Tükörkép – 2. Egy új és egy régi barát

– Hé! Itt van a mi kis író barátunk! – köszöntött a csapos, mikor leültem az egyik bárszékre.
– Hát tudod… néha kell egy kis kikapcsolódás.
– Persze, persze. A szokásos? Az elsőt én állom.
– Hát ezért járok ide – kacsintottam, majd figyeltem ahogyan dolgozik, miközben elmerültem a gondolataimban.

– Uram Isten! Maga Jayden Walker? – egy női hang rángatott vissza a valóságba, enyhén angol akcentussal. Egy hosszú, barna hajú nő ült a mellettem lévő bárszéken.
– Én lennék. Ismerjük egymást?
– Csak a könyvein keresztül.
– Valóban? – kérdeztem meglepődve, hiszen nem tartom magam híresnek, hogy fölismerjenek, főleg nem egy ilyen helyen, ebben az időpontban.

– Igen, főleg az utolsót. Az lett az eddigi legjobb.
– Áh! Nem is lett annyira jó.
– Jajj, dehogynem. Ne legyen ilyen kritikus a saját munkájával kapcsolatban.

– Hogy hívják magát? És jobban örülnék, ha tegeződnénk.
– Aderyn – válaszolt egyszerűen.
– Egyébként… olyan ismerős vagy valahonnan. Nem találkoztunk már korábban valahol?
– Nem hiszem. Tudod… sok hozzám hasonló van még a városban.
– Szerintem minden emberben van valami különleges, amitől különbözik a többitől.

– Hát… és szerinted mi az, ami bennem olyan különös, hogy emlékezetes legyek?
– Egy pohár lávalötty – szólt közbe a csapos, megzavarva a beszélgetésünket. Rám nézett és biztatóan kacsintott.
Kortyoltam egyet, csak hogy ne kelljen válaszolnom a kérdésére, majd hirtelen beugrott.
– Tudom már, hol láttalak korábban! Te énekes vagy a Phoenix-ben, nem? – próbáltam témát váltani.

– Csak voltam. Néhány hónapja kirúgtak – magyarázta, majd az órájára pillantott.
– Hogy-hogy? Miért?
– Hát ez egy hosszú, és bonyolult történet. De most muszáj mennem. Remélem, még találkozunk – ezzel a mondattal fölállt és a bejárat felé sétált.

– Várj! – szóltam utána, majd átnyújtottam egy cetlit, amin a telefonszámom volt. – Máskor is összefuthatnánk.
– Az remek lenne  – egyezett bele, majd kilépett az ajtón.
Ezután visszamentem a bárpulthoz, megittam a maradék italomat, és én is hazaindultam.

Mikor hazaértem, rögtön ledobtam magam a kanapéra, majd bekapcsoltam a tévét. Egy ’Zs’ kategóriás zombi-horrorfilm ment, amin könnyen aludhat az ember. Egy vasútállomáson játszódó üldözési jelenetnél egy nő erőltetett sikoltozásánál bóbiskolhattam el, mert már nem emlékszem, hogy ki és hogyan élte túl a támadást, de valahogy nem is foglalkoztatott annyira, hogy ébren maradjak.

A mobilom csörgésére ébredtem fel. Ránéztem az órára: 03:28. Ki az az elmebeteg, aki ilyenkor telefonál? – mérgesen elindultam a hang irányába. Mikor megtaláltam, nem néztem meg, hogy ki telefonál, csak fölvettem.

– Halló? – motyogtam alig érthetően.
– Felébresztettelek? – szólalt bele egy ismerős hang.
– Nem, tudod egész éjjel virrasztottam azért, mert hátha telefonálsz – mondtam szemrehányóan az unokatestvéremnek, Bonnie-nak.
– Hihi. Tudod miért hívtalak?
– Égek a kíváncsiságtól, hogy megtudjam – mondtam két ásítás között.

– Na, találd ki mit csináltam eddig.
– Nem tudom, karaokéztál… – viccelődtem.
– Azt, persze, hát honnan tudtad!? – válaszolt nevetve. – Nem. Épp most olvastam ki a könyvedet.
– Váó! Vagy három hónapja jelent meg, és még csak most olvastad el? És még te dicsekedsz mindenkinek azzal, hogy gyorsan olvasol.

– Jaj, ne izélj! Egy csomó dolgom volt. Csak azért hívtalak, hogy elmondjam, hogy milyen jó lett.
– Ja. Majdnem mindenki ezt mondja – próbáltam sokadszorra megértetni vele a véleményemet a tökéletes munkáimról.
– Arra a Kaktuszra gondolsz, aki azt a kritikát írta? Ne is foglalkozz vele!
– Kaktusz?
– Tudod. Régi szép idők. Figyelj! Gondolkodtam a dolgon. Tudod, mi kéne neked? Egy kutya.

– Egy kutya? Minek az nekem?
– Hát tudod. Olyan magányos vagy, egy kutyával jól el lennél.
– Nekem nem kell állat. Egyébként honnan veszed, hogy magányos vagyok?
– Áh, hagyjuk. Néhány nap múlva a városba megyek, majd elmehetnénk valahova együtt.
– Aha, az jó lesz. De most leraklak, jó? Tudod, éppen aludtam.
– Jól van, na. Szia!
– Szia.
Hát ő se normális! – állapítottam meg magamban sokadszorra, majd kimentem a konyhába, egy pohár vízért.

Bonnie az unokatesóm, régen nagyon jó viszonyban voltunk. Mindig együtt lógtunk. Olyanok voltunk, mint a testvérek, mindent együtt csináltunk. De amikor elköltözött a városból, akkor egyre kevesebbet láttam. Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, de nagyon ritkán találkozunk személyesen. Legutóbb talán fél éve csináltunk valamit együtt.

***

– Na, gyerünk már! Légyszi! Neked sem árt egy kis olvasás. Ráadásul az akció miatt tök olcsón vannak a könyvek!
– Rendben van. De ígérd meg, hogy nem maradunk órákig, mint a múltkor.
Az emlékek megállíthatatlanul törtek elő bennem. A délután, ami teljesen megváltoztatta az életem. Sosem felejtem el azt a napot…

***

Hihetetlen álmom volt, varázslókról, királyokról és mindenféle különleges lényekről. Elgondolkodtam rajta egy picit, majd egy olyan dolog kopogtatott a képzeletbeli ajtómon, amire már régóta várok: ihlet. Rögtön felpattantam, majd leültem a számítógépem elé, és elkezdtem az írást.