… hogy ez azt mutatja, hogy… így fog kinézni a világ, mikor vége lesz?
– Lehet.
– Akkor… nem fogunk sikerrel járni – suttogta a lány. – A világom…
– A Labirintussal kapcsolatban semmiben nem lehetünk biztosak – válaszolt a férfi.

– Félek – ismerte be Audrey, szinte önkéntelenül.
– Az emberek néha félnek – felelte a Halál.
– Te nem?
A Halál nem válaszolt.
– Vannak itt… mások is rajtunk kívül? – kérdezősködött tovább a lány.

– Vannak, de elvesztek mind. A Semmi kútját halandó segítség nélkül aligha találhatja meg. Ők itt bolyonganak, a Labirintusban, amíg vége nem lesz a világnak.
Elindultak a magas és rideg falak szegélyezte utcákon. Csak a visszhangok voltak szökdécselő társaik. Ahogy mentek, Audrey nem tudta levenni a szemét a rengeteg ajtóról. Eltűnődött rajta, vajon mit rejthetnek…

– Ezek az ajtók hová vezetnek? – tette fel a kérdést.
– Ahogy mondtam, az egyik a Semmi kútjához. Vannak, amik sehova. Mások olyan szobákba, ahol az elveszett dolgokat találni. És…
– Elveszett dolgok? – szólt közbe Audrey.
– Igen. Olyan dolgok, amik eltűntek a világból. Az olyan dolgok, mint például Jarek anyjának neve. Dolgokat így eltüntetni csak világok urának lehet hatalma.
Audrey egy pillanatig elgondolkodott rajta, hogyan kerülhet egy név egy szobába, de aztán úgy érezte, lassan már bármit el tud képzelni.
– Akartál még mondani valamit az ajtókról – szólalt meg újra.

– Igen. Van még egy ajtó: a Nemlét ajtaja. Aki azt kinyitja, az megszűnik létezni. Végleg. Úgyhogy ne nyúlj hozzá egyhez sem.
A lány riadtan távolabb lépett egy csendes sötétkék ajtótól, amelyik mellett éppen haladt.
– Te tudod, melyik az? – kérdezte.
– Tudom – felelte a Halál.
– Itt van a közelben? – kérdezte Audrey egy velük szemben lévő ajtót nézve, amely mintha hívogatta volna őt.
– Nem. Ne félj, amíg nem nyitod ki, nem lesz baj – válaszolt a férfi.
– Ezért nem találhatják halandók segítség nélkül a Semmi kútját? Mert az egy ajtó mögött van, és akár a Nemlét ajtaját is kinyithatják?
– Ezért. Sokan keresni is félnek.
Audrey elképzelni sem tudta, meddig rótták céltudatosan a végtelennek tűnő utcák rengetegét, amikor hirtelen meglátott valamit. Egy árnyalak futott végig az egyik utcán, de mielőtt jobban megfigyelhette volna, már el is tűnt. Ő, mintha a félelem láthatatlan falának ütközött volna, megtorpant.
– Láttam valamit – szólalt meg csendesen.
– Nem – felelt a Halál határozottan.
– De igen! – emelte fel a hangját Audrey, és az üres utcára mutatott. – Ott!
A Halál mögé lépett, és szelíden a vállára tette a kezét.
– Lehetetlen – mondta.

– Akkor is láttam, lehet, hogy egy ember…
– Talán – felelte a férfi.
– És itt vannak? Ilyen közel hozzánk? – kérdezte suttogva, miközben még mindig a kihalt utcára mutatott.
– Nem találkozhatunk velük.
– Biztos, hogy láttam, egy árny volt az!
– Egy árny? – kérdezett vissza a Halál, és hangjából, most először Audrey talán rémületet hallott ki.
– Az baj?
A Halál bólintott.

– Tudod, hogy az árnyék, ami megölt téged, hol jön fel az Abyssból?
– A Semmi kútján át?
– Pontosan.
– Veszélyes?
A Halál egy hosszú pillanatig a lányra meredt.
– Rám nem – mondta végül, és Audrey pontosan értette, mire céloz ezzel.
– Maradj mellettem – kérte csendesen.
És akkor minden fény kialudt.
Éles fekete karmok szabdalták szét kettejük körül a világot, nem volt már ég, se föld, se fal, se út. Csattogott és robajlott minden, mintha tenger ostromolná a házak kongó falait, Audrey pedig kétségbeesetten kiáltott a semmibe.
De ők ketten úgy maradtak, ahogy voltak, csak a világ tört körülöttük apró darabokra. Éppen úgy látta a Halált, ahogyan egy perccel ezelőtt, élesen, világosan, tisztán. A lány számára felfoghatatlan volt az a nyugalom, ahogy a férfi szemlélte az eseményeket – mert bár váratlanul érte, ami történt, korántsem rémült úgy meg, mint Audrey. Csupán állt, mint a támadni készülő vadmacska, körbepillantott a leomlani látszó, sötétség festette utcán, és a lányra nézett.
– Fuss! – szólalt meg természetellenesen nyugodt hangján, és ő is futásnak eredt, egyenesen előre, Audreynak úgy tűnt, az ingadozó és magába omló semmibe.

De követte, holott nem tudta, honnan van benne ehhez erő – nem maradt benne más, mint a szíve mélyéig hatoló rémület. Semmit nem tudott kivenni maga körül, csak a Halál alakját. Egy pillanatra úgy érezte, megtántorodott, láthatatlan akadálynak üközött, és maga az árnyék állta el az útját. Ott volt, a lány pedig megérintette puha, mégis áthatolhatatlanul kemény, finom, mégis borzalmas valóját, mely bármely emberi lény számára undorítónak és felfoghatatlannak tűnt.

Arra eszmélt, hogy már a Halált sem látja. Azért csak futott tovább, kétségbeesetten, mert elképzelni sem tudta, mi mást is tehetne.
Egyszerre, mintha egy láthatatlan falon tört volna keresztül, a fények visszatértek az őt körül vevő világba, a hangok elhallgattak, minden összeállt újra, és Audrey rájött, hogy minden rombolás, minden pusztulás illúzió volt csupán.

Kijutott a sötétből, és most úgy érezte, végre fellélegezhet – ám csak addig, míg körül nem nézett a szűk utcában, ahová jutott. Mert ott állt, egy utcai lámpa alatt, mintha az árnyék nem is létezett volna. Egyedül.