Tükörkép – 1. A hosszú út kezdetén

– Valamit el kell mondanom neked – mondta a férfi komoran, miközben idegesen pillantott a teliholdra.
– Mondd! Már úgyis mindegy – szólt a lány.
– Én… nem vagyok ember.

Bah… Hülyeség az egész.

A világnak nem kell még egy tini, vérfarkas, románcos könyv.  Ráadásul ez is csak egy olyan történet lenne, amiből max 8-9 rövid fejezetet lehetne kihozni – gondoltam magamban, majd minden lelkiismeret-furdalás nélkül nyomtam meg a számítógépemen lévő Delete gombot, miközben az asztalra görnyedve fogtam a fejem.

Felálltam a székemből, és odasétáltam a kávézóasztalomhoz. Még mindig ott hevert a havi kulturális magazin, melyben rólam írnak, pontosabban a könyvemről. Minden ismerősöm áradozott róla, hogy milyen fantasztikus, csak én nem gondoltam így, meg a cikk írója…

Leültem a kanapéra, és újra elolvastam a mű kritikáját:
„A 13. Macska egy roppant egyedire sikerült, magával ragadó és felejthetetlen könyv.” – Ezt mondják mások. Azonban nekem eltér ettől a véleményem…
Ezután pedig vagy másfél oldalon keresztül írja le, mi is a probléma a könyvemmel…
Elfogadom mások észrevételeit és kritikáját, hisz ezek csak segítenek a jövőben, de az utolsó sorokon nem tudom túltenni magamat:
„…a kötet minden hibájával együtt egy kellemes olvasmány, amit olyan embereknek ajánlanék, akik könnyen átsiklanak a részleteken, és azok hiányosságain.”

Csak egy szó visszhangzott a fejemben: Hiba. Egyre hangosabban ismétlődött a fejemben, hiba, Hiba, HIBA. Mindig a tökéletesre törekszem, és utálom, hogyha valami mégsem lesz az.
Bevallom, maximalista vagyok, és ha nem sikerül valami úgy, ahogy én szeretném, akkor az nem tetszik, még akkor se, ha jó az egész. Most is hasonló a helyzet.

Talán épp ezért próbálok egy olyan könyvet írni, amivel túlteszem magam a dolgon, de ehelyett csak unalmasabbnál unalmasabb ötletek jutnak eszembe. Már sok történetet dobtam a kukába, csak azért mert átlagosak és unalmasak voltak. Tudom, hogy nem kéne erőltetni, de ha megjön az ihlet, akkor muszáj írnom valamit.

Azonban ott vannak az e-mail címemre érkezett levelek, amikben a rajongók csak arról írnak, hogy milyen tökéletes a könyv. De ez rendben is van. A sima emberek könnyen átsiklanak az apróbb hibákon, amiket csak olyanok vesznek észre, akik tapasztaltabbak e téren.

Napok óta ki se mozdultam a lakásomból. Csak azt a borzalmat írtam. De most már vége. Kitöröltem, és máris jobban éreztem magam. Még belegondolni se akarok, miket írtam volna bele, ha befejezem. Vágytam a friss levegőre, arra, hogy kiszellőztessem a fejemet.

A bal vállam már megint iszonyúan sajgott, általában a hideg frontot szokta jelezni. Masszírozni kezdtem, közben az órára pillantottam. 10:37-et mutatott. El kéne mennem inni valamit – jött hirtelen az ötlet. Elraktam egy kevés pénzt, majd elindultam.

***

Habár október vége van, nincs olyan hideg, hogy kabátot kéne felvennem.  Nem sokan járnak ilyenkor az utcán, hiszen a város szélén lakok, de örülök is neki. Nem rajongok a tömegért, viszont szeretek a sötétben sétálni, így néha éjszaka el szoktam menni kiszellőztetni a fejem.

Csöndben sétáltam a járdán, néha-néha elment mellettem egy-egy autó, vagy járókelő. Befordultam a sarkon, és már láttam is az úticélomat. Egy olcsó bár felé vettem az irányt. Mindig ide jövök, ha egy kis lazításra vágyok.

Lassan odaértem a bejárati ajtó elé. Kintről láttam az embereket, ahogy játszanak, beszélgetnek, nevetnek. Féltékenyen néztem őket, majd nagyot sóhajtottam, és lenyomtam a kilincset.