Az első hópehely

A kis hópehely – akit a történet kedvéért nevezzünk egyszerűen csak Peternek –, egy hatalmas, puha felhő szélén üldögélt, és onnan nézett le az alatta elterülő, dércsípte városra. Tudta, hogy egyszer el kell engednie a biztonságot nyújtó felhőt. Már rég el kellett volna. A társai türelmetlenül várták a napot, a percet, amikor végre felfedezhetik a világot.

De Peter félt. Jobban, mint addig bármikor. Ezért csak ült ott naphosszat a felhő szélén, már hetek óta. Pedig olyan egyszerűnek tűnik. Szállni a széllel. Repülni. Aláhullani. Majd megérkezni, hogy aztán társaival együtt boríthassák be fehér lepellel a világot. Mégis rettegve gondolt arra a napra, amikor elindul majd.

 – Hát itt vagy – szólalt meg aztán valaki mellette, mire Peter ijedten pillantott fel az érkezőre. Mellette a felhő szíve, Nieve állt, aki mosolyogva nézett vissza rá, majd mellé ült. – A társaid már nagyon izgatottak.

– Menjenek, ha annyira akarnak – vágta rá Peter durcásan, miközben szorosan összefonta a karját a mellkasa előtt, mire Nieve csak mosolyogva megrázta a fejét.
– Tudod, egyszer el kell indulnod. Mert nélküled nem lesz hóesés. A többiek pedig már csak rád várnak.
– Hát nem én kértem, hogy én legyek az első – vonta fel a vállát Peter, maga elé meredve. Nieve csak egy bólintással felelt.

– Tudod, hogy miért téged választottunk? – kérdezte aztán halkan. Peter először nem nézett a mellette ülőre, de aztán lassan mégis felé fordította a fejét, és hatalmas, kíváncsi szemmel pillantott fel rá. – Mert még ha nem is hiszed el, bátor vagy, Peter. Bátrabb, mint gondolnád.
– Akkor miért félek ennyire?
– Mitől félsz? – kérdezte Nieve halkan. – Csodaszép lesz.
– De el fogok olvadni – fakadt ki Peter. – Észre sem vesznek majd. Csak egy leszek a sok közül, aztán legelőször olvadok el. Esélyem sincs boldoggá tenni senkit. Nem örülnek majd nekem. Nem lesz belőlem hóember. Vagy hógolyó. Nem játszhatok senkivel. Aztán el fognak felejteni.

– Hát ettől félsz? – nevetett fel Nieve. – Talán néhány ember elfelejt majd. Mert nem mindenki tudja megélni a pillanatnyi örömöket. De számtalan ember számára, te viszed a legszebb ajándékot. Egy gyönyörű, hófehér ünnep legelső emlékét.
– És nem felejtenek majd el?
– Megígérem, hogy nem – mosolyodott el Nieve, Peter arcát fürkészve. – Mert mindig lesznek olyanok, akiknek az életébe te viszel boldogságot. Még akkor is, ha először észre sem veszik. Ezt sose felejtsd el, Peter! Úgyhogy ha készen állsz, csak indulj el! És meglátod, meseszép lesz.
Aztán Nieve lassan felemelkedett Peter mellől, és eltűnt a felhő habjaiban.

Peter még nézte néhány másodpercig a helyet, ahol az előbb még Nieve foglalt helyet mellette. Azokon a dolgokon gondolkodott, amiket mondott neki. Talán igaza van.
Talán bárhogyan is lesz, örökre különleges marad néhány ember számára. Hiszen mit is kérhetne még egy apró kis hópehely, ha nem azt, hogy boldog emlék maradhasson?

Peter elmosolyodott erre a gondolatra. Hiszen mindezt ő hozza el. Megannyi boldog emléket. Ha pedig el is olvad, az emlékek örökre megmaradnak. És ő maga, még csak a kezdet. Hiszen milliónyi társa követi majd, milliónyi boldog emléket hagyva a szívekben.

Felemelkedett hát a felhő széléről, majd hatalmas mosollyal az arcán hagyta, hogy egy hűs fuvallat felkapja, és magával sodorja egy csodaszép kaland felé.

***

Sarah Berkeley unottan üldögélt a játszótér egyik padján, és néhány lehullott falevelet rugdosott a csizmájával. Minden olyan nyomasztó volt. Olyan rideg. Olyan borzasztóan szomorú. Pedig a városban már minden az ünnep közeledtét jelezte. A kivilágított főtér, a karácsonyi bazár, a házak között terjengő ínycsiklandó illatok.
Sarah mégsem érezte az ünnepi hangulatot. Hiába sürgött-forgott a konyhában az édesanyja már napok óta, és hiába vitte el az apjuk az öccsét kiválasztani a fát. Az egyelőre a garázsban összekötött fenyő is csak még inkább elkeserítette a kislányt. Hiszen milyen karácsony az, amikor nem esik a hó?

Bánatosan pillantott fel az égre. Odafent hatalmas, szürke felhők úsztak, és mintha már hó illata lengte volna be a környéket, ám mégsem esett. Egyetlen, árva hópehely sem. A tél már hetek óta beköszöntött, és Sarah minden reggel izgatottan kelt ki az ágyból abban a reményben, hogy reggelre mindent beborított a hó. De aztán mindig csalódottan folytatta a napot, amik csak teltek és teltek. Egyre csak közeledett a karácsony, és hónak nyomát se látta.

– Itt fogsz gubbasztani egész délután? – lépett Sarah mellé az apja, Phil, aki őt és az öccsét, Jack-et vitte ki a játszótérre egy utolsó nagy játékra az évben.
– Igen – felelte a lány, ahogy arrébb rúgott egy lába mellett lévő szürke követ, aztán nézte, ahogy az arrébb bukfencezik, majd megáll néhány levél között. Phil csak sóhajtott egyet, aztán leült a lánya mellé a padra.

– Tudod, nem lesz minden karácsonykor hó.
– De akkor semmi értelme – dünnyögte a lány.
– A karácsony nem attól lesz szép, hogy esik-e a hó vagy sem, Sarah.
– Tudom – felelte a lány, majd az apjára pillantott. – De akkor voltam a legboldogabb. Amikor Jack még pici volt. Anyával meg díszítettük a fát. Te meg begyújtottad a kandallót. Odakint meg szakadt a hó, és minden olyan szép volt. És akkor még ti sem váltatok el…

Phil szomorúan pillantott vissza lánya arcára. Emlékezett arra a karácsonyra négy évvel ezelőtt. Az utolsó, családként együtt töltött karácsonyukra. Tényleg tökéletes volt. Azóta azonban sok minden változott. Sarah-t viszont a hó repítette volna vissza a múltba, amikor még minden boldog volt.
– Sajnálom, Sarah! – mondta aztán a férfi, mire a lány csak megvonta a vállát, majd felnézett a szürke égboltra. – Talán idén fog esni. Örülnék neki.

– Anya is örülne neki – mosolyodott el Sarah.
– Lehet, bár azt kétlem, hogy Carl túl boldog lenne az ötlettől.
– Carl bolond – forgatta meg a szemét a lány, ahogy eszébe jutott anyja új párja. – Azt hiszi, hogy babára vágyok. Én. Egy babára.
Phil hangosan felnevetett a lányát hallgatva. Emlékezett mi történt, mikor legutoljára egy szőke Barbie baba került a kezébe. Le akarta húzni a wc-n, és majdnem elárasztotta az egész házat.

– Ígérj meg nekem valamit, Sarah! – fordult a lányához Phil, aki érdeklődve pillantott vissza rá. – Mindegy mi történik, próbálj meg boldog lenni. És ne a múltba kapaszkodj. Mert én mindig itt leszek, esik a hó vagy sem. Még ha nem is minden nap találkozunk. Megígéred?
– Megpróbálom – bólintott Sarah. ­– De nehéz két dologról lemondani. És tudom, hogy nem töltöd velünk a karácsonyt. Legalább a havat megkaphatnám.

Ahogy Sarah kimondta ezeket a szavakat, jeges szél kezdett fújni a házak között, majd egy apró, fehér kis pihe épp Sarah orrán landolt. Az első hópehely.

Először a kislány nem is értette mi történt, majd ahogy felnézett az ég felé, hópelyhek ezreit látta aláhullani az égből. Boldog mosoly terült szét az arcán, és Phil is hangosan felnevetett.

A kis Jack karjait kitárva rohangált a játékok között, nyelvét pedig hosszan előre nyújtotta, hátha egy-egy hópehely véletlenül azon landol. Sarah is felugrott a padról, és boldogan táncolni kezdett a hóesésben.

– Hát ez a hópehely is biztos csak arra várt, hogy valakit boldoggá tehessen – motyogta maga elé Phil mosolyogva, ahogy a boldogan játszó gyerekeit nézte.

Órákat töltöttek még a játszótéren, és közben egyre nagyobb pelyhekben szakadt a hó. Játszottak és nevettek, Sarah pedig boldog volt. Hiszen gyönyörű, fehér ünnepet kapott. Amikor pedig elfáradtak, kéz a kézben indultak hazafelé.

Lassan lépdeltek a ház fehér ajtajáig, hiszen tudták, hamarosan el kell válniuk. Az ablakból a gyerekek anyja, Jill pillantott ki, majd amikor meglátta az érkezőket, boldogan nyitott ajtót.

Sarah és a kis Jack egymás után szaladtak be a házba, és rázták le magukról a havat.
– Köszi, hogy vigyáztál rájuk – mosolyodott aztán Jill a volt férjére.
– Sikerült feldíszítenetek a fát Carllal?
– Persze – felelte a nő, mire Phil csak egy bólintással felelt. Aztán még egy utolsó pillantást vetett a bent játszó gyerekeire, majd elfordult a nőtől.

Már el is indult volna, amikor Jill utána szólt.
– Nincs kedved bejönni? A srácok biztos örülnének.
– Én is örülnék – mondta Phil visszafordulva, mire Jill csak egy mosollyal felelt, majd kitárta az ajtót, és beengedte maga mellett a férfit.

Sarah így a legszebb ajándékot kapta karácsonyra. Boldog emlékeket, amelyek örökre vele maradnak. És ettől, a kis hópehely is boldogan olvadt el…

Vége!

Írta és illusztrála: Sookie