Fénykép a falon

Írta: Marcello | Műfaj: dráma | Megjelent: Sims Tales, 2015. 04. 24. >

Vannak napok, amikor egyszerűen úgy érezzük, semmi nem fog összejönni. Mintha az egész világ egy nagy, sötét esőfelhőként lebegne a fejünk felett, és csak arra várna, hogy könyörtelenül ránk zúdíthassa teljes tartalmát. Minden próbálkozásunk és tenni akarásunk kudarcba fullad, a jövőbe vetett hitünk elveszti az értelmét. Egyedül az éltet minket, hogy este befeküdhetünk az ágyunkba, és átléphetünk a tökéletes álomvilágunkba.

---

Dávid életében ez pontosan egy ilyen nap volt. Ahogy magányosan ült a focipálya forró aszfaltján, eltűnődött, vajon életének mely szakasza volt az a pont, amikor elkezdődött ez az istenverte mélyrepülés. Minek köszönhető, hogy már napok óta ennyire nyomorúságosan elátkozottnak érzi magát? Miért nem lehetne egyszer neki is szerencséje, és miért nem lehetne végre igazán felhőtlenül boldog?
Hosszú idő eltelt már azóta, hogy itt ül. Világéletében utálta a focit, és mindent, ami ezzel kapcsolatos, de most valahogy mégis jólesett ott ülni a pálya közepén, mint valami számkivetett. De hát az is vagyok, gondolta keserűen, miközben reményteljesen felnézett az égre. Aztán eszébe jutott…

Felállt, és lendületesen útnak indult. A tűző nap vakítóan perzselte a szemét, a késő őszi szellő lágyan simított végig a bőrén. Olyan könnyű volt járni, egyik lábát a másik után szedni, mintha csak úszott volna az átható levegőben. Egy pillanatra meg is feledkezett minden gondjáról, úgy haladt végig a járművektől hangos utcákon. Aztán egyszer csak kedve támadt futni. Rohanni, hogy csak a légáramlat szállítsa őt az útja végéig, oda, ahol bármikor szívesen látják.

Megérkezett. Ott állt ziláltan a fehér kerítéses ház előtt, mely a szimmetrikusan elrendezett ablakaival bámészkodó óriásként tornyosult fölötte. Kéményéből koromsötét füst szállt az ég felé, mintha csak odafestették volna. Terebélyes udvarában a diófa mögül, mintha csak jelezni akarná az uralmát, bátran szökkent elő egy fekete pumi kutya. Apró mancsaival szinte repült a levegőben, vékony hangját erőteljesen engedte szabadon, miközben Dávid felé rohant. Amikor a kerítés bejáratához ért, vonyítása elcsuklott, majd váratlanul heves farokcsóválásba kezdett, jelezvén, hogy megérkezett az ő rég nem látott barátja.

– Mi a helyzet, Adonisz? – kérdezte mosolyogva Dávid, miközben gyengéden megsimogatta a fellelkesedett kutya fejét. – Itthon van a gazdád? – Választ persze nem várt, de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mindig örömmel folytatott párbeszédet különböző állatokkal.
– Hát te? – hangzott a kérdés egy ismerős hangtól.

Dávid habár a hang irányába fordult, anélkül is tudta, hogy Ádám szólt hozzá. A barátja volt. A legjobb barátja. Persze a mi barátságunk sem éppen szokványos, futott végig az agyán a gondolat.  Sosem azok a fajta barátok voltak, akik éjt nappallá téve társalogtak egymással az élet nagy gondjairól. Valójában alig találkoztak, és azt a kevés időt is általában szórakozással töltötték. Mióta Ádám másik városban tanul, azóta a magánéletük megbeszélése szinte teljes mértékben háttérbe szorult, de az esetek többségében nem is volt szükség szavakra. Most viszont nagy szükség van rá, gondolta Dávid.

– Gondoltam, meglátogatlak – felelte, miközben a barátja felé indult, aki ösztönösen elmosolyodott.
– Na és akkor most mondd, hogy tényleg miért jöttél? – ismételte Ádám. – Hétköznaponként nem szoktál csak úgy meglátogatni.
Dávid szégyenlősen elmosolyodott, mintha csak leleplezték volna.
– Menjünk be, és elmondom.

A konyhába mentek. Olyan tökéletes rend uralkodott, mintha csak most rendezték volna be. Egyedül az üvegasztalon lehetett észrevenni az elmúlt étkezés nyomait, ám ezt leszámítva minden teljesen tisztán virított. Dávid sosem értette igazán, de Ádám valamiért különös érzékenységgel figyelt a lakás rendjére. Minden egyes összejövetel után órákig volt képes takarítani még a teljesen tiszta felületet is.

– Baj van, jól sejtem? – kérdezte a srác számonkérően. Ahogy mindig, most is valami állandó, indokolatlan szomorúság ült az arcán, mintha a világ összes terhét kellene a vállain cipelnie. Rövid, fekete haja és a trikó miatti csupasz mellkasa csillogott az izzadtságtól, amiből Dávid arra következtetett, hogy edzés közben zavarhatta meg.
– Persze, hogy baj van – sóhajtotta, miközben karba font kézzel nekitámaszkodott a pultnak. – És persze a baj most sem járt egyedül.
– Szóval megint szépen összejöttek a dolgok – nyugtázta Ádám egy kínjában elejtett félmosollyal.

Dávid mielőtt megszólalt volna, pár pillanatig őrlődve tűnődött, hogy egyáltalán beszélni akar-e a dologról.
– Semmi nem megy mostanában. Otthon néha úgy érzem, mintha a szüleim szabályosan kiutálnának, és látni sem akarnának, az iskolai teljesítményemről nem is beszélve. Rajtad kívül a többi barátom is mintha magasról tenne rám. Már hetek óta egy üzenetet sem hagytak. Ha hirtelen elpárolognék a világból, még azt sem vennék észre. És Beával is szakítottunk… – Kimondta. Az esemény súlya mintha csak most vált volna igazán valóságossá, és szinte ólomként nehezedett az egész testére. Úgy érezte, hogy azonnal le kell ülnie, különben elvesztené a talajt a lába alól.

– Hűha! – kapta fel a fejét Ádám. – Mi történt?
– Semmi komoly, csak sok apróság – felelte homlokráncolva. – De nélküle tényleg olyan reménytelen minden. Hogy lehetek ilyen balfék, hogy egy barátnőt sem tudok megtartani? Manapság szinte már alapkövetelmény, hogy legyen.
Abban a pillanatban hirtelen megszólalt Ádám mobiltelefonja. Hangos, fülsüketítő elektronikus zene hangzott fel belőle, háttérben mély férfi vokállal. A srác olyan reményteljesen pillantott a készülékére, mintha csak a teremtő csodája lenne. Felvette, majd egy rövid, félszavakból álló párbeszéd után bontotta a vonalat.
– Fú, ne haragudj, de most muszáj elmennem – bökte ki végül. – Anyáért ki kell szaladnom a buszmegállóba, de tíz perc, és itt vagyok. Nyugodtan várj meg itt. Dumálgass addig a bátyámmal!

– Zsombor itthon van?
– Persze, hát hol lenne? – kérdezett vissza erőltetett mosollyal. – Na, nemsokára jövök.
Azzal egy szempillantás alatt elviharzott a házból, és Dávid magára maradt a konyha falai közt a saját érzelmeivel. Ahogy ott állt magányosan az ezüstszínű csempén, rémisztően üresnek és értéktelennek érezte magát. Legszívesebben azon nyomban kisétált volna a házból, és elrohant volna a végtelenbe. Most, hogy elkezdett beszélni az érzéseiről, olyan intenzíven tört felszínre a fájdalom, mint egy feltépett sebből. Mintha csak Ádám, a lelki orvosa is megijedt volna a problémák súlyától.

Unalmában elkezdett járkálni az üvegasztal körül, és a szoba sarkában lévő növényeket, valamint a falon lógó fényképeket szemlélgette. Az egyiken ő is rajta volt; ott álltak egy várrom magaslatán, Ádám apró kis kezével átkarolta a vállát, és úgy néztek a távolba. Több, mint tízéves kép lehet, gondolta mosolyogva. Akkor még minden rendben volt. Nem számított semmi, csak a játék, és a barátságuk. Annyival egyszerűbb volt az élet…
A következő fényképre sütötte a szemét. Azon Ádám és Zsombor ültek a hintaágyon, körülöttük elszórva a földön színes LEGO-darabkák hevertek. A fényképlencsén vadul tört meg a nap vakító fénye pont ott, ahol a két testvér megfogta egymás kezét. Dávid eltűnődött, hogy ahhoz képest, mennyire szeretik egymást, Ádám nem igazán szokott Zsomborról beszélni. Ez is talán az autóbaleset óta lehet így? tette fel magában a kérdést.
– Tetszenek a képek? – csendült fel mögötte egy hang.

Zsombor gyanútlanul gurult be a konyhába a tolószékével, olyan csöndben, akár egy hangya. Arcán barátságos mosoly ült, ahogy Dáviddal találkozott a tekintetük. Rövid, barna haját kisfiúsan kócosan hordta, akárcsak régen. Még így, tolószékben is rendkívül jól festett, pedig Dávid sok olyan pletykát hallott már, hogy azóta nem őszinte a mosolya. Ahogy meglátta Ádám testvérét, egy pillanatra megrémült, mintha valami teljesen másra számított volna. Pedig csak Ádám testvére volt…
– Jaj, bocsi – szabadkozott szégyenlősen Dávid. – Nem baj, ha megnézem, ugye?
– Dehogy baj – válaszolta vigyorogva. Szemlátomást tetszett neki ez a kényes szituáció. – Hogyha nem szabadna, nyilván nem lennének kirakva a falra.

– Jogos – bólintott, majd a tekintete a következő képre vándorolt, de annak tartalmát már valahogy nem sikerült felfognia.
Kényelmetlenül érezte magát abban a teremben. Zsomborral a balesete óta még egyetlen szót sem váltott, pedig annak már két éve. Most pedig egy méter alig választja el őket egymástól, és a követelés, hogy azonnal beszélgetést kell kezdeményeznie, csak úgy lógott a levegőben. Meg kell szólalnia, muszáj mondania valamit, de mégis mi a fenét mondjon? Sosem beszélt még tolószékessel. Egyáltalán van valami illemszabály, amit ilyen esetben be kell tartani?

– Ez a kedvencem – gurult közelebb Zsombor, majd nagyot nyújtózva rámutatott az egyik képre.
A fotón ő és az öccse szerepelnek még kiskorukban. Zsombor egy nagyon hosszú slagot tartott a kezében az ég felé tartva, melynek cseppjei akár az eső, úgy hullottak alá. A hideg vizes zuhanyt kapó Ádám pedig ott bömbölt csukott szemmel felfelé nézve a nedvesség kilátástalan gyűrűjében. Rendkívül mókás összhatása volt az egész képnek.
– Ez tényleg nagyon jó – ismerte el Dávid mosolyogva. – Ádám már akkor is gyűlölte a vizet.
– Ő mindig – nevetett fel Zsombor. – Amikor még úszni tanultunk, képes lett volna belefulladni egy bokáig érő medencébe is.

Dávid önfeledten felnevetett.
– Szoktatok még együtt úszni?
– A balesetem óta nem – felelte komoran Zsombor.
Nagyszerű, ezt most jól megcsináltam, gondolta idegesen Dávid. Azért még jó, hogy nem rögtön az első megszólalásommal utaltam a lábaira.
– Ne haragudj! – kezdte Dávid. – Egy pillanatra el is felejtettem. Amióta tolószékes lettél, azóta nem is igazán beszéltünk.

– Ezen nem kell meglepődni – válaszolta Zsombor. Az eddigiekkel ellentétben most a hangjában alig észrevehetően fellobbant a bánat legapróbb szikrája. – A baleset után több hónapig alig mozdultam ki a házból. De nem akarlak ezzel untatni…
– Nem untatsz – vágta közbe. – Érdekel. Igazából mindig is érdekelt, hogyan lehet ezt az egészet feldolgozni.
Zsombor halványan elmosolyodott, majd tűnődve megvakarta az arcát.
– Feldolgozni? – szólalt meg. – Érdekes megfogalmazás. Mint mondtam, az első pár hónapban szinte élni sem volt kedvem. Úgy éreztem, teljesen oda a fiatalságom: sosem fogok már lányokkal táncolni a diszkóban, nem fogok a tengerparton rohanni a naplementében, búcsút inthetek az összes sportnak, amit eddig űztem… Egyedül ezek a gondolatok keringtek a fejemben. Nem voltam boldog. Egyáltalán nem.

Elfordult, és mintha egy pillanatra megrándult volna az arca. Dávid lesújtva hallgatta a monológot, és kínos kétségbeesésében arra gondolt, hogy milyen idiótán viselkedett az elmúlt néhány órában. Egyfolytában csak önmagát sajnáltatta, mintha ő lenne a világ legszerencsétlenebb embere. Most pedig itt ül a legjobb barátja bátyjával, aki egyik lábát sem képes többé megmozdítani. Dávid őszinte érdeklődéssel vizsgálgatta Zsombor arcát, és már-már szinte várta, hogy mikor jelenik meg egy nagy könnycsepp a srác szeme sarkában. Aztán megtörtént a csoda. Zsombor szélesen elmosolyodott.

– De aztán eljött a pillanat, amikor rádöbbentem: az élet megy tovább. Ez csak az én, és a családom problémája. Ugyan, mégis ki nem rántaná meg a vállát arra, hogy tolószékes vagyok? Mindenkinek megvan a maga problémája, amik néha nem is olyan globális gondok, mint azt kezdetben gondoljuk. Attól még, hogy nem tudok többé járni, ugyanolyan teljes életet élek, mint te, vagy bárki más. Ez, ahogy mondtad: „feldolgozni”, nem teljesen helyes. Ha a családod és barátaid melletted állnak, akkor nincs szükség arra, hogy feldolgozd.

Dávid elmosolyodott, de nem tudott mit válaszolni. Egy kissé most még szerencsétlenebbül érezte magát, azonban ezek a szavak elég sokat jelentettek neki. Nem tűnt már annyira kilátástalannak a helyzet, sőt… Szinte legyőzhetetlen személynek érezte magát, aki bármilyen problémát képes lenne megoldani.

– Nagyon elgondolkodtál – jegyezte meg Zsombor.
– Ó, bocsi! Csak eltűnődtem azon, amit mondtál. Igazából ma egész nap tisztára depis voltam, és azért jöttem át Ádámhoz, hogy megvigasztaljon, de te most elég sok erőt adtál.
– Na mert mi történt?

– Igazából… – kezdte Dávid, de hirtelen nem jöttek ki szavak a száján. – Semmi.
Zsombor felnevetett.
– A semmin depiztél be? – kérdezte mosolyogva. Az ablakból beszűrődő napfény lágyan sütötte a jobb arcféltekét.
– Nem, csak azok után, amit elmondtál, már nem is tűnik problémának. De ha tényleg szeretnéd tudni, szétmentünk a barátnőmmel.
– Ó, nagyon sajnálom – felelte őszinte megdöbbenéssel a hangjában. – De ha ez vigasztal; a középiskolás szerelmek sosem tartanak örökké. Akik végigkísérnek majd az utadon, azon a teljes, küzdelmekkel teli útvesztőn, azok egyedül a barátaid lesznek.

Dávid kényelmetlenül felszisszent. Mennyire igaza van, futott végig az agyán a gondolat. Habár csak pár percet töltött még együtt Zsomborral, de mintha máris egy teljesen különböző szemszögből vizsgálná az életét, mint ahogyan azt korábban tette. Madártávlatból minden tisztára nevetséges, és izgalmas.
– Teljesen igazad van – bökte ki rövid gondolkodás után. – Ezek a fotók is… – mutatott a falon lévő fényképekre. – Végignézek rajtuk, és telik az idő. Változik minden; a kinézetünk, a környezet, a hangulat, de mindegyiken ugyanúgy rajta vagyunk.

– Na, látom megértetted – mosolygott Zsombor, majd hátrébb gurult egy kicsit, hogy elrejtse tekintetét a napfény elől. Szemeit a telefirkált plafonra szegezte, majd ismét a falra nézett. – Az utazásunk állomásai hol kiváló, hol kevésbé jó minőségűek, de valójában csak az számít, hogy mit érzel közben, és hogy hogyan éled meg a megpróbáltatásokat. Hiszen a dolgok legvégén mindannyian csak egy fénykép leszünk a falon. A kérdés csupán annyi, vajon milyen széles lesz rajta a mosolyunk.

 

Vége!

Írta és illusztrálta: Marcello