Tintavér – 14. Leírva

Bradley

Bradley újfent kocogva próbálta megtalálni osztályát. Tempóját leginkább úgy tudnánk jellemezni, hogy kínosnak érzett minden percnyi késést, ezért próbálta a lehető legjobban leredukálni a kimaradó időt, de közben mégis ügyelt arra, hogy kifogástalan ingén ne jelenhessenek meg izzadtságfoltok. Lihegve fordult be a lépcsősor végén, és bevágódott a tanterembe. A diákokra rá sem nézve pattant a táblához, hogy behozza a lemaradást, és villámgyorsan telekörmölte az egész felületet.

Ezután mély levegőt vett, ami azzal járt, hogy letüdőzte a szálló krétaport, az ezt követő figyelemfelhívó krákogás pedig inkább halálhörgéssé fajult, miközben a férfi a kikészített kis palacknyi vizéért vetődött. A nagy lendületű korty-belégzés kombinációból adódóan, mellyel egyszerre próbálta korrigálni a fellépő víz- és levegőhiányt is, a folyadék egy része prüszkölve távozott orrlyukain. A diákság itt már nem tudta magába fojtani kuncogását,

Bradley pedig megfogadta, hogy este ott marad az iskolában és végigjárja az összes órájának helyszínét, mert többet nem szeretett volna eltévedni.
– Nyissátok ki a könyveiteket a harmadik fejezetnél! – adta ki az utasítást, remélve, hogy a kuncogás is egyúttal kissé alább fog hagyni. Még köhögött egy sort, miközben sercegtek a lapok, és végigmérte a diákságot. Aztán elsápadt – még a halálhörgéses résznél is jobban –, mikor megpillantotta az egyetlen szempárt a teremben, amely az épp aktuális kötelező olvasmány helyett rá szegeződött.

– Hauser igazgatónő – nyögte, kínosan megigazítva ingének gallérját, szemei előtt pedig lepörögtek az iménti kínos jelenetek, melyeknek a nő is szemtanúja volt. Az igazgató látta, hogy a férfinek fogalma sincs, mit keres ő ott, így kimérten felállt, és biccentett a férfinek, hogy kövesse őt a terem elé, ahol rövid magyarázattal szolgálhat a helyzetre, amíg a diákok a kijelölt részeket olvassák át.
– Képtelen voltam nem észrevenni, hogy meglepett a jelenlétem az órán. Elfelejtetted talán, hogy jeleztem, számíthatsz még az év elején egy-két látogatásomra? – nézett úgy Bradley-re, mintha épp fel akarná nyársalni a tekintetével.

– Én… én… én… hogy… most? – kereste a szavakat a férfi, de látszólag még a termet is könnyebben megtalálta, mint a gondolatait. Hauser csak egy visszafogott bólintással felelt erre, a férfi pedig nagyot nyelt. Nem készült fel erre. Valamit sürgősen ki kell találnia. Valahogy el kéne távolítani a teremből egy kis időre a nőt, hogy lefizethesse a diákokat. Vagy könyöröghessen nekik. Vagy megzsarolhassa őket. Amelyikre fogékonyak.
– Talán problémát jelent, hogy éppen a mai órát választottam? Nem érzed magad eléggé felkészültnek rá, hogy színvonalas oktatásban részesítsd a diákjaidat? – szegezte neki a kérdést az igazgatónő. A férfi egy pillanat erejéig habozott, hogy felmérje a lehetőségeit. Aztán arra jutott, hogy még az előző fuldoklós jelenet után is túlzás lenne tuberkulózist színlelve betegszabadságot kérni, a munkáját pedig nem akarta már egy hónapon belül elveszteni, így az egyetlen lehetséges választás maradt:

– De – nyögte, ez az egyetlen szócska azonban még a korábban félrenyelt víznél is jobban marta a torkát. Hauser, miután megkapta a választ, visszavonult a terembe, ő pedig kénytelen volt követni őt. A nő villámsebességgel telepedett vissza a helyére, a férfi pedig végigmérte a még mindig olvasó diákjait, akiknek korbeli homogenitását a terem közepe felé egy oda nagyon nem illő, és nagyon nem kívánt személy törte meg. Mint karmester a fellépése előtt, átgondolta a következő mozdulatait, majd nekiállt a produkciónak, amivel egyszemélyes közönségét próbálta lenyűgözni.

– Ki tudná összehasonlítani a szereplők gondolkodásmódját a harmadik és a második fejezet között? – tette fel első kérdését a diákságnak, miközben az eddig lefelé meredő szempárok egyenként rá szegeződtek. Jelentkező nem akadt, így Bradley kénytelen volt a tanári húzások legkegyetlenebbikére fanyalodni, és felszólított egy áldozatot.
– Elnézést, tanár úr, de… nem olvastam a második fejezetet – sütötte le szemét a lány. Bradley rögtön rémülten Hauserre nézett, aki csak lassan ingatta a fejét. Megpróbálta menteni a helyzetet.
– Akkor esetleg… tudnál pár szót mondani arról, hogy a harmadik fejezet elején miért emeli ki Orwell, hogy az állatok önerőből többet tudtak termelni, mint még az emberek uralma alatt? – próbált a férfi utalni újabb kérdésében arra is, hogy az előző fejezetek miről szóltak, bár nem úgy tűnt, mintha szavai célt értek volna.

– A… harmadik fejezetet sem… olvastam – pirult el teljesen a diák. Bradley a tenyerébe temette az arcát.
– Pedig a harmadik fejezet legelején van ez a rész… és – kezdte volna Bradley a lehető legtürelmesebben, de a diák félbeszakította.
– Elnézést, de az Állatfarm egyszerűen nem tud lekötni. Tudom, miről szól. Az állatok elűzik az embereket, és saját farmot csinálnak. Nagy cucc – tárta szét a karját. Bradley nagy sajnálatára többen bólogatni kezdtek.
– És gondolom, azt is tudod, hogy az egész mű burkoltan a kommunizmusról szól? – szegezte neki a kérdést a tanár.
– Miért kell nekünk a kommunizmusról tanulni? – feleselt a diák, amire Bradley és Hauser is megrezzent, majd a nő kíváncsi tekintettel nézett a férfira, várva, milyen válasszal rukkol elő.

– Az irodalom arra is való, hogy megismerhessük elődeink hibáit, és anélkül okulhassunk belőlük, hogy mi magunk is elkövetnénk – próbált diplomatikus választ adni a férfi. – Viszont pont az lenne a tantárgy lényege, hogy ne a tanulságot mondjam el nektek, hanem a műből hámozzátok ki magatoknak – tette hozzá rosszallóan célozva arra, hogy el kéne olvasniuk a kért részeket a mű megértéséhez. – Ki tudná összehasonlítani tehát az eddig olvasottak alapján a két állapotot: amikor még az emberek vezették a farmot, és azt, amikor az állatok átvették a hatalmat? – mérte végig újfent a diákokat a férfi. Ezúttal sem jelentkezett senki. – Ki olvasta el mára az első két fejezetet? – formálta újra a kérdést. Nem, hogy jelentkezőket nem kapott, de válaszul csak bűntudatosan lesütött szempárokat látott. Önkéntelenül Hauserre pillantott, aki ismét csak ingatta a fejét. Izgulni kezdett. Próbálta kicsit levezetni a feszültségét, és sétálni kezdett a teremben.

– Tudjátok, ha nem készültök az órára, akkor nehéz lesz átadni nektek a műűűű… – mondta a férfi, illetve a végét már kiáltotta, miközben arca a padló felé közelített egy táskán való átesés után. A diákokból kitört a nevetés, Bradley pedig a lehető leggyorsabban újra talpra állt, viszont azzal a lendülettel magára sikerült borítania a szomszédos padon lévő vizes palackot, amelyre tulajdonosa elfelejtette visszatekerni a kupakot. A víz végigcsorgott ingén, és a cipőjére csöpögött. Valaki egy halom zsebkendőt nyújtott felé, Bradley pedig épp hálásan elfogadta volna, mikor a segítséget nyújtó kar másik végén Hausert pillantotta meg.

Összeszorított fogakkal vette el a zsebkendőket, és szárítgatni kezdte felsőjét.
– Hozd magad rendbe, Trevor – súgta oda neki a nő, és szemével alig láthatóan a hely felé intett, ahol eddig ő ült. – Ahogyan Bradley tanár úr megfogalmazta, ha nem ismeritek a művet, nehéz lesz felkészülnötök belőle a beszámolóra. Nyissátok ki az első oldalon a könyvet! Brian, kérlek, kezdd el hangosan olvasni az elejéről – vette át a szót Hauser, Bradley pedig döbbenten jött rá, hogy épp most váltották le. Soha nem szeretett volna ebbe a helyzetbe kerülni. Lebőgött, mint tanár, és ezzel egyik legnagyobb félelme vált valóra. Méltóságát aláásták, ő pedig sértődötten, cipőjében cuppogva, poszt-fosztva ült le a kispadra, ahonnan már csak nézőként követhette a meccset.

Cameron

– Hmm, klisék… – morfondírozott Cam magában egy eldugott folyosó falának támaszkodva. Szokásához hűen ceruzája végét rágcsálta, amellyel általában sajnos akaratlanul is mindig felhívta magára a lányok figyelmét. Az üres lapját bámulta, amelyen csupán néhány random szó szerepelt, és próbálta fejben összerakni őket. Körülpillantva ismét konstatálta, hogy otthon ezt mennyivel könnyebb lenne, ahol nem kell attól rettegnie, hogy egy felé tévedő diák az alapján a pár szó alapján is kideríti titkát, és a felszínre hozza az igazságot.

Ám ezúttal kénytelen volt a minden irányból lesben álló iskola falai között írni, ugyanis a duplaedzés miatt valószínűleg már csak a lelkét tudná kilehelni a papírra fáradtságában, amikor végre hazaér. – Az életem egy klisé – ejtette ki végül az elméjében megformálódó szavakat, majd a villámcsapásszerűen érkező ihletét kihasználva kezdett körmölni. Bár nem nagyon szerette az összecsapott verseket, ezúttal végleges művére pillantva egészen elégedett volt. Szeretett utólag szépítgetni az alkotásain, de úgy látta, ez tényleg annyira klisésre sikeredett, hogy jobb érintetlenül hagyni. Már csak le kellett adni.

Ahogyan az írókör terme felé közeledett, hálát adott az égnek a szerencséjéért. Fejben már a gázabbnál gázabb tervek jutottak eszébe arról, hogy hogyan tudná feltűnésmentesen kiszedni valakiből a témát, amikor belebotlott egy, a folyosó kellős közepén borzasztóan lelkesen magyarázó lányba, aki láthatóan kevésbé lelkes osztálytársának villogtatta a feltételezhetőleg szuperhősökről szóló történetét. Cameron gondolatban megköszönte a lánynak még egyszer az infót, mielőtt belesett volna a terembe. Se ott, se a folyosón nem látott senkit, így – talán a balettnak is köszönhetően – bársonyosan csöndes léptekkel beosont, az asztalra dobta művét, és már ott sem volt. Megkönnyebbülve indult el korgó gyomorral az ebédlő felé végül, maga mögött hagyva kíváncsi énjét, aki folyton csak arra tudott gondolni, hogy vajon mit szólnak majd a természetesen név nélkül hagyott verséhez.

Megérkezve a szokásos hangos zsivaj fogadta, ő azonban szinte körbe sem nézett, csak gépiesen megragadta a tálcáját, és megszokott asztalukhoz ült, ahol Tyler aktuális innivalóját majdnem az asztalra köpve nevetgélt:
– De megnéztem volna a fejét – vigyorgott teli szájjal, ahogyan Cam lehuppant a székére.
– Merre jártál? – szegezte neki Hillary azonnal a kérdést, degradálva a mellette szinte már fájdalmasan a figyelméért küzdő Davidet. A fiú láthatólag annyira feszíteni próbált szoros pólójában, hogy Cam szinte már sajnálta az erőfeszítéseiért.

– Csak akadt egy kis dolgom – vonta meg a vállát a csillogó szemű lány felé egy halovány mosolyt küldve, majd a szájába is tömte az első falatot, hogy elkerülje a további magyarázkodást.
– Hallottad, Bradley hogy beégett? – bökte oldalba Tyler, mire Cameron szájában egy fél másodperc erejéig megállt a falat.

– Ezt meg hogy érted? – húzta fel a szemöldökét.
– Hárman mentek el, és az egyik az a szerencsétlen Flynn volt – derült még mindig barátja.
– Gondolom, sokan nem szeretnek új klubokba jelentkezni – vonta meg a vállát ismét, ám az azonnal érkező reakció kissé megakasztotta.
– Vagy talán mert az ilyesmi klubok a gyökereknek valók?! – ráncolta homlokát a szőkeség, ám arcára hamar visszatért az önelégült vigyor. – Bár ők tökéletesek ott, ahol vannak.

David hangos nevetésére Camnek még inkább elment az étvágya, és a szünet további részében nem igen szólalt meg. Csak bámult maga elé, amíg Ty hangja ki nem zökkentette merengéséből.
– Akkor holnap jössz velünk?
– Majd meglátjuk… – veregette vállba biztosításképp haverját, holott egészen biztos volt benne, hogy holnap sem fog velük menni bulizni.