Függővég

Írta: Carmilla | Műfaj: romantikus | Megjelent: Sims Tales, 2016. 09. 01. >

Tragikus érzés, ha az ember egy napon azzal a felismeréssel ébred, hogy egész eddigi életében egy hamis önképet hurcibált fiktív kardigánja bal felső zsebében.
Én is szentül hittem, hogy a komikus érzelmi életem ellenére sosem lesz belőlem egy önnön nyálában kisírt szemekkel fetrengő naiva; mindig lenéztem az ilyen nőket, mert számomra ez büszkeség kérdése, és meg voltam győződve arról, hogy nincs a világon semmi, ami arra késztethetne, hogy feladjam a védvonalaim, és célkeresztbe állítsam jól elrejtett érzelmeimet.
Még a legrohadtabb, legfájóbb korszakaimban is szem előtt tartottam a saját, gondosan megépített pajzsaim, és ügyeltem rá, hogy a szavaimat háromszor is feltegyem a patikamérlegre, mielőtt kimondom őket, nehogy véletlenül olyasmi csússzon ki a számon, amit később megbánhatok.
Éppen ezért a kora reggel a függönyömre rácsimpaszkodó, viháncka napsugár valahogy sokkal bizarabbul festett, mint a szomszédomban lakó Mrs. Walters rózsaszín tacskója.
Úgy értem, mégis mi a fenétől lehet olyan átkozottul boldog egy napsugár? Semmi oka nincs rá, főleg a mai napon, amikor számomra vélhetően végleg lezárul egy hosszú évek óta tartó, önhazug korszak.

Bár még mindig elképzelésem sincs, honnan fogom végül a kellő kurázsit összekaparni, mert Isten a megmondhatója, hogy egy megátalkodott gyáva nyúl vagyok. Nem mintha nem kívántam volna sokszor, hogy bárcsak én is a Letojom márkájú kabátban flangáló embertársaim közé tartozhatnék, de pszichikailag sajnos szörnyen csóró vagyok, és csak a Pipogya marketben engedhetek meg magamnak néha ezt-azt.
De mégis, mennyire lehet nehéz kimondani azt a bizonyos szót? Gyermekként olyan könnyeden jön az ajkunkra, és nyakra-főre hajtogatjuk, ám fejlődésünk során egy ponton magunkra húzzuk azokat a gátlásokat, amelyektől aztán életünk végéig kőkeményen próbálunk megszabadulni, és már csak a kötelezően vigyorgós és ölelkezős, puszi- és ajándékosztós ünnepnapokon durran el ama „sz”-betűs frázis.
Valójában az lenne a legjobb, ha nem tennék semmit. Ha az ember lánya leélt tizennégy hosszú évet egy ilyen emocionális lakattal, a maradék ötven sem jelenthet gondot, nem igaz? És a józan eszemre hallgatva egyet is értenék ezzel az érveléssel, ha nem lenne az egyenletben nagy piros betűkkel benne a lecsó.
Nem, ez nem valami fura képzavar. Benne foglaltatik minden, amit jelen pillanatban szívből gyűlölök; és bár tudom, hogy a lecsó nem tehet arról, hogy franciának született, ám ezzel kapcsolatban pontosan annyira vagyok ésszerű, mint mikor megtudva, hogy Ethan elutazik, szánt szándékkal összemustároztam az Eiffel-tornyot ábrázoló kedvenc pólómat…
Számomra a lecsó jelképezi a szőrös nőket, a végeláthatatlan szőlőindákat, az affektálós sajtevést és minden egyebet, ami a gall kultúrából gyökereztethető.
És éppen emiatt a lecsó az, ami arra késztet, hogy színt valljak a legjobb barátomnak, és eláruljam neki, hogy számomra ő sosem a legjobb barátom volt, hanem a jövőképem alappillére, amelyet nyolc éves korom óta gondosan építgetek magamban.

S bár biztosra veszem, hogy ma este kénytelen leszek az oly’ régóta bőszen plántálgatott, habcsókokban felnevelt, nyállal és szivárványfalatkával táplált fehér ruhás téveszméimet becsomagolni, és fájó szívvel kihelyezni az utcai szemetes mellé, hogy aztán holmi szedett-vedett kukabúvárok szétkapkodhassák, a tükör előtt állva mégis igyekeztem felvértezni magam a rám váró ellenféllel szemben.
Vagy én, vagy a lecsó. Csak az egyikünk nyerhet.
Drámai vagyok?
Tudom.
De – bár nyilván nem tűnök épeszűnek –, még mindig jobb ez, mintha arra kellene gondolnom, hogy Ethan ma este felül egy repülőre, holnap pedig már Champs Les Sims utcáin sétálgat majd nélkülem – Champ Les Simsben, ahol szőrös hónaljú nők garmadája bujkál a kültéri kukák és városszépítő bukszusok mögött, jóképű sunseti fiúkra vadászgatva.
***

Pria Scott már ötvennyolc teljes perce üldögélt a Marcy Extrém Süticsodái fantázianévre keresztelt cukrászda teraszán, és szabad szemmel alig észlelhető méretű kortyokat fogyasztott az ízletes banánturmixból (ezzel kiküszöbölve, hogy üresedő pohara láttán a pincérlány csúnyán nézzen rá), s mindeközben újfent elgondolkodott az emberi viselkedés furcsaságain.
Idestova tizennégy éve viselhette az Ethan Legjobb Barátja jelképes jelvényt, és pontosan ennyi ideje volt tisztában azzal is, hogy a srác notórius késő, aki a megbeszélt találkozóikra rendre egy-másfél órás csúszással futott be.
Miért van hát az, hogy ennek ellenére ő maga mégis mindig legalább fél órával hamarabb érkezett? Mi a manó készteti arra ezt a dús ajkú lolitát, hogy hosszasan ücsörögjön melankolikus gondolataiba merülve kávézók, parkok, vasútállomások, vagy diszkók…
– A francba az egésszel! Komolyan fel nem foghatom, mi olyan érthetetlen egy átkozott körforgalmon! Egy körforgalmon, Pria! A világ legegyszerűbb találmánya! Jobbra bemész, jobbra kijössz.
– Szia, Ethan – sóhajtotta a szólított, midőn egy jóvágású forgalmi-guru begyalogolt a látómezejébe, ezzel kirángatva őt filozofikus gondolatlabirintusából. – Újabb sofőr, aki ostoba módon befelé indexel, de kifelé nem?
– Hah! Ha csak egy sofőrről lenne szó! – felelte a colos srác, majd illetlenül durcás képpel levágta magát a fehér abrosszal cicomázott asztal túlsó felén álló székre.

– Mi ez a bili füle kifejezés az arcodon? – firtatta aztán.
– Te beszélsz? – replikázott a lány. – Akkora kofferek vannak a szemed alatt, hogy fel sem engednek velük a repülőre!
– Kézipoggyász – legyintett a másik flegmán. – Különben is… csak egy kávé lesz, köszönöm – mondta az asztalhoz lavírozó pincérlánynak, majd figyelmét újra a partnerére fordította: – Szóval, különben sem a kialvatlanságom lesz az egyetlen probléma. Ugyanis, még mindig gőzöm sincs, hogy is kellene szétszortíroznom az életem apró, pici darabkákra, olyan szempontok szerint, hogy mi az, ami fontos, nélkülözhetetlen, vagy éppen hanyagolható…
– Azért ne legyél ilyen drámai, hiszen csak fél évre mész el!
– Tudom – sóhajtotta a fiatal férfi. – De vannak dolgok, amikről képtelen vagyok lemondani – tette hozzá, és a tekintetében megcsillanó vágyódó pillantás már-már eltéveszthetetlen volt…
… kivéve Priának, aki roppant idegességében az abrosz szélét birizgálta, és mindenhova nézett, csak a colos arcába nem.
Taktikai hiba 1.
– Igen, emlékszem, hogy csomagolásban sosem voltál profi. Az osztálykirándulásra is elhoztad a teljes batmanes kisgatya gyűjteményed… pedig akkor már tizenhat éves voltál..

– Ha-ha, nagyon vicces vagy – morogta Ethan a szemeit forgatva. – És csak mellesleg közlöm, hogy Batman sosem megy ki a divatból, mindegy, hány éves az ember.
– Ez egy olyan érv, amellyel nem tudok vitatkozni – bólintott Pria, majd egy mélyről jövő sóhajt követően rákérdezett: – Na és, mi a helyzet azzal a lánnyal… hogy is hívták? Olivia?
– Hm-hm – motyogta a másik, nagyot kortyolva a forró kávéból, amelyet éppen akkor tett le elé a csinos pincérlány egy kacér pillantás kíséretében. – Szakítottam vele. Mármint érted, kedves, meg minden, de nem hiszem, hogy egy távkapcsolat most belefér az életembe.

– Aha, képzelem… – mosolygott kényszeredetten Pria.
Hülye lecsó.
– És te hogy állsz? Van már valami hír az új állásoddal kapcsolatban?
– Igen, ha minden jól megy, akkor két hét múlva kezdek a könyvesboltban. Már alig várom!
– Aha, képzelem… – mosolygott kényszeredetten Ethan, ide-oda tologatva kanalával a csésze alján leült cukormaradványokat.
Pár pillanatnyi néma csend telepedett a kis párosra, és higgyétek el, pár pillanatnyi néma csend borzasztóan sokatmondó tud lenni. Ám ők vagy nem tudták, vagy nem akarták megérteni a mondanivalóját.
Taktikai hiba 2.
Azonban mivel ez nem valami nyálas tinifilm, így az idő nem állhat meg, és bár már bebizonyosodott, hogy csillogó vámpírok igenis léteznek, Pria mégis jobban hajlott arra, hogy ezt a magas, jóképű, csillámmentes szöszit részesítse előnyben; s ugyan már évek óta esélytelennek látszott, hogy valaha is egyszerre ébredjen fel bennük az állati vágy, aminek következtében végül frigyre lépnek, és boldogan élnek, míg meg nem…
Bocsánat, kicsit elkanyarodtam. Tehát, a pár pillanatnyi néma csendet végül Pria törte meg, enyhénerőltetettnek ható kacarászással.

– Emlékszel, amikor először jöttünk ide? Rendeltél egy hatalmas túrótorta szeletet, pár muffint, egy csomag zselés kekszet és négy habos rolót. Épp aznap este akartunk Sikoly-maratont nézni a moziban… haha… de persze te olyan rosszul lettél, hogy az egész estét a mosdóban töltötted! – A végére annyira túlspilázta szegény csaj, hogy már-már a sátáni kacaj kategória dobogójára is felléphetett volna.
Ethan valamiért nem lett ettől olyan nagyon vidám. Talán azért, mert ő arra is emlékezett, hogy aznap nem csak egy rakás édességet zabált, hanem jó adag rizspálinkát is betolt kísérőnek, nem sejtvén, hogy az páratlan módon segít neki elvégezni a sütemények feldolgozásán az utolsó simításokat. Ugyanis a rizspálinka bizony sajátságos dolgokat művelhet az arra hajlamosak szervezetével… Így történhetett, hogy a bokájánál harmonikázó nadrággal vágódott be a WC-fülkébe, eposzi csatát vívva záróizmaival, és oda sem figyelve csüccsent bele csupasz fenekével és igen nagy lendülettel az ott tartózkodó idős gondnok ölébe, de szerencsére még a komolyabb konfrontáció előtt sikerült egy csatakiáltás kíséretében átverekednie magát egy másik fülkébe.
– Ige’, emlékszem – fintorgott. Aztán jobbnak látta témát váltani, mielőtt újabb régmúlt, kínos események merülnek fel a szemben ülő perszónában: – Nos, akkor mehetünk?
– Biztosan ezt akarod? Velem tölteni az utolsó napod Sunset Valleyben?
– Naná!
Eztán rekordgyorsasággal ráébredtek, hogy Sunset Valley annyira tré város, hogy nemhogy egy napot, de még egy órát is igen nehézkes volna eltölteniük, ha érdekes programot akarnának találni – ezért hát a legkézenfekvőbb megoldást választották: elmennek a kedvenc gyerekkori búvóhelyükre, hogy a semmiségekről szóló beszélgetésüket ott folytathassák.
***

– … és akkor persze megint összetalálkoztam Mrs. Waltersszel, amint éppen a rózsaszín tacskót sétáltatta. Úgy értem, hahó, rózsaszín tacskó?! Én vágom, hogy manapság nagyon dívik kutyakozmetikába hordani szerencsétlen négylábú barátainkat, de Mrs. Waltersnek nincs foga, viszont otthonkát hord térdig húzott zoknival, fáslival és gumipapuccsal. Az ő imidzsét kifejezetten rontja egy pink bokakutya – fejezte be végül Pria a hosszadalmas és semmitmondó előadását, amivel kizárólag a saját idegességét igyekezett csökkenteni.
Azt, hogy ezzel halálra untatja a sofőrt, nem vette észre.
– Aha, hát igen – fűzte hozzá Ethan frappánsan.
Ezt követően újra elcsendesült minden, ám ez nem a régi barátok közötti, pletykás némaság volt, mert a zárt utastérben ott terjengett a megmásíthatatlannak tűnő jövő szívfájdalmas, magányos levegője.

Pria igyekezett erőt meríteni a fiatal férfi közelségéből, ám ahogy teltek a másodpercek, egyre jobban elbizonytalanodott. A kezei remegtek, a gyomra görcsbe rándult, a fogszuvasodása pedig pillanatról pillanatra egyre súlyosabb méreteket öltött.
Oké, nagy levegő. Minden rendben lesz.
Istenem, dehogy lesz, én erre képtelen vagyok…
Gyerünk, Scott, szedd össze magad!
Csak mondd ki!
Addig-addig győzködte magát, mígnem már szó szerint hangosan fújtatott.
Ethan sem volt jobb formában, ő is hasonló hangokat adott ki – hiába, az a fránya orrsövényferdülés…
– Rendben, Ethan, mondanom kell neked valamit – vágott bele hirtelen felindulásból Pria. Aztán persze elhallgatott, mert így szokott ez lenni az ilyen „hirtelen felindulásból” dolgokkal, és lévén, hogy vérbeli gyáva nyúl, már ez is több volt, mint ami elvárható lett volna tőle.
A szőke srác mégis mintha kicsit megtáltosodott volna társnője kijelentésétől, mert egyből ficeregni kezdett az ülésen, kihúzta magát, kicsit megtornáztatta a vállait, és kék íriszei csak úgy csillogtak-villogtak. Tisztán érezhető volt a belőle áradó várakozás, ám amikor nagy sokára sem történt semmi, végül rákérdezett:
– Oké. Mit?
Pria érezte, hogy innen már ostobaság lenne visszakozni, és bár a szája olyan száraz volt, hogy nyelni is alig tudott, erőnek erejével igyekezett kipréselni magából azt a vallomást, amelyet sosem akart megtenni, s amelyre most is csak a zsigeri, kiállhatatlan, mardosó féltékenység volt képes rávenni.
– Ethan, én… én azt hiszem, már régen el kellett volna mondanom, és teljesen megértem, ha te nem… ha te… én sze…retném megnézni azt az új éttermet, ami most nyílt a főtéren! – vágta ki végül, némi hadarással felváltva kezdeti makogását.
Gyáva nyúl! Gyáva nyúl! Gyáva nyúl!

– Ja. Aha – motyogta a szőke férfi, és a csalódottság tisztán kivehető volt a hangjából. – Persze, nem gond, lehet róla szó. Hat hónap múlva..
***

Pontosan húsz perccel azután, hogy a szerző unottan elhessegette a klaviatúrája „b” betűjére telepedő pimasz legyet, Ethan úgy határozott, hogy megosztja velünk a gondolatait, amiért én személy szerint nagyon hálás vagyok, mert úgyis ki kell mennem a légycsapóért.

Kezdek piszkosul paranoiás lenni.
Az elmúlt pár hétben képtelen voltam úgy végigmenni az utcán, hogy meglátva egy-egy velem egykorú fickót, ne egyből az jusson az eszembe, vajon Pria mit gondolna róla? Tetszene neki? Vajon összejön vele, ha én már elég messze leszek, és nem tarthatom rajta a szemem?
Ami totális hülyeség, mert Pria eddig is azzal jött össze, akivel csak akart – és az nem én voltam -, s ezután sem hiszem, hogy változna a helyzet.
Mégis valami rossz, kellemetlen érzés kerített a hatalmába, valahányszor erre gondoltam, és ezt észlelvén férfiasabbik felem, amelyik puszta társadalmi elvárásból megveti az ilyen nyálas francokat, rögvest ellentámadást indított egy jól felszerelt, legyőzhetetlen vállrándítás kíséretében.
Nem érdekel.
Ahogy nem érdekel az sem, hogy egész álló nap gyomorgörcsöm volt, és hogy valahányszor kiejtett a száján valamit, ami „sz” betűvel kezdődik, a szívverésem rögvest kritikus mértékben felgyorsult.
Orbitális lúzer vagyok.
Miért nem vagyok képes egyszerűen elé állni, és megmondani, hogy azóta ő az egyetlen igazi nő az életemben, amióta nyolc évesen először rám mosolygott a rettentő fogszabijával?
Miért nem tudok neki egyszerűen csak annyit mondani, hogy sze..

Ethannek sajnos nem volt érkezése a gondolat végére érni, mert éppen megérkeztek Pria nagymamájának rég elhagyatott házához.
Gyermekkori játszóterük és menedékük teljes elhanyagolt pompájában tárult a szemük elé, mégis ezernyi csodálatos emléket ébresztett fel mindkettejükben. Ám ők, már rutinosak lévén, nem teketóriáztak sokat – úgy ismerték a helyet, mint a tenyerüket, s mivel most sürgette őket az idő, hisz egyre közeledett az elválás pillanata, csendesen tették meg az utat a házon keresztül, fel a lépcsőn és aztán a létrán, míg el nem értek a világ legvarázslatosabb helyéig: a padlásig.

A lim-lomok és kacatok, amelyek szanaszét hevertek a megkopott szőnyegen, régi ismerősként üdvözölték a párost.
Ez a hely volt a legszentebb menedékük azóta a sorsfordító nap óta, hogy megismerkedtek egymással, és úgy döntöttek, hogy örökké a legjobb barátok lesznek, s most, hosszú idő után újra belépve ide mindkettejüket elborították az érzelmek.

– Nahát! A verses naplóm! – kiáltott fel Pria örömtelien, Ethan arcára pedig gonoszkás mosoly kúszott fel.
– Igen, arra emlékszem. Teleírtad először versekkel, később pedig dalokkal, miután eldöntötted, hogy híres énekesnő leszel. Azt remélted, hogy akkor majd Wayde, a rendőrfőnök beléd szeret… Hogy is volt? „Kedves biztos úr, szeretlek piszkosúúl…”
– Kuss. Csak tíz voltam. És különben is, te csak ne dumálj, mert te meg Staceynek írtál folyton rap-dalokat. „Kedves Stacey, szerintem szép vagy – bumm yeah”.
– Istenem, de menő voltam! – húzta ki magát büszkén vigyorogva Ethan. – És arra emlékszel, amikor még suliba jártunk, és nyomozósat játszottunk? Éppen akkoriban adták az X-aktákat, mi pedig minden egyes szünetben földönkívüliek nyoma után kutattunk az udvaron. Persze számunkra minden nyom volt, a letört faágtól a madártollig. Ember nem örült még úgy galambszarnak, mint mi akkoriban!
– Hogy is felejthetném el? – nevetett fel Pria is. Az idegessége némileg felengedett, és csillogó szemekkel nézett a srácra, akinek arcvonásaival tizennégy hosszú, végeláthatatlannak tűnő év alatt sem tudott betelni.

A szerző ugyan elcsúszott a lába alá csöpögött nyálon és irdatlanul megütötte a térdkalácsát, ám miután feltápászkodott, azt kellett észlelnie, hogy Pria időközben újra megacélozta magát, és megint az elhatározás kackiás bajszát kezdte húzgálni.
Ne gondolkozz, ne spilázd túl. Nem kell körítés, egyszerűen csak mondd ki.
– Ethan?
– Igen?
Nagy levegő!
– Sze…retnéd megnézegetni a régi fotóalbumunkat?
Gyáva. Nyúl.
Valamilyen, számunkra felfoghatatlan ok miatt Ethan is egy kiadósat sóhajtott, mielőtt lazán annyit mondott volna:
– Persze.
***

– Nahát, az első balett órám!

– Piszok jóképű voltam, nem?

– Ethan?
– Igen, Pria?
– Sze…retnéd, hogy inkább én lapozzak?
– Miért? Félsz, hogy elfárad a kezem?
– Jaaa, nem, csak… Na jó, valójában azt akartam mondani, hogy sze…nt ég, hogy elszaladt az idő! Mindjárt dél van!
Nyáva gyúl.
***
– De rég volt, te jó ég!
– Bizony, már tizenkét éve – bólogatott Pria.
– Szerinted lesz még hasonló? Mármint, hogy ilyen önfeledten tudunk hülyéskedni, és nem folyton a munka, meg az Élet lesz terítéken?
– Ethan, még az sem biztos, hogy fél év múlva visszajössz. Pontosan tudod, hogy ha olyan ajánlatot kapsz a kurzus végén, ami megfelel az igényeidnek, akkor ott fogsz maradni. Lakást veszel, eljársz dolgozni, megismerkedsz egy kedves lánnyal…
– Hű, de borúlátó valaki! – kiáltott fel a colos, aki nem értette, miből vont le a barátnője ilyen sületlen következtetéseket.
– Csak realista – vont vállat Pria. – Nincs túl sok esély rá, hogy vissza gyere Sunset Valleybe. Valójában épp ezért akartam… mindegy.
– Mit akartál?
– Semmit, Ethan. Nem fontos.
– Imádom, hogy így tudsz lelkesedni, Pria!
– Jippiájókájé – morogta a lány.

– Na, de komolyan, szerintem neked sem ártana elutaznod egy kicsit, ha másért nem, hát, hogy kikapcsolódj kicsit és világot láss! – A srác hangja annyira meggyőző volt, hogy kis híján átlépte a győzködést a fenyegetéstől elválasztó vékonyka határvonalat. – Ha bármit választhatnál, hová mennél?
Champs Les Simsbe.
– Sunlit Tides, egyértelműen. Napsütés, homok, jó pasik. Ó, és ne feledkezzünk meg a masszőrökről, ők nagyon lényegesek! – tettetett lelkesedést a lány.
– Hú, hát az igazán jó lehet – nyekergett Ethan kínlódva. Aztán feltette az ezer simoleonos kérdést: – És engem meg sem látogatnál?
– Ó, dehogynem! De tudod, hogy semmi sem lesz az egészből. Épp csak most kaptam munkát, és valamiért nem hiszem, hogy Mrs. Crosby az elkövetkező húsz évben szívesen elengedne bármiféle nyaralásra. És különben is, mint mondtam, neked ott lesz a kurzus, aztán a munka, barátnők sokasága. Nem valószínű, hogy lesz időd egy ilyen régi barátra, mint én, ezért be kell látnunk, hogy ez a korszak véget ér, és idővel már legfeljebb csak távoli ismerősök leszünk egymásnak. Mindkettőnkre új élet vár, a másik nélkül. – Pria legalább olyan nehezen préselte ki magából ezeket a szavakat, mint amilyen fájdalmas volt ezt végiggondolnia, és semmi másra sem vágyott jobban, csak hogy Ethan térdre vesse magát, és megkérje a kezét megesküdjön, hogy ez sosem fog megtörténni.
– Tényleg így gondolod?  – Ethan hangja nem volt több hideg suttogásnál.
– Igen – hazudta a lány rezzenéstelenül, lesütött szemekkel.
Mindenesetre, ha vette volna a fáradtságot, hogy feltekintsen, talán láthatta volna a srác kék íriszeiben elmélyülő fájdalmas kifejezést.
***
A történtek után leült a hangulat, mint sz…óval leült a hangulat.
Ethan nem sokkal később kijelentette, hogy bár roppant érdekes volt az együtt töltött idő, de rá még rengeteg csomagolnivaló vár – és különben is nagyon megsértődött a lányra -, szóval ideje lenne menniük.

Pria, mint aki megtáltosodott, kapta fel a fejét erre a kijelentésre, és elméjében egymást kergették a gondolatok.
– Ilyen korán? Hisz még alig múlt két óra! – Nem úgy volt, hogy egészen estig együtt leszünk?!
– Tudod – vont vállat Ethan nyeglén, a hanghordozásával pedig borotválkozni lehetett volna -, néha eljön a pillanat, amikor le kell zárni egy korszakot.
Pria igencsak megszeppent ezen a kijelentésen – csak nem vádaskodást hallott ki kebelbarátja szavaiból?
– De… de… – Igyekezett találni valamit, bármit, ami picit megnyújthatja az amúgy csekélyke együtt töltött időt. – Nincs kedved még egy kicsit maradni? Nem nézzük meg a naplementét?
– Az csak hat óra múlva lesz – mutatott rá Ethan, aki kicsit meglepődött a lány heves ellenkezésén. Most akkor még kínozni akarja egy hangyányit, mielőtt örökre kizárja az életéből? Édes Istenem, miért nincs ezekhez a cicis rémálmokhoz legalább valami alapszintű használati utasítás?

– Ó, igen, valóban – motyogott Pria elkeseredetten. – Mégis, talán… talán elmehetnénk esetleg a parkba? Moziba? Színház?
A colos srác egyre értetlenebb lett – pedig eddig sem az intellektusával tűnt ki a sorok közül.
– Park? Ott meg mégis mit lehet csinálni? A moziban csak este van vetítés, a színház meg… hát, tudod, hogy nem vagyok egy nagy rajongója a dolognak, mióta Carly Carlowitz az iskolai betlehemezés alkalmával bevonszolt a jászolba, és megpróbált megerőszakolni.
– Ja, aha. Persze, emlékszem – sóhajtotta Pria. – De talán…
– Talán mi?
A lány azonban, hála a srác közelségének, képtelen volt bármiféle összefüggő gondolatot kisajtolni rózsaszín bundáját éppen levedlő elméjéből. Mondja meg neki? Vagy inkább ne? Mi van, ha… kiröhögi?
Nem, Ethan olyat sosem tenne.
De attól még mondhatja, hogy agyő, és elstartolhat a szélrózsa minden irányába!
Elvégre egy Ethan kaliberű srác mégis mit akarhatna egy ilyen dús ajkú, átlagos, önámításban nagy gyakorlatot szerzett, ám mégis folyton önértékelési válsággal küzdő szerencsétlenség-halmaztól?
De Ethan mindenképp elmegy, nem? Mit veszíthet, ha elmondja neki?
– Rendben, értem, menni szeretnél – mormolta. Úgy festett, ezen a napon valahogy képtelen érthetően és tisztán artikulálni. – De előtte mindenképp el kell mondanom valamit.

– Mit?
– Ethan, én… Én téged sze… éntégedsze…
– Pardon? – vonta fel a szemöldökét kérdőn a srác.
Pria tovább küzdött az ismeretlen eredetű, ősi nyelvtörővel:
– Én téged sze…szere… sssz…
– Te engem sssz?
A lány kínjában már mindenhová nézett, igyekezett ihletet és erőt meríteni a padlóból, a mennyezetből, a régi plüssmackójából, meg gyakorlatilag bármiből, amit épp meglátott. Végül vett néhány nagyon mély lélegzetet, és újra belevágott.
– Ethan! Szere… Na jó, még egyszer. Sze… Ethan! Szeretnélek megkérni, hogy vigyél haza! – vágta ki végül, és csak emberfeletti erővel sikerült visszatartania a könnyeket, amelyek bizony piszkosul kikívánkoztak tehetetlen dühében.
– Ezt akartad mondani? – kérdezte a colos, s hangjából tisztán kicsengett a hitetlenkedés.
– Igen – nyávogta Pria abszolút hiteltelenül.

Ethan azonban még hosszú másodperceken keresztül összehúzott szemmel figyelte a lányt, és olyan erősen koncentrált, hogy a koponyavarratai kis híján feladták az elpattanásuk ellen folytatott heroikus küzdelmet. Amikor végül a gyáva nyúl nem bírta tovább elviselni a vizslató tekintetet, és enyhén elpirulva elfordult, hogy valami abszolút érdektelen dolgot vegyen alaposan szemügyre, a srác ajkaira komisz vigyor telepedett…
– Oké, menjünk.
***

Eposzi katasztrófa, úgy hívják az ilyet.
Mégis, mi a fenét gondoltam?
Pria Scott vagyok, a lány, akinek még ahhoz sem volt bátorsága, hogy a konyhás nénitől tiszta szalvétát kérjen az iskola ebédlőjében, mert túlságosan tiszteletlennek éreztem volna felhívni a figyelmét a higiéniai előírásokra.
Tizennégy rohadt év után, amikor már kis híján sikerült magam abba a hitbe ringatnom, hogy tíz-húsz esztendő múltán talán kialakulhat valami Ethan és köztem, jön a hülye lecsó a szőrös csajokkal, a diadalív randa puttó faragványaival, a fellengzős borkóstolókkal meg az orrhangon beszéléssel, és egyszerűen lecsapja a kezemről.
Én marha meg hagyom!
De hát hiába, a Lecsó-Pria összecsapáson az életképtelen, esélytelenebbnek tartott ételkompozíció 100:0 arányban döngölte a földbe minden olyan vágyamat és álmomat, amelyeknél csak az unikornis-lehelet csillámosabb és meseszerűbb.

Mindenesetre amikor hazaértem, az ajtóm becsukásával megegyező pillanatban valamiféle baljós tompultság hatalmasodott el rajtam. Az azóta eltelt két órában többnyire csak mereven bámultam előre, és minden idegszálammal azért küzdöttem, hogy elkerüljem a siralmas véget, mikor mint valami huszadrangú színésznő, a párnámra vetem magam, és üvöltve-csapkodva kizokogom a fájdalmam az élettelen toll- és pamutvászon tárgynak.
Ez már az én elhanyagolható méltóságomon is jókora csorbát ejtene, szóval megvárom vele, míg besötétedik.

Ethan mellesleg nem pazarolt rám túl sok időt, főleg az elbúcsúzásnál. A rövidke autóút alatt szokatlanul csendes volt, és amikor végül megállt a lakásom előtt, egyszerűen csak viszlátot mondott, meg pár hülye közhelyet, hogy vigyázzak magamra, gondoljak rá minél kevesebbet és ne csomagoljak túl sok holmit.
Miféle csomagolás? Egy szót sem értettem, de olyan gyorsan pattant be a kocsijába és hajtott el, hogy időm sem volt rákérdezni.
Végül, mikor már kezdett besötétedni, nagy nehezen feltápászkodtam és bekapcsoltam a tévét abbéli reményemben, hogy a figyelemelterelés segít megszüntetni a lelkemben kongó ürességet. A hírolvasó hangja olyan volt, mintha valahonnan a víz alól érkezne, mondanivalója alig-alig jutott át az elmémet védelmező spam-szűrőkön.
– Különös kegyetlenséggel gyilkolták meg a Sunset Valleyből Twinbrookba tartó repülőgép pilótáját. Az elkövető szolfézstanár egy violinkulccsal vágta tarkón áldozatát, aki belehalt sérüléseibe. Mint azt a helyszínen tartózkodó kollégánktól megtudtuk, a felfoghatatlanul brutális támadás szerelemféltésből következett be; a közeli ismerősök elmondása szerint Amanda Winters évek óta mély szerelmet táplált Adrian Graham iránt, kisiskolás koruk óta a legjobb barátok voltak, ám Mr. Graham éppen ezen a napon jelentette be Ms. Wintersnek, hogy feleségül veszi régi barátnőjét, Poppy Pretzelt.  Ms. Winters olyannyira feldühödött,
hogy táskáját felkapva előrántotta a gyilkos fegyvert, egy violinkulcsot, és a Lohengrin nyitányát dúdolászva, sőt néhány alkalommal altból hirtelen több oktávnyi ugrással koloratúrszopránba váltva verte bucira a szerencsétlen áldozat fejét. A rendőrség..

Mindezt végighallgatva, és belegondolva a saját helyzetembe, talán mégsem olyan rossz, hogy Ethan elmegy.
Bár valószínűleg sosem ragadtattam volna magam olyan tettekre, mint Amanda Winters, azért egyértelműen darabokra szakítana, ha közvetlen közelről kéne végignéznem, hogy Ethan valaki mást vesz feleségül, esetleg még táncolnom is kellene az esküvőjén, ne adj Isten tósztot mondani.
Így is elég rossz volt, hogy láthattam, ahogy cserélgeti a barátnőit, és bár én sem éltem apácaként, sőt, igenis próbáltam kiverni őt a fejemből, de a vége mindig az lett, hogy a srácokat, akik felkeltették a figyelmem és elnyerték a randi-kártyámat, rendre összehasonlítgattam Ethannel.
Nos, nem is voltak túlzottan tartósak a kapcsolataim, elég hamar vakvágányra sikerült vezetnem őket.
Talán ha eltelik egy kis idő, úgy öt-tíz év, már én is képes leszek legalább úgy szóba állni egy másik hímneművel, hogy ne..

Mélyenszántó gondolataimat a telefonom pittyegése szakította félbe. Először meg sem akartam nézni, mert túlságosan tompultnak éreztem magam ahhoz, hogy bármilyen földi halandóval foglalkozni akarjak, ám végül erőt vettem magamon, és megpillantva a kis Ethan-ikont nagyot dobbant a szívem.

Sze-rintem szeretsz… szenvedni.
Sze-rintem szeretsz… mindent túlkomplikálni.
Sze-rintem szeretsz… engem kínozni.
Sze-rintem szeretsz…

Nem jut eszembe semmi. Sze-rintem az utolsó sor maradhat így. Sze-rinted is?

Ó. Édes. Istenem.
Az első gondolatom az volt, hogy „Tagadj! Tagadj!”, és bár felmerült bennem, hogy ez őszintén ostobaság lenne, mert hiszen erre a pillanatra vártam egész életemben, a nyúlgének végül mégis győzedelmeskedtek az elhatározásom felett. Már rajta volt az ujjam az „i”, mint „igen” betűn, mikor végül elbizonytalanodva úgy döntöttem, hogy azért nem fogom magam ilyen könnyen megadni.
Aztán tíz percen keresztül csak álltam, és nem tettem az égvilágon semmit azon kívül, hogy bámultam ezt a pár sort, és éreztem, ahogy a gondolatok egymást kergetik a fejemben.
Jogom van ilyen búcsúajándékkal elengedni őt? „Szia, légy jó, vigyázz magadra, mert én egész életemben szerettelek, és veszettül boldog vagyok, hogy nem kell testközelből megtapasztalnom, ahogy feleségül veszel valami platinaszöszi, szupermodell-alkatú libát, hogy aztán a pereputtyotokat kelljen babusgatnom magányos hétvégéimen.”
Már megint drámázok, igaz?

Amikor az átkozott ketyere újra felcsipogott a tenyeremben, majdnem szívrohamot kaptam.

Gyáva nyúl. Nyisd ki az ajtót.
***

Hála az égnek Pria átadta a stafétát a szerzőnek, így szerencsétlen olvasók megmenekültek a további értelmetlen és szörnyen logikátlan gondolatok halmazától.
Mindenesetre a lány Ethan második sms-ét elolvasva annyira megdöbbent, hogy további hosszú percek teltek el, mire végül sikerült habtestét mozgásra bírnia.
Remegő kezekkel nyúlt az ajtókilincshez, és minden olyan szenthez elmormolt egy gyors imát, akinek tudta a nevét, amikor végül kinyitotta a szebb napokat is látott nyílászárót.

Érthetetlen, már-már felfoghatatlan módon Ethan állt a küszöb előtt, vérlázítóan mindentudó – meg egy kicsit rémisztő – mosollyal az ajkain, és olyan pillantással méregette Priát, amitől minden jobb érzésű nőnek rögvest elszakadtak volna a bugyiját tartó gumiszalagok.
– Mit szeretnél, rappeljek, vagy verset mondjak? – kérdezte veszettül vigyorogva.
A lány roppant bárgyú arckifejezéssel meredt rá.
– Vers? – lehelte bambán, mire a srác vállat vont, és közben még mindig úgy bazsalygott, mint akinek elment az esze.
– Répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó – darálta, ezzel még mélyebbre taszítva a lányt az értetlenség-örvényben. – Bocs, versekben nem vagyok annyira jó. Rap? – Majd választ sem várva már hadarta is: – Kedves Pria, szerintem szép vagy – bumm yeah.

A lány, bár eddig sem állt az intellektus nagyszínpadán, de ezt hallva még az eddigieknél is gyalázatosabban ostoba tekintettel meredt a menekülési útvonalát elálló őrültre.
– Ethan, mit szeretnél?
– Eljössz hozzám Champs Les Simsbe – felelte a srác vállat vonva. – Minden második hétvégén, mondjuk? Az megoldható, azt hiszem. És én is eljövök, amilyen gyakran csak lehetséges. A kurzus mellett vállalok majd valami állást, hogy az ide-oda ingázásunkat finanszírozzam, és elviszlek majd egy rakás olyan helyre, amiket mindig is szerettél volna látni. Sőt! Elviszlek a legjobb étterembe, hogy végre megkóstolhasd az igazi francia lecsót, mert tudom, hogy nagyon szereted. És veszek majd neked egy rakás dolgot, amire semmi szükséged nincs, meg olyan flancos csizmákat, amiket imádsz, és mindenféle nyálasan romantikus könyveket, amiket esténként szoktál olvasgatni.
– Bocsáss meg – nézett rá egyre kétségbeesettebben Pria -, de egy árva szót sem értek ebből.
– Szóval akkor inkább értelmező szótárt vegyek? Bár talán mindez annyira nem is lényeges, mert a hétvégenkénti látogatásokkal hamar eltelik majd ez a francos hat hónap, és utána úgyis hazaköltözöm, hogy pallérozhassam az elmédet, gyönyörűm.
Gyönyörűm?

– Ethan, fogalmam sincs, mostanában milyen tudatmódosítókkal élsz…
– Veled – szólt közbe a srác, és kimondott egy rakás olyan dolgot, amely mindkettejük mellkasára jó adag követ pakolt az elmúlt esztendők alatt. – Te vagy az én tudatmódosítóm hosszú-hosszú évek óta. Szóval, remélem nem bánod, ha most végre alaposan belövöm magam. – Eztán közelebb lépett, a saját teste és a fal közé szorítva a kétségbeesetten levegőért kapkodó lányt.

– Mi?
– Gyáva nyúl vagy, Pria Scott. De én így is szeretlek – mondta egyszerűen, tisztán, majd lehajtotta a fejét és megcsókolta.

Az apró puszi szinte észrevétlenül sodródott át a kezekkel illetlen helyeken matatós, szenvedélyes smárba, és onnan még tovább… viszont az elkövetkező órákban történtek nem publikusak, úgyhogy a rettenetesen mocskos részletektől megkímélnék mindenkit. És bár Ethan nemhogy becsomagolni felejtett el, de még a repülőt is majdnem lekéste, ám a lényeg, hogy a gyáva nyúl és a colos srác előtt felderengő jövőkép egyre magabiztosabban hizlalgatta azt a bizonyos, mesei „és boldogan éltek, míg meg nem haltak”-ot.

 

VÉG(R)E

 

Ui.: A Pria-Lecsó összecsapás végeredménye még nem tisztázott, a gólvonali kamera visszajátszása folyamatban. Eredményhirdetés hat hónap múlva várható, de a szakértők mind egyetértenek abban, hogy bár az első félidőben jelentős hátrányt halmozott fel, mégis a lány fogja megnyerni a meccset. És ugyan a lecsó sem lebecsülendő, hisz közeli rokonságban áll olyan nagy nevekkel, mint Michel Platini, Laurent Blanc vagy épp Zinedine Zidane, ám mivel kizárólag apróra vágott zöldségek kavalkádja, így nincs sok esély rá, hogy túl sokszor a tizenhatoson belülre jusson. S noha Pria vérbeli gyáva nyúl, de végtére is ott áll a védők gyöngye, Ethan Brown, aki nem fogja hagyni, hogy holmi ratatouille gólt rúgjon újdonsült, rég áhított barátnőjének.

Írta és illusztrálta: Carmilla