Felelsz vagy mersz?

Írta: Romena | Műfaj: horror | Figyelmeztetés: vér, szellemek | Korhatár: 12 éven aluliaknak nem ajánlott! | Megjelent: Sims Tales, 2015. 08. 19. >

– Oké, akkor most beszéljünk ki valakit! – mit keresek én itt? Nem is kedvelem ezeket az embereket. Igazából sosem akartam eljönni ebbe a buliba, de mikor anyám megtudta, hogy Izzy megívta az összes lányt az osztályból a nyaralójukba bulizni, kötelezővé tette, hogy eljöjjek. Nem tudom, mit pattog ennyire, húsz emberből, csak tizenhárman jöttek el, velem együtt.

– Huhú! A múltkor láttam Roryt egy csajjal a buszmegállóban! Még csak nem is nézett ki rosszul! Ez tökre nem fair – Lacey vinnyogásra hasonlító hangja mindig is idegesítő volt, de most, hogy az egész éjszakát ezekkel az emberekkel kell eltöltenem, kibírhatatlannak tűnik. El sem hiszem, hogy ezzel a nővel eltöltöttem négy napot New Yorkban, egy cserediák program keretében.

– Mintha te panaszkodhatnál. Mind tudjuk, hogy Spencer oda van érted – Olivia Wright. A kiszőkített hajával, és a vastagon kimázolt arcával alapból ellenszenvet váltott ki belőlem, de aztán megszólalt, és akkor végkép elásta magát előttem. Miért kell nekem itt lennem? Éppen elég lesz az osztálykirándulást túlélnem, erre semmi szükség.

– Na és veled mi a helyzet Bonbon? – fordult hozzám Izzy. Ha még egyszer így hív, nem fog sokáig az élők közé tartozni. – Pasik? – persze ott van Daniel, még az olvasóklubból, de ha egy szót is mondok róla nekik, hétfőn az egész suli tudni fog róla.

– Miről beszélsz? Engem nem érdekelnek a pasik! – mondtam, de amint megláttam Izzy halvány mosolyát rögtön megbántam. Nagyon ügyes vagy Bonnie, most mindenki azt fogja hinni, hogy leszbikus vagy. – Ne értsétek félre – próbáltam menteni a helyzetet, de tudom, hogy már késő.

Igen, gyűlölöm az osztályomat. Ha belegondolok, hogy még három évet velük kell eltöltenem, kedvem lenne megfojtani magam egy teáskanálnyi vízben. Az egyetlen embert, akit még el tudok viselni, az Claire. Tipikus goth pózer, de ő vele legalább normálisan el lehet beszélgetni. Az egyetlen baj az, hogy ma nem jött el, ezért az egész estémet az éhes, plázacicákkal teli veremben kell eltöltenem, akik mindent megpróbálnak kihúzni belőlem, amivel később megkeserítik az életemet.

– Tudjátok mi lenne a legjobb? Üvegezzünk! – mondta hirtelen Kirsten, aki rögtön fel is pattant a helyéről, és a konyhában kezdett el, egy üres üveg után kutatni. Részben hálás vagyok neki, hogy az előző rész lezártuk, azonban a “Felelsz vagy mersz?” mindig is veszélyes játék volt. Így lehet a legkönnyebben lealázni egy embert.

Néhány másodperc után már vissza is tért egy üres kólásüveggel, majd a foteleket odébb tolva mind körbeültük a földön. Olivia volt az első, aki pörgetett, persze, hogy nekem kellett az elsőnek lennem.
– Felelsz, vagy mersz? – kérdezte bűbájos hangon, miközben mindenki tudta, hogy kegyetlen megaláztatás vár rám.
– Felelek – még mindig jobb ez, mintha pucéran kéne egy nap bemennem suliba.

– Oké, szóval… – néhány hosszú másodpercig tartott, mire kitalálta a kérdést – milyen messzire jutottál azzal a sráccal, akit New Yorkban ismertél meg? Tudod, akivel táncoltál is – annyira nem lep meg a dolog, hogy tud róla, hiszen mégiscsak Lacey barátnője.
– Lester? Ugyan már! Még Face-n sem jelölt be – mondtam, és már vártam az undok megjegyzéseket, mint: “Úgyis túl jól nézett ki hozzád” vagy “Szépség és a Szörnyeteg”, de senki nem mondott ehhez hasonlót, helyette:
– Kár, pedig helyes volt – némán bólintottam, megrándítottam a vállamat, és az üveg felé nyúltam.

Minden erőmet beleadva, megpörgettem, és abban reménykedtem, hogy olyan emberre mutat majd, akit nem igazán kedvelek. Az üveg minta végtelen ideig csak forgott volna, azonban nem sokkal később lassulni kezdett. Egyenesen Laceyre mutatott.
– Felelsz, vagy mersz?
– Én menő csaj vagyok, úgyhogy merek – általában nem vagyok valami jó, ha valakit szívatni kell, de ezért a nőért érzett gyűlöletem megkönnyítette a dolgokat. A feladatot hamar kitaláltam. – Egyél egy kanál fahéjat!

Láttam Lacey arcán, hogy a fülég érő mosolya megfagy, majd szép lassan fölállt a helyéről, és a konyhába sétált. Eltartott egy ideig, mire megtalálta, de egy fahéjjal púposan megrakott teáskanállal állt újból elénk.
– Ezért örökre utáni fogak – mondta, majd egybe bekapta a kanalat. Rögtön megbántam, hogy nem vettem videóra az eseményt, sosem akarom elfelejteni azt a pillanatot, ahogy az arca vérvörösre vált, és fuldokolva hajol a mosdókagyló fölé.

Lehet, hogy én sem vagyok jobb ember náluk, de nem tagadom, jó móka volt. Lacey még sokáig nem tért vissza hozzánk, de mi folytattuk a játékot. Többek között megtudtuk azt, hogy Olivia nem eredeti szőke – nem meglepő – és eredetileg barna hajú, azt, hogy Amelia még mindig a gyerekkori plüssmalacával alszik, illetve azt is, hogy Zoenak bejön, Mr. Hester, a földrajz tanárunk. Ezeken kívül fehérneműre vetkőztettük Cassandrát és Diamond bekötött szemmel kisminkelte Sonyát.

Ezek után tért vissza Lacey, majd Rylee odaadta neki a pörgetési lehetőségét. Az orra még mindig vörös volt, és erősen szipogott, miközben egy papír zsebkendőt szorongatva nyúlt az üveg felé. Az fenyegetően tette meg a köröket, majd mikor már lassulni kezdett, már azelőtt tudtam, hogy ismét rám került a sor, mikor még meg sem állt.

Az ellenfelem szélesen vigyorgott, mikor tudatosult benne, hogy itt a bosszú ideje. Tudtam jól, hogy nem lesz egyszerű a feladat, amit kapni fogok, és hogy valószínűleg életem végéig viselni fogom a nyomait. Lacey sokáig nem mondott semmit. Valószínűleg a megfelelő büntetésen kattogott az agya – vagy az a valami, ami helyette van neki.

Fenyegetően a szemembe nézett, majd megszólalt:
– A közelben van a Miller ház. Biztos hallottál már róla. Azóta lakatlan, mióta a tulajdonosa, Roy Miller felakasztott magát, miután megölte a feleségét, és két lányát. Ez nagyjából ötven éve történt, de ha hihetünk a városi legendáknak, ő még mindig ott kísért, új áldozataira várva. Azt szeretném, ha odamennél, lemennél a pincébe, ahol a négy holttestet megtalálták, majd tölts el ott egy órát. Persze erről szeretnék képet is, hogy tudjad bizonyítani, hogy tényleg ott voltál.

Mindenki ijedten nézett rám, én pedig azon gondolkodtam, hogy milyen értékemet ajánlhatnám fel, zálogként, hogy megússzam a feladatot. Mintha olvasta volna a gondolataimat, szigorúan hozzátette:
– Ajándékot nem fogadok el. Azok után, hogy mit tettél velem, ez a minimum.
Miután végig gondoltam mindent, szépen felálltam, majd belebújtam a pulcsimba. Izzy aggódóan egy zseblámpát nyújtott át nekem, majd végignéztem a szobán.

Lacey gúnyos pillantásit kivéve, mindenki szomorúan nézett rám, mintha a halálomba mennék. Búcsúzóul intettem egyet, miközben próbáltam leplezni mennyire is meg vagyok rémülve. Kiléptem a bejárati ajtón, majd miután az áprilisi hideg megcsapta az arcomat, minden jókedvem elszállt.

A távolban hallottam, ahogy a békák brekegnek, és néhány hal ugrándozik a közeli tóban. A fák levelei ijesztően susogtak, ahogy a szél fújta őket. Bátortalanul elindultam a hírhedt kísértetház felé. A városban mindenki ismerte ezt a történetet, de az, hogy az öreg Roy miért tette, amit tett, senki sem tudja a választ, ezért mindenféle elméletek születtek az eset óta.

Szép lassan megérkeztem az öreg házhoz, de a bejárati ajtó előtt megtorpantam. Sosem hittem az ilyen történetekben, de a lábam mégis elfelejtette hogyan kell működni, ahogy felértem a verandára.
Ha ezt végigcsinálom, nem csak magamnak, de másoknak is bebizonyítom, hogy érek valamit ebben a világban.

Mikor végre rávettem magam, hogy megmozduljak, az ajtókilincsre tettem a kezem. Elég volt egy kicsit meglökni, a zár engedett, és az ajtó nyikorogva kinyílt. Szép lassan emeltem át a lábamat a küszöbön, miközben a padló olyan fájdalmas hangokat adott ki, hogy azt hittem rögtön beszakad alattam.

A ház belseje ugyanolyan rossz állapotban volt, mint azt kívülről sejteni lehetett. Régóta nem járt erre senki, de sokan állítják, hogy éjszaka, mikor elsétáltak a ház mellett, sikolyokat és ordibálást hallottak.
Mikor beértem, rögtön küldtem Laceynek egy selfiet, hogy biztosítsam arról, hogy megérkeztem. Megpróbáltam egy hatalmas mosolyt erőltetni az arcomra, majd egy “Itt jobb a buli, mint nálatok!” üzenettel elküldtem a képet.

Amint becsúsztattam a telefonomat a nadrágom zsebébe, és úgymond ‘Elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal’, hihetetlen nyomasztó hangulat jött rám. Elképzeltem, hogy milyen lehetett ez a ház, mikor még volt benne élet.
Vajon mi váltotta ki Mr. Royból azt az őrületet, amiért ilyen szörnyűséget tett? Sokan azt mondták alkoholista volt, mások azt, hogy hónapok óta depressziós volt. Hallani olyan változatot is, hogy csak egyik pillanatról a másikra bekattant.

Meg mertem volna rá esküdni, hogy valaki a nyakamba lehelt, de mikor rémülten körülnéztem, senkit sem láttam. A következő pillanatban viszont tisztán hallottam, hogy valaki az emeleten csapkodja az ajtót. Nem tudom mi ütött belém, de rögtön a hang irányába siettem. Mire felértem a lépcsőn, a zaj elhalkult, és őrületesen idegesítő csönd következett. A kintről beszűrődő zajok rögtön megszűntek, és semmit sem hallottam.

Ez volt az a pillanat, mikor úgy döntöttem, hogy nem érdekel mit fognak rólam gondolni a többiek, inkább visszamegyek, minthogy még egy percet ebben a házban eltöltsek. Szinte menekülve futottam le a lépcsőn, végig a folyosón, azonban a bejárati ajtó eltűnt, csak az üres fal maradt helyette.
– Ez lehetetlen – suttogtam magam elé, és ebben a pillanatban már nem voltam benne olyan biztos, hogy más nem hallja.

Félelmemben lerogytam a földre, de nem mertem hátranézni, rettegtem mit fogok mögöttem látni. Becsuktam a szemem, és csak azután mertem a folyosó felé fordulni. Mikor megbizonyosodtam arról, hogy még életben vagyok, kinyitottam az egyik szememet. Biztos vagyok benne, hogy a szívem kihagyott egy ütemet.

Továbbra is egyedül voltam, de az biztos, hogy többé már nem a házban vagyok. Egy végtelenül hosszú folyosón találtam magamat. A padlót, és a falat is fekete-fehér csempe borította, és az út végét elnyelte a sötétség.  Nagyot nyeltem, majd elindultam.

Nem sokáig sétáltam, mire előttem, és mögöttem is fenyegetőző, fekete űr borított be. Tudtam, hogy már nem fordulhatok meg, ezért folytattam tovább az utamat. Néhány méter után láttam, hogy a padlót vértócsák borítják, majd nem sokkal később a falakat is beborította a vörös folyadék.
Éreztem, hogy felfordul a gyomrom, és ki akarom dobni a taccsot, de ez végül nem történt meg.

Folytattam az utamat, az immár vörössé vált folyosón. Nem sokkal később megérkeztem a túloldalra, de a falon nem egy másik helységbe vezető ajtó volt, hanem egy tükör. Magamat láttam benne, a ruhámból csöpögött a vér, az arcomat sebek borították, és mögöttem állt, egy holtsápadt férfi, aki kést szorongatott a kezében.

Sikoltani próbáltam, de nem jött ki hang a torkomon, rémülten fordultam meg, de az embernek nyomát sem láttam, és a végtelen folyosó is eltűnt, a vérrel együtt. Egy szűk szobában találtam magamat, a tükörrel szemben pedig egy ajtó volt. Ugyanolyan régi, faajtó volt, mint a ház bejárati ajtaja, mögötte halvány fény szűrődött ki.

Reménykedve nyitottam ki, majd rettenetesen megkönnyebbültem, amint a ház romos képe tárult elém. Átmentem az ajtón, de amint az becsukódott mögöttem, örökre megbántam ezt a tettemet. Halálsikolyok visszhangoztak az öreg ház falai között. Fülsüketítő volt. Próbáltam elmenekülni a hangok elől, de mindenhol ott voltak.

A konyhában adtam fel a küzdelmet. A sarokban lerogytam a földre, majd a kezemet a fülemhez szorítva, csukott szemmel vártam a halált. Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott, de a poklot is megjártam. A sikolyok egyre csak hangosabbak lettek, két kislányét hallottam és egy nőét. Ezeken kívül még lépések zaja vett körbe, és egy férfi hörgésétől zengett a fejem.

A következő pillanatban egy telefon csörgése törte meg a szenvedésemet. Amint megszólalt a többi rettenetes hang megszűnt. Én a könnyeimet törölgettem, miközben elővettem a telefonomat a zsebemből:
– Halló? – szóltam bele, de még én sem ismertem fel a hangomat, olyan gyengének és ijedtnek tűnt.

– Mi van veled Bonbon? Már több mint egy óra eltelt az üzeneted óta! Élsz még? – Izzy aggodalmas hangja töltötte be a csendet. Ennyi idő eltelt volna azóta, hogy ideértem? Mi történt? A kezem remegett és még mindig hevesen vettem a levegőt. Nem képzelhettem az egészet, ugye? Nem őrülhettem meg.
– Halló? Ott vagy?
– I-igen. Persze, m-mindjárt megyek – válaszoltam a telefonba, majd feltápászkodtam a földről.
– Minden rendben? – kérdezte még, de én kinyomta a hívást.

Semmi sem volt rendben. Semmilyen magyarázatot nem tudok adni az előbb történt eseményekre, az meg pláne nem hiányzik, hogy többiek őrültnek nézzenek, miután elmeséltem nekik mi történt. Nem tudtam sietni, a történtek úgy kiszívták minden erőmet, hogy kedvem lett volna azon nyomban lefeküdni, és álomra hajtani a fejemet.

A bejárati ajtóhoz értem, és kinyitottam. Rögtön tudtam, hogy még nincs vége. Nem az erdő és a tó volt mögötte, hanem egy lépcsősor lefelé. Már úgysem számít – mondtam magamnak, majd elindultam. Mint kiderült, a lépcső a pincébe vezetett. Ott borzalmas látvány fogadott. Négy, vérrel borított holtest feküdt a földön. Azonnal hátat fordítottam és megpróbáltam elmenekülni, de a lépcső eltűnt.

Mikor újra megfordultam, a négy test már talpon volt, és mind engem nézett. A sikolyok visszatértek, és mind a négyen elindultak felém. A földön kötöttem ki, miközben kezek érintését éreztem a hátamon, éreztem, hogy minden testrészem elgyengül…
És ekkor… megszólalt Katy Perry, I kissed a girl című száma?
***

Úsztam a verítékben, és hangosan lihegve tértem magamhoz, otthon, az ágyamban. Biztonságban. Eltartott egy ideig, míg felfogtam, hogy minden a mi történt csak egy rémálom volt. Sosem örültem még ennyire, hogy fel kell kelni. Hevesen lélegezve nyomta ki az ébresztőmet a telefonomon. Bocsi Katy.

Péntek van, ami azt jelenti, hogy a buli csak ma este lesz. Még akkor is remegett a kezem, mikor belenéztem a tükörbe. Hatalmas karikák voltak a szemem alatt. Egyáltalán nem volt kedvem a suliba menni, de egy rémálom miatt nem lóghatok. Szinte már gyászos csöndben öltöztem fel, és pakoltam be a táskámba.
***

– Mi van veled, Walker?! Egész nap úgy nézel ki, mintha zombi lennél! – Claire zuttyant le a mellettem lévő üres helyre, a nagyszünetben. Egész nap nem beszéltem senkivel, és ez valószínűleg feltűnt neki.
– Semmi, csak valami hülyeséget álmodtam – mondtam, még ahhoz is fáradt voltam, hogy valami hazugságot kitaláljak.

– Mit?
– Hát… arra már nem is igazán emlékszem. Valami szellemek voltak, meg ilyesmi – a rémálmom már csak ködös emlék volt, azt sem tudom mi is történt benne, csak arra emlékszem, hogy rettenetesen féltem. Talán nem kéne ezen aggódnom, hiszen mégiscsak egy álom volt.

– Hé, Bonbon! Claire! – Izzy hangosan köszöntött minket, amint beért az osztályterembe. – Ugye jöttök ma este?
– A helyzet az, hogy Dr. Cupcake megbetegedett, és még el kell vinnem az állatorvoshoz meg minden. Tökre aggódom érte. De kösz a meghívást – válaszolta rögtön Claire. Kétlem, hogy a macskájának bármi baja lenne, de aki nem ismeri annyira, mint én, az simán elhiszi, hogy igazat mond.
– Úúú szegény, remélem nem lesz baja! Ugye te jössz? – fordult hozzám.

– Tudod, talán tegnap még azt mondtam volna, hogy megyek, de aztán rádöbbentem, hogy fölösleges olyan emberekkel töltenem az estémet, akiket ki nem állhatok. Nem megyek a ma esti buliba, és semmilyen másikba, legalábbis nem olyanba, amin ti is ott vagytok. Ne vegyétek magatokra, csak szimplán gyűlölöm az ilyen beképzelt és nagyképű libákat, mint ti. Bocs.

Izzy meghökkenten nézett rám, de nem csak ő volt így. Meglepődtem saját magamon, sosem gondoltam volna, hogy egyszer lesz elég bátorságom a szemükbe mondani az igazat. Claire sem tudott mit mondani, csak kigúvadt szemekkel nézett rám.
– Hát, oké, ha nem akarsz jönni… – Izzy még mindig nem tudta hova tenni a történteket, de elment.

– Ez meg mivolt, te lyány? – Claire sem tért még magához – még én sem csinálok ilyet!
– Fogalmam sincs mi volt ez. De örülök, hogy megtörtént.
– Te hihetetlen vagy, Bonnie – csóválta a fejét, miközben kacagott. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen szókimondó vagy. Mi váltotta ki belőled ezt?
– Nem tudom. De legalább leszálltak rólam ezek a hárpiák.
***

– Hé, Bonnie! Van rám egy perced? – Daniel hangja vált ki a tömegből, majd éreztem, hogy megragadja a karomat. Régen sokat álmodtam arról, hogy egyszer elhív majd randizni, vagy valami, de sosem voltam elég bátor, hogy egyáltalán szóba álljak vele, de azóta a nap óta, valami teljesen megváltozott bennem.

Még péntek délután ráírtam, és mint kiderült rengeteg közös vonásunk van.
– Csak arra gondoltam, hogy van-e kedved ma az olvasóklub után eljönni velem valahova? – ő most komolyan elhívott volna? Sosem hittem volna, hogy ez a pillanat egyszer el fog majd jönni.
– Hát nem is tudom. Talán… – néha nem is ismerek magamra. Úgy tűnik Daniel ezt igennek vette, mert egy hatalmas mosoly kísértében indult órára.

Lacey, és a háreme azóta sem szólt hozzám, de talán ez így is van rendjén. Clairrel pedig szinte elválaszthatatlan barátnők lettünk. Nem tudom mitől változtam meg ennyire, de soha többet nem hagyom, hogy mások véleménye befolyásolja az életemet. Szeretnem kell önmagamat, és bíznom kell a saját tetteimben, a magam urának kell lennem.  Csak így lehetek sikeres az életben.

Vége!

Írta és illusztrálta: Romena