Egyedül a mennyországban – Írta: Gabett

„Gyakran akkor a legerősebb a hitünk, amikor a leggyengébbnek kéne lennie. Ilyen a hit természete.”

Picture

Néha még álmodom az életemről. Igazán kellemes volt, a halálom után is sokáig visszavágytam még a Földre. Csak ültem mozdulatlanul, s a régmúltról merengtem, úgy kapaszkodtam belé, mintha nélküle én sem létezhetnék többé. De egy idő után rá kellett ébrednem, hogy milyen jó itt. Furcsa volt megtapasztalni ezt az egészen új létezést, de közben csodálatos is. S attól a naptól kezdve, hogy erre rájöttem, a régi életem emlékei távolodni kezdtek, elhomályosodtak, jelentéktelenné váltak. Már nem volt, ami odakössön, mert nem akartam többé odatartozni. Itt minden sokkal békésebb és egyszerűbb, s nem hiányzik többé semmi sem.

Na, jó, talán mégis.

Az emberek. Odalent mindig volt valaki mellettem, barátok, család, de itt egyedül vagyok. Egyedül a Mennyországban. A boldogságom társtalan, s ezért véges. Valahogy így válik teherré az örökkévalóság.

Úgyhogy most várok. Hátha…

****

Picture

Aznap éjjel különös érzés fogott el álmomban. Már nem emlékszem, hol voltam, csak arra, hogy emberek vettek körül, beszélgettek egymással és velem. Sokszor láttam már ezt az álmot, de akár a többit, ezt is kezdtem lassan elveszíteni, a képek elmosódottak, a hangok recsegők lettek. Ezúttal azonban valami más volt.

Picture

Éppen megfordultam, talán, hogy szóba elegyedjek valakivel, amikor megpillantottalak a szemem sarkából. Ott álltál a sötét, füstös szobában, s mégis, alakod olyan élesen rajzolódott ki az elmosódott foltok közül, mintha Te magad ragyogtál volna valahonnan mélyen belülről. Ahogy tekinteted fogva tartotta az enyémet, fényed mintha még jobban felerősödött volna, de ezt senki sem látszott észrevenni rajtam kívül. Nem tartoztál oda. Mintha csak külső szemlélő lettél volna egy történetben, amelynek nem vagy a szereplője.

Picture

A következő pillanatban levegő után kapva ébredtem fel, de ahogy felnyitottam a szemem, újra elállt a lélegzetem.
Ott áltál mellettem, s pontosan ugyanazzal a tekintettel, ugyanazzal az apró félmosollyal figyeltél, mint egy szívdobbanással előtte. Távolinak tűntél és elérhetetlennek, s ezért nem is mertem elhinni, hogy igaz lehetsz. De olyan régen hallottam már emberi szót álmaimon kívül, hogy többé már ez sem érdekelt.
– Ki vagy Te? – kérdeztem elszorult torokkal.
Halványan elmosolyodtál:
– Ennehmilé – felelted halkan.
Amikor meghallottam a hangodat, a remény lassan kezdte legyőzni bennem a kételyt. Hosszú ideig fürkésztük egymást szótlanul, én teljesen elnémultam a boldogságtól, Te pedig, úgy tűnt, rám vársz, hogy belekezdjek.

Picture

– Az én nevem Cora – mondtam végül szinte szégyenlősen, mire újabb mosoly jelent meg az arcodon. Úgy éreztem, mintha én lennék gyermektestbe zárva, s Te figyelnéd jóindulatú felnőttként az első szavakat, amelyeket életemben megformálok. Gyermekarcod áttetsző maszk volt csupán, amelyen minden percben átsejlett igazi valód.
Bevallom, tartottam Tőled. Rémisztően hatalmas voltál, én pedig iszonyatosan apró, de túl sok gondolat száguldott át az elmémen ahhoz, hogy ebbe valóban belegondoljak.
– Te is… – kezdtem bele, de nem tudtam, pontosan hogyan kérdezzek rá. Végül csak kimondtam. – Te is… Meghaltál?
Éreztem, hogy vér szökik az arcomba, Te pedig kuncogni kezdtél:
– Én nem halok meg.
Kellemetlenül éreztem magam, nem tetszett, hogy kinevetsz.

Picture

– Hát akkor hogyan kerültél ide?
– Idejöttem – jegyezted meg csak így, ilyen egyszerűen, én pedig nem értettem semmit.
– Hogyan…?
Széttártad a karod, és a fejedet ingattad:
– Hát, csak úgy. Találkozni akartam veled, tehát megtettem.
– És az álmom? Szerepeltél az álmomban! – Ahogy leülepedett bennem a mérhetetlen öröm, hogy vannak itt mások is rajtam kívül, s gondolataim rendeződni látszódtak, egyre több kérdés merült fel bennem.
– Mint mondtam, látni akartalak, csak Te éppen aludtál.
– De…

Picture

– Most elmegyek – mondtad hirtelen, és olyan sebesen fordultál meg, hogy szinte látni sem lehetett a mozdulatot.
Felálltam az ágyról, és utánad futottam, de képtelen voltam utolérni Téged.
– Hová mész? Visszajössz még? – kiáltottam levegő után kapkodva.
Egy pillanatra megálltál, hogy felém fordulj, de alakod továbbra is távolodni látszott.
– Persze – felelted, mielőtt elnyelt volna a Mennyország túlvilági fénye.

***

Picture

Attól kezdve minden éjjel Rólad álmodtam, belefonódtál a nappalaimba, szinte a megszállottaddá tettél. Most, hogy már tudtam, vannak mások is, hogy lehetséges az átjárás, újból elsöprő erővel tört rám a magányosság érzete, amit eddig elnyomott a csendes elfogadás. Mindig csak azon gondolkoztam, tényleg visszajössz-e, betartod-e szavad.
És amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább, s már csak az elmém játékának tituláltalak, ott voltál újra.

Picture

– Szervusz, Cora! – köszöntél halkan.
Amikor meghallottam a hangod, s feléd fordulva megpillantottalak, könnyek szöktek a szemembe.
– Valami baj van? – kérdezted azonnal aggódva.
– Nem – feleltem, még mindig a könnyeimmel küzdve. Tétován felálltam, meg akartalak érinteni, de azután inkább visszaültem. – Csak olyan boldog vagyok, hogy visszajöttél.
– Furcsa vagy – húztad össze a szemöldököd.
– Miért?

Picture

– Nem tudom. Talán már ilyennek születtél. Nem a Te hibád, szerintem minden ember furcsa.
– Minden ember… – ismételtem meg szavaidat. – Mi vagy Te? – kérdeztem hirtelen.
Megint nevettél. Volt valami ilyenkor a hangodban, ami miatt kicsinek és tudatlannal éreztem magam. Eleinte azt hittem, Te is ilyennek látsz engem, s csak később jöttem rá, hogy neked ilyen a nevetésed, hogy nem tudod másképp kifejezni örömödet és vidámságodat.
– Szerinted mi vagyok? – kérdezted elkomolyodva.
– Olyan vagy, mint egy… – Ki akartam mondani, hisz’ nem volt veszíteni valóm, de mégis megbicsaklott a hangom.

Picture

– Isten – fejezted be helyettem.
Olyan volt ez a szó, mint pont a mondat végén: végérvényes és visszavonhatatlan, kicsit rémisztő is. Mégis, mintha ablak nyílt volna a köztünk tornyosuló falon: megláthattalak végre, de még mindig nem érhettem el Hozzád.
– Kimondtam. – Oldalra döntötted a fejed, kicsit elgondolkodón, de közben félszegen el is vigyorodtál, mintha örülnél magadnak.  – Isten vagyok, Cora, a magány istene.
Lassan, szinte szívdobbanásról szívdobbanásra fogtam csak fel, amit mondtál. Beleszédültem.
– Nem mondhatsz… Nem mondhatsz igazat!

Picture

– Talán félsz az istenektől, Cora? – A Mennyország fénye mintha felerősödött volna, csak hogy még mélyebb kontrasztot adjon az arcodon feltűnő árnyékoknak, alakod megnőtt, hangod egészen elmélyült. Távolabb akartam húzódni tőled, de akármerre fordultam, mindig ott álltál velem szemben. Rémülten hátrálni kezdtem, mígnem nekiütköztem az ágy szélének, és a párnákra zuhantam.

Picture

– Ne! – kiáltottam kétségbeesetten, és reszkettem a félelemtől. S a következő pillanatban újra Te álltál ott, kívül aprón, s belül hatalmasan, nem pedig az isten, kívül hatalmasan, de belül aprón.
– Sajnálom! – mondtad szinte riadtan.
Szívem még mindig a fülemben dobogott, légzésem szapora volt és rendezetlen, úgy préseltem ki magamból a szavakat:
– Egy kicsit hagyj… magamra. Kérlek.
Bólintottál, és szó nélkül elfordultál tőlem. Ezúttal még nézni sem bírtam, ahogy körbeölelve elnyel Téged a túlvilági fény.
Sokáig feküdtem ott egyedül, a takarót szorítva, tágra nyitott szemmel, s a magányosság rémisztőbb volt, mint valaha.

***

Picture

– Cora. – Álom és ébrenlét határán egyensúlyozva már alig ért el hozzám a halk hang. – Cora! – Finom érintést éreztem a vállamon, mire hirtelen összerándulva felültem az ágyon. – Én vagyok az, Cora.
Rád emeltem a tekintetemet, s ahogy a szemedbe néztem, ismét felkavarodott bennem minden érzés. Ám ezúttal legyőzte mindet a csendes elfogadás, s talán valami kis eddig megbúvó hit.

Picture

– Hát visszajöttél – mondtam halkan.
– Vissza – bólintottál. – Sajnálom. Nem tudom, miért csináltam. Sajnálom.
Elfordítottam a fejem, s összeszorítottam a szám.
– Majd egyszer talán… Talán elfelejted ezt is – mondtad.
– Ezt is?
– Mint az életedet.
– Honnan tudsz erről?
– Isten vagyok, Cora.
– De miért kell, hogy ez történjen? Miért vagyok egyáltalán itt, és miért nincs itt senki más? – kérdeztem elkeseredetten.
– Majd egyszer megérted – felelted, és nem néztél a szemembe.
Csend telepedett ránk. Furcsán megnyugtató volt melletted ülni, hallgatni a lélegzetedet. Az arcodat figyeltem, kíváncsi voltam, mire gondolhatsz, de tekinteted kifürkészhetetlen maradt.

Picture

– Gyere! – fogtad meg a kezem hirtelen, és finoman elkezdtél húzni.
– Hova?
– Csak sétáljunk.
Hagytam, hogy vezess a tejfehér fényben. Határtalanul nyugodtnak éreztem magam, ami furcsa volt, hiszen alig tudtam, ki vagy, azt pedig végtelenül gyenge voltam felfogni, mi vagy. De a kezed meleg volt, s bőröd alatt érezni véltem minden egyes szívdobbanást, s ez olyan egyszerű volt, olyan emberi, hogy kizártam minden más gondolatot, hogy ebbe kapaszkodhassak.
Ahogy sétáltunk, úgy tűnt, mintha nem is haladnánk semerre, mindenhol ugyanaz a gyűlöletes ragyogás vett körül minket, de azt hiszem, nem is volt valódi célod, csak nem akartál tétován ácsorogni mellettem, míg fel nem teszed a kérdést.

Picture

– Boldog vagy itt? – szólaltál meg hosszú idő múlva, s szembefordultál velem.
Váratlanul ért a kérdés. Sokszor elgondolkoztam már ezen, de mindig más válaszhoz jutottam, s én magam sem tudtam eldönteni, melyik lehet a valóság.
– Sokszor igen – kezdtem bele halkan, s nem tudtam többé megállni. Jól esett kiönteni a szívem valakinek, bárkinek, aki meghallgat. – A legtöbbször. De néha bántó erővel tör rám a magány, olyankor meghalnék ismét, hogy a Földön újra megszülethessek. Van, amikor úgy érzem, nem is vagyok sehol, vagy hogy engem csak itt felejtettek valahogy, hogy elvesztem a létezésben, s ez a legrémisztőbb, mert ilyenkor kételkedni kezdek önmagamban. Görcsösen kapaszkodom a megmaradt emlékeimbe, de nem értem miért, ha a többit elengedtem. Néha csak könnyes szemmel fekszem az ágyon, azután ecsetet ragadok hirtelen, hogy megfessem, amit érzek. Darabokra tépem a papírt. Gondterhelten járkálok fel-alá, magamon kívül vagyok és önmagamon gondolkozom. Nevetek a semmin. Azt kívánom, bárcsak megint érezhetnék éhséget vagy fáradtságot, pedig már a szavak jelentésére is alig emlékszem. Hangosan követelem a választ, miért ilyen érzékszegény ez a világ. Azután mégis boldog leszek abból az egyszerű okból, hogy képes vagyok boldog lenni. Karomat széttárva forgok és forgok. Dalokat dúdolok, amiknek már csak a szövegére emlékszem, s verseket szavalok, amiknek már csak a dallama maradt meg bennem. Minden ok nélkül rámosolygok az engem körülvevő világra. Virágszirmokat tépkedek és mormogok: Lenni, nem lenni.

Picture

Nem tudtam felnézni Rád, tekintetem a földre szegeztem, de Te megszorítottad a kezem:
– Nagy változásokon mész most keresztül. Itt, ezen a helyen megszülettél újra, s most megint fel kell nőnöd, még ha észre sem veszed. Tudom, hogy nehéz, de egyszer már túlélted, nem? – Óvatosan Rád pillantottam, Te pedig felmosolyogtál rám, s ettől valahogy minden rendben lett.
– Most elmegyek – mondtad végül. – Nemsokára eljövök újra. – Megfordultál, és elindultál.
– Mikor?

Picture

Erre a kérdésre újra rám néztél:
– Tudod itt mérni az idő múlását?
– Nem – feleltem elbizonytalanodva.
– Két dolog van, amit képtelen vagy meghatározni: a pillanat és a soha. Azt ígértem, visszajövök, szóval egy pillanat, és találkozunk.
Nem szóltam semmit, így hát újra elforultál. Amint eltűntél a szemem elől, hirtelen megint ott találtam magam, ahonnan elindultunk. Eldőltem az ágyon, s azon gondolkoztam, mit jelent egy pillanat.

***

Picture

Betartottad a szavad, s visszatértél újra és újra. Sokszor meglátogattál, néha többet vártam Rád, néha kevesebbet, de már nem töltötted ki minden gondolatomat, ha nem voltál velem, mert tudtam, mindig el fogsz jönni. Azt a kis belső hangot, ami ennek az ellenkezőjét állította, és sosem hallgatott el egészen, pedig mélyen elnyomtam magamban.
Amióta megismertelek, egyre csak tűntek el az álmaim, hiszen már nem kellett elmenekülnöm a magány elől. Már tényleg szinte semmi sem kötött a múltamhoz.
Egy napon éppen elmélyülten festettem, Te pedig fürkésző tekintettel figyelted minden mozdulatomat. Hosszú időket tudtunk eltölteni így, szótlanul a beszédes csendben.

Picture

– Miért mész el mindig? – kérdeztem hirtelen. – Miért nem maradhatsz egyszerűen velem?
Fanyarul elmosolyodtál, de nem néztél rám:
– Emlékszel, mit mondtam Neked? Én vagyok a magány istene. Ez nem csak annyit jelent, hogy én uralom és teremtem a magányt, hanem azt is, hogy én magam vagyok az.
Csodálkozva néztem Rád, de látszott rajtad, nem várod, hogy megértsem.
– Ezt a testet csak azért hoztam létre, hogy találkozhassak veled úgy, hogy közben Te is érzékelj engem. Szokatlan nekem ez a test, ezért tudtam eleinte csak olyan rövid időket eltölteni veled. De ilyenkor valójában nem vagyok itt, hiszen nem vagy egyedül. Nehéz ezt elmagyarázni. Vidámnak szeretnélek látni, mert kedvellek Téged, kedvellek úgy, mint földi embert talán még soha, de ha valójában veled vagyok, boldogtalanná válsz, hiszen ki szeret magányos lenni? – kérdezted keserűen. – Ha pedig ebben a testben itt vagyok, akkor újra boldog vagy ugyan, de elűzöm mellőled a magányt, vagyis saját magamat. Érted, milyen nehéz ez?

Picture

Némán néztem vissza Rád, s valahogy elkezdett szorítani a torkom. Szinte ösztönszerűen léptem oda hozzád, és szorosan átöleltelek.
– Köszönöm – suttogtam.

***

Picture

Talán nem is sejtetted, mekkora ajándékot adtál akkor nekem: elűzted mellőlem a magányt, hiszen már tudtam, ha nem látlak, akkor is ott vagy velem, szinte érezni véltem a jelenlétedet.  Gyakran beszéltem hangosan, helyet hagytam Neked magam mellett az ágyon, kikértem a véleményedet legújabb műveimről. S ha néha mégis úgy éreztem, egyedül maradtam, újra meg újra tudatosítottam magamban, hogy most vagyunk csak igazán együtt.

De telt-múlt az idő, s Te nem jöttél el újra…

Először csak aggódni kezdtem, de meggyőztem magam, hogy voltál már máskor is sokáig távol. Azután jött a kétségbeesés, attól féltem, valami történt, csak nem tudtam eldönteni, veled vagy velem. Végül a kétely. Kerestelek, de többé nem találtalak meg önmagamban. Tudtam, hogy ott kell lenned, de nem éreztem semmit, mintha észrevétlenül eltávolodtál volna tőlem, és bekövetkeztek olyan pillanatok is, amikor a képzeletem játékának hittelek csak, de ezt az érzést erőnek erejével próbáltam eltaszítani magamtól.

De azután egy éjjel, hosszú idő után először, újra álmodtam.

Picture

Gyerekkori önmagamat láttam. Magányosan ültem a hintán, az üres játszótéren. Minden barátom vagy elutazott nyaralni, vagy vendégek voltak náluk, csak nekem nem volt semmi elfoglaltságom, és mérhetetlenül unatkoztam egyedül.

Picture

Egyszer csak megcsikordult mellettem a hinta lánca, én pedig gondolataimból felriadva oldalra pillantottam, hogy megnézzem, ki az új jövevény.
– Szia! Ennehmilé vagyok, és Te?
– Cora – feleltem meglepődve. – Érdekes neved van.
Halkan felkuncogtál:
– Mindenki ezt mondja. Anyuék mindig azt felelik, ha megkérdezem tőlük, miért ezt választották, hogy különleges név egy különleges kislánynak. De szerintem csak azért, mert az ő gyerekük vagyok. A volt szomszédjaink lányát például Faith-nek hívták, és egyszer hallottam, amint anyuék azt beszélték, hogy minek egy gyereknek ilyen elcsépelt nevet adni. Megkérdeztem tőlük, miért gondolják ezt, mire azt felelték, hogy a Faith azt jelenti, hit, ami ugyan nem pontosan tudom, mit jelent, de nem faggattam őket tovább, mert közölték, hogy különben se hallgatózzak, amikor beszélgetnek.

Picture

– Még sosem láttalak errefelé – jegyeztem meg, amint szünetet tartottál, hogy lélegzethez juss.
– Igen, tudod, most költöztünk ide. A régi házunk elég nagy volt, elfért benne a rengeteg holmink, de itt most kisebb helyen kell laknunk, úgyhogy hatalmas rumli van otthon, a legtöbb dolog, még a játékaim is, a dobozok alján hevernek, ezért anyuék elküldtek otthonról, amíg valami kis rendet raknak a lakásban. Úgyhogy elindultam felfedezni a környéket, ami eddig nagyon jól sikerült, hiszen máris találtam egy kincset.
– Kincset? – kérdeztem kíváncsian.
– Téged! A legújabb barátomat. Ugye, leszel a barátom?
Kicsit meglepett a kérdés, de örültem is neki.

Picture

– Persze! – feleltem nevetve, és meglöktem magam a hintán. – De előbb át kell menned a próbán.
– Próbán? – Most rajtad volt a csodálkozás sora.
– Magasabbra kell lendülnöd nálam! – Fülem mellett zúgott a levegő, egybemosódva a nevetésed hangjával, miközben egyre csak hajtottam magam. Mikor már úgy gondoltam, elég magasan járok, elengedtem a láncot, és hagytam, hogy kirepüljek a hintából.

Picture

Kacagva gurultam egy keveset a földön, de nem volt időm fellélegezni, mert a következő pillanatban Te is követted a példámat, és egyenesen rajtam landoltál. Szinte fuldokoltunk a nevetéstől, s csak hosszú percek után voltam képes kigördülni alólad.
– Átmentél – jelentettem ki levegő után kapkodva.
– Ennek igazán örülök – pihegtél Te is, arcod teljesen kipirult a nevetéstől.
– Megmutassam a szobámat? – kérdeztem egy hirtelen ötlettől vezérelve.
– Igen! – kiáltottad, és már fel is pattantál, majd engem is felsegítettél.

Picture

A házunk néhány utcányira volt csak a játszótértől, így hamar odaértünk. A konyhába lépve anyukám fogadott minket.
– Szia, Édesanyu! Szeretném bemutatni az új barátomat, Ennehmilét – intettem feléd.
Anya mosolyogva nézett egy pontot, legalább egy méterrel odébb, mint ahol álltál.
– Szervusz, Ennehmilé! Nagyon szép neved van.
– Édesanyu, Ennehmilé itt áll – mutattam kicsit értetlenül most már egyenesen rád.
– Ó, bocsánat! – mondta, és odakapta a tekintetét, de még mindig nem pontosan rád nézett. Ekkor kezdtem el gyanakodni.
– Te nem látod Őt?

Picture

Leguggolt hozzám, hogy a szemembe nézhessen:
– Ő a Te képzeletbeli barátod, kicsim, én nem látom őt. De szívesen megterítek neki is az ebédhez, ha gondolod.
– De Ennehmilé nem képzeletbeli barát! – háborodtam fel. – Most költöztek ide a szüleivel a… Hova is? – sandítottam Rád.
– A rikító kék házba a fasor végén. Anyuék át is akarják festetni, amint kicsit berendezkedtünk.
– A ’Randa Kékbe’ – mondtam újra anya felé fordulva.
– Hiszen azt két hete lebontották, nem emlékszel? Túl veszélyes volt, nem lehetett már lakni benne. Most egy új házat fognak építeni a helyén.

Picture

Hirtelen felderengett előttem a kép, amint a ’Randa Kék’ utolsó fala is leomlik. Sokan mentek el megnézni a bontást, mert ugyan mindenki örült, hogy nem fogja tovább csúfítani a környéket, azért valahogy mégis idetartozott már az a ház. De most már nem volt többé, tehát nem is lakhatott benne senki.
– Nem arra a házra gondoltál, ugye?
Szégyenlősen elmosolyodtál, és ennyit mondtál:
– Hát… – Nem folytattad, de nem is kellett. Elkeseredetten néztem Rád, mire anyukám magához húzott, és szorosan megölelt.
– Nagyon élénk a képzeleted, kicsim, és ezzel nincsen semmi baj.

Picture

A következő pillanatban arra eszméltem, hogy a vakítóan fehér semmibe bámulok. Összeszorítottam az ujjaimat, hogy érezzem a textil érintését a bőröm alatt, és a felettem lengedező virágokra összpontosítottam. Megpróbáltam érezni az illatukat, magamba szívni a színüket, megjegyezni minden kis élüket, hajlatukat. Megpróbáltam nem gondolni rá… De percről percre egyre csak kúszott a tudatom felé.
Magas gyerekhangon kezdtem dúdolni egy régi-régi dalt:
– Kedves álmom, csendes álmom, aludj-aludj a párnámon! Mondj egy mesét, százat, ezret, reptesd meg a képzeletet! De ha egyszer majd azt látom, igazság volt minden álmom, varázsodat elveszíted, meséld másnak meséidet!
Az utolsó szótagoknál megbicsaklott a hangom, a tekintetem fókuszálatlanná vált, s már csak homályosan érzékeltem a virágok körvonalait.
– Csak álom… Nem kell feltétlenül emléknek is lennie. Ugye?

Picture

Felültem, és az ágy széléhez húzódva lelógattam a lábam, de nem éreztem magamban elég erőt a felálláshoz. Nem is tudtam, hova mennék, azt sem, hogy mit akarok tenni egyáltalán.
Hirtelen fű érintését éreztem a talpam alatt, s lánc csikordult mellettem.
– Szia! Ennehmilé vagyok, és Te?
Oldalra kaptam a fejem, és ott ültél megint, mosolyogva, arcod kipirult a nyári forróságban, szemed melegen csillogott.
– Ennehmilé! – kiáltottam hitetlenül.
– Tényleg? Még sosem találkoztam senkivel, akit ugyanúgy hívtak volna, mint engem! – Oldalra döntötted a fejed, mint mindig, amikor örültél valaminek. – Leszünk barátok?
– De hiszen Te nem létezel! – Olyan természetes volt ezt kimondani, hogy magam is meglepődtem rajta, milyen egyszerűen hagyták el a számat a szavak.
– Nem? – kérdezted elszomorodva, s a játszótér képe felrepedezett, darabjait szertefújta a hirtelen felsüvítő szél, és én megint a mindent körülölelő fényben találtam magam. Otthagytál újra, s nem maradt utánad semmi, csak a kínzó felismerés.
Kimondtam, de még mindig nem akartam elhinni.
– Nem vagy csak egy… képzeletbeli barát? Ugye, nem?

Picture

Sistergő méregként futott szét bennem a csalódottság, a bánat és a kétségbeesés. Fájt, hogy elveszítettelek, hiszen ez történt, immár másodszorra, de erre a fájdalomra nem léteztek könnyek, hogy könnyítsenek a terhen. Térdemet felhúzva átkaroltam magam, és el akartam felejteni mindent. Minden kis apró emléket, minden boldogot és boldogtalant, mert a végén úgyis csak fájdalmat okoznak. Múlttalanná akartam válni, s még az sem érdekelt, ha ezáltal elveszítem a jövőt. Csak szabadulni akartam, elveszni a semmiben, még annál is mélyebbre süllyedni, mint ahová a kétségbeesés akart rántani magával.

Picture

S ekkor egy pillanatra mintha megszánt volna a világ, és elfordította rólam a tekintetét, hogy egymagam maradhassak. Arra az egy pillanatra tökéletes csend és valami önmagamból előtörő fény vett körül, s bár még az ágyon feküdtem összegörnyedve, arcomat még mindig eltorzította a szenvedés, már nem értettem, miért vagyok ott. Arra az egy pillanatra üressé váltam, múltatlanná és érzéketlenné, hogy csak a nyers valóm maradjon meg. Lényem szállt, egyre feljebb törve a soha vissza nem térés ígéretével, de amikor már szédítő volt a magasság, visszatekintett, és az egyetlen érzés, ami elöntötte, a honvágy volt.

Picture

Ekkor elmúlt a pillanat, én pedig újra a testembe zárva ébredten, de furcsán könnyűnek éreztem magam, minden apró rezdülésem légiesnek tűnt.
– Cora?
Egy halk hang rántott vissza véglegesen a valóságba. Olyan volt, mintha egy nagyon hosszú álomból ébredtem volna, a fejem zavaros volt, s bár nem mozdultam, mégis forgott velem a világ.
– Rossz lehetett Csipkerózsikának…
– Cora! – Csak a második megszólításra jutott el a tudatomig, hogy a saját nevemet hallom. Felültem, a hang forrását keresve.

Picture

S ott álltál, szinte fájóan valóságosan, s nevettél, fejedet oldalra döntve, arcodon könnyek nyoma csillogott. Előrenyújtottad a kezed, ujjaid összefonódtak az enyémekkel, bőröd meleg volt, s alatta szinte érezni véltem minden egyes szívdobbanást. Az egész olyan volt, mint akkor, a távoli múltban, amikor még elhittem, létezel.
– Ennehmilé, Te… sírsz – mondtam ki az első gondolatomat.
Csilingelően kacagni kezdtél, miközben csak még jobban eleredtek a könnyeid.
– Igen, én sem értem magamat.
Tekinteted fogva tartotta az enyémet, szemeid hatalmasnak tűntek, hiszen elfért bennük az a rengeteg érzelem: a mérhetetlen szomorúság és kitörő boldogság ereje, a küszködő megbánás, a kétségbeesett remény, a siker tudata és a felkészülés a csalódásra.
– Ó, drága, egyetlen Cora! Elveszítettél mindent, annyira sajnálom… Képes vagy még hinni ezek után?
– Hinni? Ugyan miben?
– Bármiben. Bennem.

Picture

A fájdalom emléke még tompán lüktetett bennem, s éreztem, hogy valami véglegesen megváltozott. Még nem tudtam, hogy ez rossz lesz-e vagy jó, de csendes elszántsággal hallgattam a szavára. Mélyen magamba nézve kerestem a választ, s mikor végül megtaláltam, ami könnyek nélkül ki nem mondható, lassan, minden szót százszor is átgondolva, kezdtem el beszélni.
– Azt mondtad egyszer, hogy újra megszülettem itt, s most ismét fel kell nőnöm.
– Igen – felelted bizonytalanul.
– Azt hiszem, kinőttem a képzeletbeli barátokból.

Picture

Arcodon sötéten suhant át a fájdalom árnyéka, szádat összeszorítottad, tekinteted önmagába zuhant. De még nem fejeztem be:
– Most mégis gyenge vagyok elveszíteni Téged. Ez talán azt jelenti, hogy elég erőssé váltam, hogy újra megtanuljak hinni.
Felém fordítottad az arcod, tekintetedben csodálkozó boldogság ült.

Picture

– Cora! – kezdted, de mondandód könnyekbe fulladt. Nem néztem rád, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy meg tudjam fogalmazni azt, amire gondolok. Nem csak neked szóltak e szavak, önmagamat próbáltam megérteni a segítségükkel.
– Mindent el kellett veszítenem, hogy felfoghassam a dolgok valódi értékét. Ennek, azt hiszem, így kellett történnie. – Lassan beszéltem, meggondolva minden szót. – Most már tudom, hogy mindig lesznek dolgok, amiket nem érthetek meg, mert darabokra tépnének bennem valamit, és hogy vannak olyanok is, amik többet érnek annál, hogy válaszokat keressek rájuk. Te is ilyen vagy nekem. Többé nem érdekel, isten vagy-e, esetleg a képzeletem szüleménye vagy bármi más. A barátom vagy, társam a magányban, kapaszkodóm a bánatban, valami meghálálhatatlant tettél velem, azzal, hogy egyszerűen ott voltál mellettem, és ez megrázóan sokat jelent.

Picture

Felnéztem rád, de Te csak mosolyogtál, szólni nem tudván, én pedig kicsiny voltam ismerni a szavakat, amelyekkel kifejezhettem volna az érzéseimet, így hát szavak helyett szorosan átöleltelek.
– Köszönöm – suttogtad. – Köszönöm, hogy a barátod lehetek.
Még maga az idő sem számlálta a perceket, amelyek így töltöttünk, mozdulatlanul. Olyan pillanat volt ez, ami nem rendeltett el, hogy véget érjen.
Fém csikorgását véltem hallani, s mikor felnéztem, aranymíves kaput láttam magam előtt, kerítés nélkül állt egymagában, rajta egyetlen szó: Higgy.
Azt hiszem, ez a szó jelentette az egész világot.
– Ez a kapu… Ez a Mennybe vezet? – kérdeztem megrendülten.
Rá se pillantottál, csak nevettél újra:
– Ez csak a hatás kedvéért van. Valójában már megtaláltad a Mennyországod.

Néha még álmodom a Purgatóriumról, de immár újrakezdtem mindent a Mennyországban. Furcsa volt megtapasztalni ezt az egészen új létezést, de közben csodálatos is. Attól a naptól kezdve az emlékeim távolodni kezdtek, elhomályosodtak, de sohasem válhatnak jelentéktelenné. Segítenek, hogy soha ne felejtsem el szeretni az életet, hálásnak lenni az apró és hatalmas dolgokért egyaránt, és hinni az elképzelhetetlenben. Valahogy így válik mennyországgá az örökkévalóság.

Vége!

Írta és illusztrálta: Gabett

Latest posts by Sims Addicts (see all)

Ezeket láttad már?

Hozzászólás

  Feliratkozás  
Visszajelzés