Haley

Írta: Sookie | Műfaj: dráma | Megjelent: Sims Tales, 2014. 09. 18. >

Minden hófehér volt. A résnyire nyitott szemhéjamon keresztül is égette a szemem a fehéres fény, amely betöltött mindent körülöttem. A fejem felett fénylő kis csillagok táncoltak egy megnyugtató dallamra, amely olyan volt, mintha csupán a fejemben szólna.
Feküdtem. Kezem egy puha selyemanyagot tapintott ki, amely mintha túl finoman lett volna szőve, hogy valóság lehessen. Mikor a szemem megszokta a fényt, kinyitottam azt. Körbekémlelve azonban csak a fehérséget láttam. Nem tudtam hol vagyok. A legszívesebben felpattantam volna a fekhelyemről, és ordítani kezdtem volna. De a fejemben szóló dallamtól én is nyugodt lettem.

– Szervusz – szólalt meg valaki a közelemben, akit eddig észre sem vettem. Hirtelen felültem, ám a gyors mozdulattól megszédültem. Néhány mély lélegzet után a hang tulajdonosára pillantottam. Egy fiatal lány állt nem messze tőlem. Haja hófehér volt, arca gyönyörű, fehér ruhája ugyanolyan leheletfinom anyagból készült, mint amelyet tapintottam.

– Ki vagy te? – kérdeztem végül halkan.
– A nevem Esmeah – mutatkozott be a lány.
– Mi ez a hely? – kérdeztem újra, mire Esmeah felsóhajtott.
– Az otthonom – felelte végül. – Ez itt a mindenség. Az örökkévalóság. Ez, amit látsz, a Mennyország, Haley.
– A Mennyország? – kérdeztem elhaló hangon, miközben agyam alig akarta feldolgozni ezt az információt. Majd egy még rosszabb gondolat jutott eszembe. – Halott vagyok?

Esmeah hűvös, átható tekintettel mért végig, majd bólintott.
– Igen – felelte nyugodt hangon. – Éppen ezért, bocsánatkéréssel tartozom.
Először nem értettem a szavainak jelentését. Csak azt járt a fejemben, hogy meghaltam. Pedig még alig éltem, és máris késő volt. Furcsa érzés lett úrrá rajtam. Éreztem, ahogy hatalmába kerít a kétségbeesés, ugyanakkor a szüntelenül fülembe duruzsoló nyugtató dallam miatt nem voltam képes dühössé válni. De amikor újra felidéztem a szavait, azok új értelmet nyertek számomra.

– Hogy érted, hogy bocsánatkéréssel tartozol? – kérdeztem. A szavaimra lesütötte a szemeit.
– Még nem kellett volna meghalnod – felelte halk hangon. – Pusztán baleset történt. Sajnálom.
– Baleset? – kérdeztem vissza, majd felálltam a fekhelyemről. – Hogy érted azt, hogy baleset?
– Ma éjszaka egy bizonyos Haley Blake számára véget ér az élet.
– Én vagyok Haley Blake – feleltem, és nem értettem, mire akar célozni Esmeah.
– Valóban – bólintott végül. – Csakhogy ez a Haley Blake még nem született meg.

A fejemben ide-oda cikáztak a gondolatok. Hogy értette azt, hogy még nem születtem meg? Hiszen már meg is haltam. Aztán eszembe jutott az egyik délután néhány héttel ez előttről. A nővéremék házának teraszán beszélgettünk a babájáról. Aki egyelőre még csak a pocakjában lakott. Azt mondta, ha kislány lesz, rólam nevezik el a kicsit. Haley Blake. Blake, hiszen Victor és a nővérem, Olivia csak egy hónap múlva esküsznek meg és lesz a kicsiből Haley Donovan. De ha Haley Blake most meghal… Nem. A baba nem halhat meg.

– Egy sajnálatos félreértés történt – szakított ki a gondolataim közül Esmeah hangja. – Amit megpróbálunk helyrehozni. Ha minden jól alakul, visszatérhetsz a régi életedhez. Most magadra hagylak. Kérlek légy türelmes, amíg kiderül a további teendő – mondta, majd aranyló fénnyel övezve köddé vált. Legalábbis vált volna, de utána szóltam.
– Várj! – A hangom idegennek hatott a nyugodt fehérségben. Esmeah újra rám pillantott. – Haley… Mi lesz Haley-vel?
– Az ő életének sajnos vége – felelte Esmeah halkan. – A sorsunkat nagyon nehéz átírni.
– Annyira nehéz csak nem lehet, hiszen halott vagyok, pedig azt mondtad, hogy még élnem kellene.
Esmeah tekintete végtelenül szomorúvá változott. Mintha aranykönnyek gyűltek volna a szemébe, de nem láttam tisztán. Az én tekintetem is elhomályosult a könnyeimtől. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam visszafojtani a sírást. Mire újra kinyitottam a szemem Esmeah eltűnt. Én pedig egyedül maradtam.

Egyedül a Mennyországban, halottként, gondoltam magamban, miközben visszarogytam az ágyra. Olyan volt, akár egy álom. A rosszabbik fajtából, pedig sem démonok nem üldöztek, sem tűz nem perzselte az arcom. A lány, Esmeah valószínűleg egy angyal lehetett. Hiszen a Mennyországban angyalok élnek, akik jók, őszinték és nemesek. És mégis a világ legrosszabb rémálmát okozták nekem. Nekem, akinek még élnie kellene.
Aztán eszembe jutott a nővérem, és az ő meg nem született gyermeke. Haley. A kis Haley. Aki örömöt hoz, és reményt. Aki nagy tettekre hivatott. Miért kellene hát meghalnia? Hiszen még nem is élhetett. Nem érezte, ahogy a nap süti az arcát, és ahogy a szél simogatja a karját. Nem látott még havat. Nem mosolygott és nem ölelt meg senkit. Nem érezte milyen szeretni, és fogalma sincs milyen szeretve lenni.
A szívemet egy jeges kéz markolta meg, és szorította a gondolatra, hogy a legártatlanabb emberi lény nem jöhet világra. Aki nemcsak a szeretet, de küzdelem gyümölcse.

– Megszületett a döntés – szólalt meg mellettem Esmeah hangja újra, és még csak fel sem tűnt, amikor újra megjelent. Felkeltem az ágyról és rápillantottam. Ő biztatóan mosolygott rám. – Az Angyalok Tanácsa úgy határozott, hogy számodra még nem érhet véget az élet. A családodnak szüksége van rád. Nehéz időszak következik számukra, és mellettük kell lenned.
– Nehéz időszak? – ismételtem a szavait, mire bólintott. – De a baba semmiről nem tehet, miért kell meghalnia?
– Emberként nehéz ezt megérteni – szólt halkan.
– De nem tehetnél valamit? – kérdeztem, és a hangom szinte könyörgésként hatott. – Ha én meghaltam, akkor ő élhet nem? Hiszen tudtok változtatni.
– Haley, nem érted – rázta meg a fejét. – Az ő sorsa nem az, hogy éljen. Mint ahogy a tiéd sem az, hogy itt vagy.

– És hogyha helyet cserélnénk? – kérdeztem hirtelen. Magam sem gondoltam végig a szavaim, de ahogy kimondtam rájöttem, hogy ez az egyetlen esélye. Ez az egyetlen esély Haley számára.
Esmeah kétkedő arccal pillantott rám. Mintha nem hitte volna el a szavaim.
– Képes lennél megtenni? – kérdezte halkan, mire bólintottam. Tekintetében kétség csillant. – Miért?
Miért? Tudtam a választ. De sosem mondtam még ki. Sosem hittem igaznak. Egészen eddig.
– Senkinek sem hiányoznék – feleltem végül, és ahogy kimondtam ezeket a szavakat valóban igaznak éreztem őket. A szüleink meghaltak, igaz barátaim sosem voltak igazán, egyedül a nővérem volt mindig mellettem. Néhány futó kalandon kívül férfi sem volt az életemben Luke óta, az egyetlen férfi óta, aki valaha is számított. – Ha inkább én halok meg, akkor a baba élhet?

Esmeah elgondolkodott a szavaimon, majd bólintott.
– A Tanács valószínűleg engedélyezné – felelte, majd folytatta. – Biztos vagy a döntésedben?
– A döntésemben? – kérdeztem vissza. – Milyen döntés? Ezt nem én döntöttem el. Hanem ti. Esélyem sincs másképpen dönteni. Így már nincs. Mert tudom mi lesz a következmény. Hogyan élhetnék boldogan, ha tudom, hogy miattam halt meg?
– Nem miattad fog meghalni – rázta meg a fejét Esmeah.
– Mondod te – vágtam rá. – Nekem kell tovább élnem azzal a tudattal, hogy változtathattam volna…
A hangom idegennek tűnt a nyugodt fehérségben. Még én is éreztem, hogy nem tartozom oda. A fejemben duruzsoló dallam pedig már rég nem hatott rám. Nem voltam nyugodt. Dühös voltam.
– De időre van szükségem – folytattam. – Hogy elbúcsúzhassak. Tudniuk kell, hogy mindennél jobban szeretem őket.

– Már nem mehetsz vissza, Haley – felelte Esmeah.
– Tehát akkor visszamehetnék, ha a baba meghal, de ahhoz nincs jogom, hogy elbúcsúzzak a szeretteimtől, akikért ekkora áldozatot hozok?
– Hiába mennél vissza, nem tudhatják meg, hogy mi fog történni veled.
– Csak el akarom mondani nekik, hogy szeretem őket – mondtam elszántan.
Esmeah tekintetével mintha a lelkembe látott volna. A kétség legapróbb szikráját kereste. De nem talált semmit. Soha életemben nem voltam még olyan elszánt.
– Huszonnégy órát kapsz – felelte végül, mire szótlanul bólintottam. – Ha… a Tanács beleegyezik.
– Rendben – bólintottam, majd Esmeah az aranyló fényben újra eltűnt a szemem elől.

Nem tudom, mennyi ideig hagyott magamra. Talán csak percek voltak, nekem mégis óráknak tűnt az idő, amíg egyedül voltam. Vissza akartam menni. Vágytam arra, hogy újra otthon lehessek. Aztán elálmosodtam. A fáradtság egyik pillanatról a másikra nehezedett rám, és pusztán a szemem nyitva tartása is fájdalmat okozott. Eldőltem a fehér lepellel fedett ágyon, és lehunytam a szemem. Nem akartam mást, csak aludni.
***

Madárcsicsergésre ébredtem. A nagyvárosban, ahol éltem szinte sosem hallottam a madarakat. A természet hangjait elnyomták az autók, és nyüzsgés. De abban a kisvárosban, ahol születtem mindent hallani lehetett az utolsó tücsökig.
Megdörzsöltem a szemem, és felültem az ágyban. Furcsa érzés kerített hatalmába. Egy álom. Ritkán emlékeztem az álmaimra, ám ez olyan élénken élt bennem, mintha valóság lett volna. Minden egyes pillanatára emlékeztem. Először nem is tudtam eldönteni, hogy vajon valóban álom volt-e. De beláttam, nem lehetett valóság. Hogyan is lehetne az? És habár az agyam álomként fogta fel a dolgot, a szívem nem. Tudtam, hogy valami nincs rendben. A madarak énekét elnyomta a szívverésem, és már nem is hallottam mást, mint a szívem vad zakatolását. Egy pillanatra mintha aranyló fényt láttam volna felvillanni, a következő pillanatban pedig egy ismerős arc pillantott rám a szoba másik oldaláról.

– Hát igaz? – kérdeztem halkan, inkább csak magamtól, miközben remegő lábaimra álltam. A falnál álló Esmeah alig észrevehetően bólintott.
– A Tanács éjfélig adott időt – mondta. – De figyelmeztetést küldtek. Ha bárkinek elmondod, mi fog történni, sajnos mindenki számára véget fog érni az élete… Nagyon sajnálom.
A hangja nem volt fenyegető. Szomorú volt. Mindig azt hittem, hogyha valóban léteznek az angyalok, ők gyönyörű lények, akik boldoggá teszik a Mennyországot. Ezzel szemben Esmeah-ból csak úgy áradt a bánat.
A következő pillanatban, amikor rápillantottam már nem volt ott.

Nehéz volt úgy tovább élnem, hogy egyetlen dolog vonta el a figyelmem. A halálom. A legszívesebben sírva fakadtam volna, és pizsamában összegörnyedve az ágyon zokogtam volna órákon át. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy egy percet sem pazarolhatok tovább. Miközben gondolkodni is alig tudtam tisztán, gyorsan átöltöztem, majd a konyha felé indultam, ahonnan a kávé csalogató illata áradt a vendégszoba felé.

– Jó reggelt – köszönt rám Olivia, amikor meglátott, majd összehúzott szemekkel végigmért. – Mióta a fekete a kedvenc színed?
Végignéztem magamon. Ennél sötétebb színekbe alig öltözhettem volna, és mindeddig még csak észre sem vettem. De ahogy végigpillantottam a ruháimon rájöttem valamire, gyászoltam. Saját magam.
– Csak magamra kaptam – feleltem végül, miközben leültem a nővéremmel szemben az asztalhoz. – Victor még alszik?
– Be kellett mennie az irodába, elfelejtett valamit. Talán egy óra múlva visszaér.

– Értem – bólintottam, majd Oliviára pillantottam. – Tudom, hogy ma délben indul vissza a gépem, de nem maradhatnék még egy napot?
Olivia szeme megrebbent a szavaimra. Nem számított rá, hogy maradni szeretnék. Előbb gondolta volna, hogy az egyetlen vágyam az, hogy végre újra eltűnhessek ebből a városból.
– Örülnék neki – felelte végül. – Viszont nem tudom veled tölteni a délelőttöt, sajnálom. Dr. Cole-hoz kell mennem.
– De hát vasárnap van – szólaltam meg néhány pillanattal később, és le sem tagadhattam volna az aggódást. – Minden rendben?
– Persze – bólintott, egy mosollyal a száján. – Csak a biztonság kedvéért. Ennyi év próbálkozás után, az utolsó esélyünkkel a pocakomban nem kockáztathatok. Ez a baba minden, amire vágytam. Vigyáznom kell rá, mert Dr. Cole szerint, ha a babával történik valami, akkor nem próbálhatjuk meg újra. Mert már felesleges lenne.

– Biztos vagyok benne, hogy a baba rendben lesz – mondtam halkan.
– Remélem – sóhajtott fel Olivia óvatosan végigsimítva a pocakján. – Tegnap éjjel volt egy furcsa érzésem. Tegnap éjjel éreztem először azt, hogy a baba tényleg itt van. Hogy jól lesz. Hogy él. Érted?
Olivia reménykedő mosollyal pillantott rám. Olyan rég vágytak már egy gyerekre, de sajnos évekig tartó próbálkozás nem vezetett eredményre. Akkor keresték fel Dr. Cole-t, aki hosszúra nyúlt kezelések, egy kisebb vagyon és könnyek árán végre segített megvalósítani a nővéremék álmát. Egy babát.
– Elvihetem a kocsit? – kérdeztem végül Oliviát, mire bólintott.
– Persze, Victor visz az orvoshoz, ha visszaér végre – mondta. – Miért, hová készülsz?
– Meglátogatom anyáékat – feleltem, mire Olivia megdermedt. Néhány pillanatig csak az arcomat fürkészte, majd bólintott, és úgy tett, mintha mi sem történt volna.

Egy órával később érkeztem meg a városi temető bejáratához. Utoljára tizennyolc éves koromban jártam itt, a szüleim temetésén. Ennek már nyolc éve, és a mai napig nem volt elég bátorságom kijönni ide. Nyolc év óta először voltam itt, és a bűntudat még mindig olyan erősen nyomta a lelkemet, hogy attól féltem összeroppanok alatta.

Visszaemlékezve arra a napra, egy dolog maradt meg tisztán az emlékezetemben. A fájdalom, amiért nem voltam képes sírni. A marcangoló bűntudat miatt nem éreztem helyesnek. ha együtt sírok a családom egyetlen megmaradt tagjával, és a barátainkkal. Azt éreztem, hogy nincs jogom sírni. Miért is lenne? Milyen jogon gyászolhatnám azokat, akik miattam haltak meg?
A sírhely felé közeledve a torkomban gombóc képződött, és a szememet szúrni kezdték a visszafojtott könnyeim. Azok a könnyek, amiket nyolc éve nem tudtam elhullajtani. Mert a mai napig magamat hibáztatom a történtekért.

A sír gondosan rendben volt tartva. Biztosra vettem, hogy Olivia legalább kéthetente kijön ide, és friss virágot hoz a szüleink sírjára. Ezzel szemben én évek óta elkerültem ezt a helyet, és még csak bűnnek sem éreztem, hogy elhanyagoltam ezt.
– Szia Anya… Apa – szólaltam meg végül. Nehezen találtam meg a hangomat, és azzal sem voltam tisztában mit is kellene mondanom. Vagy egyáltalán mit szeretnék mondani. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, miért jöttem. – Sajnálom – mondtam aztán lehajtott fejjel. – Annyira sajnálom… Mindent. Emlékszem, hogy az utolsó hónapokban csak fájdalmat okoztam. Én tehetek arról, ami veletek történt, aztán nyolc évig még csak el sem jöttem ide… Te jó ég, egy csalódás vagyok… Nagyon sajnálom, ami történt. Ha aznap nem akarok felnőttet játszani, megyek el abba a buliba és iszok annyit, akkor nem kell utánam jönnötök, és az a kamion… – Elharaptam a mondatot. Fájt felidéznem a történteket. Az elmúlt nyolc évben mindent megtettem, hogy elfelejtsem azt a napot.

– Remélem, hogy nem éreztétek. Hogy gyorsan történt. Hogy legalább, nem féltetek… Én félek – folytattam. – Annyira félek. De közben tudom, hogy nem tehetek semmit, és ez még rosszabb. Várni. Én kértem ezt a kis időt, de talán nehezebb így. Hogyan tudnék elbúcsúzni azoktól, akiknek a szemébe is alig merek nézni?… Nem tudom, hogy találkozunk-e még. De ha nem, tudnotok kell, hogy mindennél jobban szeretlek titeket. És ez soha nem fog változni. Mindegy, hány évig nem jövök ki újra ide.

Pár percig még néztem a szüleim nevét a kőlapon, majd elfordultam. Még mindig bűntudatom volt, de már enyhülni látszott ez az érzés. Végre képes voltam tovább lépni. Vagy legalábbis, az útjára léptem. Még ha a végére nem is érhetek, számomra megnyugvást jelentett a tudat, hogy elbúcsúzhattam. De a vészesen fogyó idő kínja nem szűnt. A félelem, pedig percről percre nőtt, és nem csak a véges időmtől féltem. Sokkal jobban megijesztett a tudat, hogy úgy telik le, hogy nem érhettem el az álmaim.

A temető kapuját bezárva magam után az autó felé indultam. Olivia halványzöld autóját a temető bejáratától nem messze parkoltam le. Nem is figyeltem a környezetemre, csak siettem a kocsi felé. Néhány percre ki akartam zárni a világot, hogy rájöjjek, mit kell tennem.

– Haley? – szólított ekkor valaki a nevemen. Érdeklődve fordultam a hang irányába. Egy fekete hajú, velem egykorú férfi állt nem messze tőlem arcán döbbent tekintettel. Engem nézett, és egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtett. Azonnal felismertem őt. Lucas Hammond. Életem egyetlen szerelme. Néhány pillanatig csak álltunk egymással szemben, egymást bámulva szüntelen.
– Luke? – kérdeztem tompám. A hangom olyan halk volt, hogy attól féltem meg sem hallja. De a szavamra megremegett a szája, majd halványan elmosolyodott.
– Nyolc éve nem hívott így senki – mondta. Igaza volt. Én voltam az egyetlen, aki mindig Luke-nak hívta, a szülei számára is Lucas volt. Még mindig engem nézett, és már kezdtem magam feszélyezve érezni. Pedig ismerte már minden porcikám. – Jól nézel ki.
– Köszönöm – feleltem halkan, majd közelebb lépett hozzám.

– Hogy-hogy itt vagy?
A temető bejáratára pillantottam. Hirtelen egy groteszk gondolat jutott eszembe: holnap halott leszek, és épp felfedezem új otthonom környékét.
– Oliviához jöttem – mondtam aztán. – Náluk töltöm a hétvégét.
– Van egy kis időd? Megihatnák valamit… – Nem, gondoltam magamban. Nincs időm. – Egy kávé a Rosie’s-ban?
Luke tekintetével folyamatosan fogva tartott. Régen elég volt egy pillantást vetnie rám, hogy tudjam, örökké vele akarok lenni és követném bárhová.
– Rendben – feleltem végül, majd Luke-kal az oldalamon elindultunk a kocsi felé.

A Rosie’s Café egy kis, eldugott kávézó volt a Groove Roadon. Amikor Luke és én együtt jártunk, majdnem minden nap betértünk ide. Ennek már nyolc hosszú éve. De belépve a kávézó ajtaján a múltunk olyan erővel csapott arcon, hogy attól féltem mindenem belesajdul. Luke az egyik asztalhoz vezetett, majd intett a pincérnőnek, aki nem sokkal később két bögre forró kávét tett le elénk. Az enyémet két cukorral és tejszínnel, Luke-ét feketén.

Luke és én a gimnázium első napján találkoztunk. Először csak barátok voltunk, és az időnk nagy részében együtt lógtunk. A tizenhatodik születésnapomon vallotta be, hogy többet érez irántam. Én pedig ostoba lettem volna, ha letagadom, hogy én is úgy éreztem. Ezt követően két éven át a világ legboldogabb embere voltam. A kapcsolatunk elég komoly volt. Csak tizenhét évesek voltunk, amikor Luke bevallotta, velem akar élni. Azt akarta, hogy egy nap majd a felesége legyek. Amikor viszont közeledett a tizennyolcadik születésnapom, rájöttem, hogy én többre vágyok, mint Luke feleségeként gyereket nevelni néhány év múlva a kertvárosban. Luke és én kezdtünk eltávolodni egymástól, amikor pedig kijelentettem, hogy a születésnapomat a főváros egy híres klubjában szeretném tölteni Luke nem jött el velem. Ő boldog lett volna egy családi ünnepléssel, de én ragaszkodtam a függetlenségemhez. A felnőtt létemhez, amikor már senki nem mondhatja meg, mit csináljak. A szüleim ekkor bekövetkező halála után, pedig fogtam magam és a tragédiától összeroppanva búcsú nélkül itt hagytam mindenkit. Luke-ot is.

– Három évig vártam rád – szólalt meg néhány percnyi csönd után, amit a kávémon úszó habot bámulva töltöttem. – Hátha egy nap, majd visszajössz hozzám. Kérlek, árulj el valamit! Az első három évben, eszedbe jutott egyszer is, hogy visszajössz?
Szótlanul megráztam a fejem, és még ha akartam sem tudtam volna megszólalni. A torkomat szíjként feszítette valami megfoghatatlan. Talán a bűntudat.
– Megismertem valakit – folytatta halkan. – Két évvel azután, hogy elmentél. Egy éven át folyamatosan eltaszítottam magamtól, abban reménykedve, hogy újra velem leszel. De amikor három éve nem hallottam felőled, már nem voltam képes tovább várni. Két évre rá, feleségül vettem. Másfél éve pedig megszületett a fiam.

– Miért mondod el ezt nekem? – kérdeztem, mire elgondolkodott.
– Mert a felszín alatt, azt hiszem, a mai napig rád vártam – mondta. – Boldog vagyok. Miért ne lennék az? De néha, amikor eszembe jutottál csak arra tudtam gondolni, hogy nekem melletted kéne lennem. Neked, pedig mellettem. Hadd kérdezzek valamit, Haley. Boldog lennél, ha ma Te lennél a feleségem? Ha nekünk lenne gyerekünk? Ha a saját álmod helyett, az enyémben élsz?
Először fel sem fogtam a szavait. A gondolataim a legkülönbözőbb dolgok körül jártak, és mindegyik közepén ott volt Luke. Mire kitisztult az agyam, csak egyvalami maradt meg benne. Nem. Nem lettem volna boldog. Megráztam a fejem, mire Luke bólintott. Rájöttem, hogy ennek a bólintásnak mélyebb értelme volt, mint először hittem. Jobban belegondolva rájöttem, hogy ezzel a bólintással felszabadította saját magát. A szívét markoló bilincsből, amit nyolc évvel ezelőtt, én raktam rá.

– Na és te? – kérdezte aztán és a hangja olyan volt, mintha az előbbi pár perc meg sem történt volna. – Mesélj valamit!
– Egy nagyvállalatnál, a Grey Matter Technologiesnél dolgozom jogi tanácsadóként – kezdtem, mire Luke elmosolyodott. Tudtam mire gondol. Apámra ütöttem. Ő ügyvéd volt, és már gimnazista koromban jobban vágtam a törvényeket és a jogi kiskapukat, mint bárki az apámon kívül.
– És szabadidődben? – kérdezte.
– Olyanom nincs – feleltem. – Majdnem heti ötven órát dolgozok, ez ki is teszi minden időmet. Gyakorlatilag csak dolgozok és alszok.
– Nem lehet könnyű – mondta, majd a szemembe nézett. – A férjed biztos szívesen lenne többet veled.
A férjem? Biztosan, ha lenne olyanom. De még egy laza párkapcsolatra is alig van időm. Luke óta csak néhány futó kalandom volt érdektelen férfiakkal.

– Ez a probléma szerencsére nem érint – dőltem hátra a fotelben.
– Egyedül élsz? – A tekintetében mintha szomorúság csillant volna meg. Vagy inkább szánalom.
– Boldogan élek – vágtam rá. – Nem mindenki számára jelenti a boldogságot a Te idilli családképed.
– Nyugi, Haley – szólt közbe halkan. – Ha tényleg az tesz boldoggá, hogy a magad ura vagy, és semmi nem köt semmihez az nem az én dolgom… Már régóta nem. Valójában – folytatta -, örülök neki, hogy elérted a célod. Hogy követted az álmaid, és nem hiába mentél el.

A célom? Az álmaim? Valóban az lett volna az álmom, hogy egy nagyvállalatnál robotolok? Igen, anyagilag és a kapcsolataimat tekintve is független vagyok. Ahogy Luke is mondta, semmi nem köt semmihez. De vajon ez tényleg elég? Tényleg ettől vagyok boldog? Boldog vagyok egyáltalán, vagy csak annyira el akarom hinni, hogy az vagyok, hogy már nem is érzem a különbséget? Ha pedig az eddig helyesnek hitt célom, talán tényleg hamis, akkor hogyan tovább? Egyáltalán, van még időm új célt találni? Van még időm, hogy tényleg, maradéktalanul boldog lehessek?

Luke és én alig fél órát maradtunk a Rosie’s-ban, lényegtelennek tűnő dolgokról beszélgetve. Aztán a fiáért kellett mennie, én pedig nem akartam feltartani. Neki talán úgy tűnt, hogy miatta, de én tudtam, hogy valójában miattam. Nem bírtam volna még tovább csacsogni vele, miközben a boldogságom került veszélybe. Először éreztem úgy igazán, hogy kevés az időm. Hogy még nem vagyok készen.
Azonban a nővéremék házának ajtaján belépve minden megváltozott. Ahogy megpillantottam Oliviát, és az őt ölelő Victort azonnal rájöttem. Tudtam, mi a célom. Olyan tisztán láttam magam előtt, mint addig semmit. A baba életben marad, és ez a család olyan boldog lesz, amilyet megérdemel. Így, célomat beteljesítve, végre én is boldog lehetek.

A délutánt a nővéremmel, és a sógorommal töltöttem. Egész délután együtt voltunk, nevettünk, és élveztük a gondtalan örömöt egymás társaságában. Én voltam az egyetlen, aki tudta, mi lesz a következő lépés. De már nem bántam. Semmit nem bántam már. Semmi olyat, ami a múltban történt, mert végre képes voltam megbocsátani magamnak. Nem bántam, a nővéremékkel eltöltött délután, hiszen egyáltalán nem éreztem elfecsérelt időnek. És nem bántam azt sem, hogy nem lesz több időm.

Mert a nap végén, valóban boldog voltam. Rájöttem valami nagyon fontosra saját magammal kapcsolatban. Sosem lehettem volna igazán boldog. Nem, hiszen olyan álmokat kergettem, amik nem is léteztek, és észre sem vettem, hogy mennyi dolgot elvesztettem egy üres vágy miatt, miközben valójában csak céltalanul lebegtem. Rájöttem, egyetlen esélyem van, hogy boldog lehessek. Hogy bárki boldog lehessen. Ha van célunk. Ha rájövünk, mi az a dolog, ami boldoggá tesz. Mi az, amiért érdemes élni, vagy akár mindent feláldozni.

Aznap éjjel abban a tudatban hajtottam álomra a fejem, hogy tudtam, többé nem ébredek fel. Tudtam, hogy ezen túl egy másik helyre tartozom. De már nem féltem. Elértem a célom. Boldog voltam.

Vége!

Írta és illusztrálta: Sookie