Üldözöttek hazája – Pilot mustra (Etti)
2018. január 4.
Hirtelen már azt sem tudom, hogy kellene elkezdeni egy kritikát. 1,5 évvel ezelőtt írtam utoljára a La Media Naranja befejező epizódjáról, azóta többször is megfordult a fejemben, hogy illene már nekem is megszólalnom, de elképesztő lemaradásban vagyok néhány történettel, ráadásul úgy érzem, mintha a „kritikus énem” is kicsit odalett volna a My Simsszel együtt. De próbálkozom, ráadásul egy olyan történettel, amit sikerült időben elkezdenem és talán tudom tartani a lépést a heti megjelenésekkel. Ez pedig nem más, mint Sookiemásodik tale-je, az Üldözöttek hazája.
A továbbiakban spoileresen folytatom…
Kezdjük is azzal, hogy a témaválasztás nagyon jó, főleg azért, mert míg jó pár évvel ezelőtt a vámpíros dolgok voltak igazán népszerűek, most egyre inkább a disztópikus, sci-fi műfajú alkotások kezdenek felkapottabbak lenni, és mivel én is lassan már beletartozom ennek a rajongói táborába, nagyon megörültem, amikor megláttam az ebben a témában íródott történetedet. Amit igazából ebből a nagyon hosszú mondatból ki akartam hozni, az lett volna, hogy a tale-ed időzítése éppen megfelelő, de a kérdés az, ilyen sok film, sorozat, regény mellett tudsz-e vajon olyan újdonságot mutatni, amit eddig még nem láthattunk vagy olvashattunk ebben a műfajban? Én nagyon optimista vagyok a kérdést illetően, és ebben az első rész is megerősített.
A prológus stílusra olyan volt, mintha felcsaptam volna a középiskolai történelem könyvemet: tényszerű és lényegretörő. Adott egy egykoron gazdagságban és békességben élő ország, Preaven, amely néhány évszázadnyi virágzás után hanyatlásnak indul az azt vezető kancellárok hatalomvágyai miatt. Háború dúl más országok területeiért, de ebben az értelmetlennek vélt harcban Preaven népének szegényebb rétege nem akar részt venni, aki pedig nyíltan ellenáll, szökevénnyé válik a saját nemzete szemében. Egy ilyen menekült csoporthoz csatlakozunk be olvasóként az „Idegen a sötétben” című részben, amelyben megismerhetjük a történet két fontosabb szereplőjét, Albine-t és Jamalt.
Az ő tűz körüli beszélgetésükbe csöppenünk bele, és igazából sok körítés nem is kell ahhoz, hogy tisztában legyünk vele, milyen is lehet az ottani helyzet. Nyomasztó és szomorú a légkör, ezt a képek is tökéletesen visszaadják, és ha már a fotóknál tartok, muszáj megjegyeznem, hogy milyen sokat fejlődtél fényképezés terén. Még mindig előttem van a kissé távolságtartó, bátortalan illusztrálásod a „Kettős játszmá”-ból, de a „Haley” című novelládtól is nagyon messze áll ez a mostani képi ábrázolás. És a „messze” szót értsd pozitívan: egyszerűen lenyűgöző. Odavonzza a tekintetet, és nem engedi, hogy átsuhanjak a következő bekezdésre, hanem rávesz arra, hogy igenis szemléljem meg alaposabban.
Visszatérve az eredeti gondolatomra, Albine és Jamal beszélgetése, mint írtam, egyrészt körülírja, mi zajlik jelenleg, másrészt fenntartja az érdeklődést is arra vonatkozólag, hogy kíváncsiak legyünk rá, vajon mit tett Albine, és ki az a Rhydian.
„Rég volt, hogy utoljára hallotta volna ezt a nevet. A nevet, amely örökre összefonódott a sorsával. A nevet, amely csendesen kínozta, ha rágondolt, és amely meghatározta a jövőjét.”
Hőseink visszaindulnak a menedékhelyükhöz (én valami miatt abban a hitben voltam, hogy vándorló és ténylegesen menekülő életmódot élnek), ám hamar be is következik a tartalomban is olvasható fordulat egy sebesült férfi személyében, akit némi hezitálás után magukkal is visznek. Bevallom, a rész első fele abból a szempontból jobban tetszett, hogy azt még tudtam követni, aztán betoppanunk a kis faházba, és hirtelen megjelenik még 5 újabb karakter (újabb nehezen megjegyezhető nevekkel), én pedig azt sem tudom, hová kapjam a fejemet. Kelleni fog azért pár rész, amíg megjegyzem, ki kicsoda, de egyébként a nevekért is adok egy piros pontot, vagy pacsit (melyik tetszik jobban), mert nem tucatnevek, és nagyon jól illenek a történet műfajához.
A cliffhanger pedig nagyon izgalmas dolgokat vetít előre, pláne, hogy mi már olvasóként elég sokat tudunk. Nevesebben, hogy a halottnak hitt Aimes tulajdonképpen él, és egyelőre úgy néz ki, jó kezekben van. Az más kérdés, hogy mi lesz majd a reakció, ha megtudják az üldözöttek és a férfi, hogy egymás ellenségei.
Egyszóval a pilot nekem nagyon bejött, meg is adom rá a 8/10 pontot, de csak azért ennyit, mert biztos vagyok benne, hogy a folytatásban jobb és ütősebb részekkel is találkozhatunk még, így azokra az időkre tartogatom a 9/10, illetve a 10/10-es pontszámokat.
