Tükörkép – Szilánkok – 12. A hét isten háborúja
2018. január 10.
Claire
Szorosan a falhoz lapultam, és reménykedtem benne, hogy az árnyékban állva nem lehet észrevenni. Scarnak ma is erre kell jönnie, és valószínűleg magával fogja hozni a könyvet. Meg kell tudnom, mi van benne, de biztos vagyok benne, hogy abban meglelem a válaszokat, miként szabadulok meg attól a démontól.
Mennyire is voltam képes régen? Tíz-tizenöt perc? Nagyon régen nem csináltam ehhez hasonlót, ráadásul ebben a világban gyengébb a varázslat is. Ha koncentrálok, talán menni fog öt perc is, bár az sem valami sok. Minden erőmmel meg kell próbálnom, talán ez az egyetlen esélyem.
Néhány percig álltam a sötétben, felkészítve a testemet a varázslatra. Kicsivel később, a távolban hallottam egy magassarkú cipő kopogását. Kétség kívül Scar lesz az, bárhol felismerném ezt a járást. Mikor már elég közel járt, kimondtam a varázsigét.
Abban a pillanatban megfagyott az idő, az útról beszűrődő kocsik zúgása, és a részeg emberek rikácsolása is megszűnt. Miután megbizonyosodtam arról, hogy Scar is ugyanolyan merev, mint minden más ebben a pillanatban, odarohantam hozzá, majd amilyen gyorsan tudtam, kikaptam a kezéből a táskáját, és kiszedtem belőle a könyvet. Rögtön felnyitottam, majd olvasni kezdtem. Szerencse, hogy tündérként villámgyorsan tudok olvasni.
***
” Napjaink előtt, mikor az ember olyan kétségbeesett és nyomorúságos életet élt, hogy az képtelen lett volna tovább élni, álmodott. Álmodott egy nagyhatalmú varázslót, aki olyan hatalmas erővel rendelkezett, hogy bárhová járt, békességet és jólétet teremtett. Az ember hosszú heteken keresztül vágyakozott egy ilyen csoda után, mígnem meg nem történt a varázslat.
Egy nap egy fehér bőrű, hajú férfi jelent meg az emberek között, aki megkönnyebbítette az életüket. Az emberek tisztelték, csodálták őt, ajándékokat adtak neki, ám ő nem fogadta el. Ő egy igazi isten volt, akit az ember teremtett, hogy segítsen.
Az isten bármennyire is próbált segíteni, egyedül nem boldogult. Képtelen volt minden embereken segíteni, bármennyire is szeretett volna. Így hát az ember ismét álmodott. Ezúttal egy gyönyörű nőt látott, aki egy szép napon emelkedett ki a tóból. A bőrét kékes pikkelyek borították, fekete, hosszú haja pedig az egész hátát beborította.
Az istennő halakat teremtett a tavakba, és állatokat az erdőkbe, hogy az embereknek legyen mit enniük. Rengeteg életet mentett meg, mert az ételtől megerősödtek. Azonban a világ összes folyója, tava, tengere túl soknak bizonyult az istennő számára.
Az állatok túl vadak és szelídíthetetlenek voltak az embereknek, hogy ők menekülésre kényszerültek. A harmadik isten egy hegyet kettéhasítva jött a világra. Rövid, vörös haja szorosan befonva ért a válláig, és határozott tekintete a legvadabb állatokat is megszelídítette.
Az ember biztonságban volt, semmire sem volt gondjuk, mégsem volt boldog.
Az ember biztonságban volt, semmire sem volt gondjuk, mégsem volt boldog.
Tudásra szomjazott. Meg akarta tudni hogyan működik körülöttük a világ, mi miért történik. Nem sokkal később két újabb isten bukkant fel. Az egyikük, akinek a bőre olyan volt, mint az égbolt, bevezette az embereket a csillagászat tudományába. Megteremtette az írást, megtanította őket a számolásra.
Testvére pedig új eszközöknek a gyártását mutatta meg, mint például az eke, a szekér vagy a különböző fegyverek. Az embernek minden tudása megvolt, semmilyen veszély nem fenyegette, ám ő mégsem volt elégedett.
Az ember magányos volt. A hatodik isten a perzselő sivatagban született. Fekete bőre és haja volt. Ő teremtette meg a többi varázslatos lényt, az elfeket, törpéket, tündéreket. Az isten segített az ember magányán, azonban ő kerülte a többieket. Nem sokan látták őt.
A világ azonban hamarosan borzalmas hellyé vált. A világ összes tavában, folyójában, tengerében, összes erdejében nem volt annyi állat, amennyi etetni tudta volna az élőket. Túl sokan voltak.
Egyik éjszaka a világ leggyönyörűbb nője vált ki az éjszaka sötétségéből, aki halált és betegséget szabadított az emberekre, elfekre, törpékre és tündérekre. Hála neki, újra volt elég élelem ismét. A világ újra egy csodálatos hellyé vált.
Évek teltek el, aztán egy napon, Aschir, a legfiatalabb, a halál istennője hálátlannak tartotta az embereket. Úgy tartotta nem tisztelik meg eléggé a munkájukat. Ők keményen dolgoznak, csak azért, hogy az emberek boldogan élhessenek.
Az istennő nem volt egyedül. Ymldir, a varázslatos lények megteremtője is osztozott a véleményén. Rajtuk kívül még Otix, a találmányok istene, testvérét elárulva csatlakozott hozzájuk. A három isten háborút üzent az embereknek.
Aschir megteremtette a vérfarkasokat és vámpírokat, hogy ezzel is megritkítsa a népességet. Ymldir létrehozta a démonokat, akik megrontották az embereket, bűnbe estek és sötét dolgokat cselekedtek. Otix nélkül pedig igencsak megakadt a tudomány fejlődése.
Nelene, a tavak úrnője, Enses, az állatok megszelídítője és Ytix, a csillagász harcba szállt a három másik istennel, akik tönkre akarták tenni a kemény munkájukat. Mikor a hat isten egymás ellen fordult, elszabadult a káosz.
Rengeteg ember halt meg vagy tűnt el. Falvak égtek porig, hurrikánok söpörték el a településeket. Néhol a földrengések miatt beszakadt a föld, hatalmas szakadékot hagyva maguk után. A három jó isten annyira meg akarta védeni az embereket, hogy nem vették észre, hogy háborújukkal teljesen kiirtják őket.
A hetedik isten, Pabris, a legidősebb nem állt egyik oldalra sem. Csak a fejét csóválta a többiek hadakozásán, miközben a katasztrófákban megsérült embereken próbált segíteni. Egy nap megelégelte a káoszt és szenvedést, majd a hadakozó isteneket az ősi fához rendelte.
Békét köttetett az istenekkel, akik megtették, amit kért. Pabris mindegyiküknél is hatalmasabb és erősebb volt, ezért ellene egyikük sem mert kiállni. A békekötés után hét részre osztották fel a világot, majd mindegyikük választott egy országot.
Pabris Rethuvania vidékét választotta, ahol segíthetett az embereken. Nelene Acrenbe ment, hogy az Álmok tavánál válthassa valóra az emberek kívánságait. Enses Dacrana hegyeit választotta, ahol a legvadabb és legfélelmetesebb lényeket szelídítse meg, a sárkányokat.
Ytix Grycor földjéhez utazott, ahol alaposan megvizsgálhatta a csillagokat.
Ytix Grycor földjéhez utazott, ahol alaposan megvizsgálhatta a csillagokat.
Ikertestvére, Otix Arrydia erdeiben lelt otthon, ahol végre szabadon kísérletezhetett a legújabb találmányival. Ymldir Strolor pusztaságába menekült, ahol magányosan tölthette napjait. Aschir Praonia tűzhányóit kapta otthonául, ahol tovább küldhette másvilágra az embereket, de csak a szükséges mennyiségben.
Az emberek is tanultak a történtekből. Emlékműveket, szentélyeket építettek az istenek számára, tiszteletben tartották őket, még ünnepségeket is rendeztek nekik.
Így ért véget a hét isten háborúja, ami majdnem elpusztította a világot.”
Így ért véget a hét isten háborúja, ami majdnem elpusztította a világot.”
<em “mso-bidi-font-style:=”” normal”=””>***
Ez mind nagyon szép és csodálatos, azonban ezt a történetet mindenki ismeri – a történet elolvasása nagyjából két és fél percet vehetett igénybe, az idő még mindig meg volt állva, azonban éreztem, hogy nincs túl sok hátra. Gyorsan lapozgatni kezdtem, majd megakadt a szemem az egyik fejezetcímen: <em “mso-bidi-font-style:=”” normal”=””>Ymldir démonai.
Gyorsan olvasni kezdtem, valószínűleg ez az utolsó, amire van időm.
“Ymildir három démont hozott létre a háború alatt, akiket elszórt térben és időben. A lények egy befogadó testet keresnek, akiket megszállva, hatalmukat használva tovább pusztíthassák az emberiséget. Azonban a démon csak akkor költözhet bele a testbe, ha az beleegyezik, és csak akkor hagyhatja el, ha a befogadó mond le róla. A démon más módon való elűzése az ember halálát okozza.”
“Ymildir három démont hozott létre a háború alatt, akiket elszórt térben és időben. A lények egy befogadó testet keresnek, akiket megszállva, hatalmukat használva tovább pusztíthassák az emberiséget. Azonban a démon csak akkor költözhet bele a testbe, ha az beleegyezik, és csak akkor hagyhatja el, ha a befogadó mond le róla. A démon más módon való elűzése az ember halálát okozza.”
Hangosan csaptam be a könyvet. Minden információ megvan, amire szükségünk lett volna. Nem kellett tovább olvasnom, hogy tudjam, hogy reménytelen a helyzet. Biztos vagyok benne, hogy Griffon nem tud a démon létezéséről.
Csalódottan tettem vissza a könyvet Scarlet táskájába, majd megpróbáltam minden visszaállítani olyan állapotba, ahogy volt.
Csalódottan tettem vissza a könyvet Scarlet táskájába, majd megpróbáltam minden visszaállítani olyan állapotba, ahogy volt.
Ezután futva indultam abba az irányba, ahonnan ő jött. Éppen hogy befordultam a sarkon, mikor éreztem, hogy az idő ismét elindul. Nem hiszem, hogy Scarnak bármi is feltűnt volna az egészből, mert ugyanúgy folytatta a sétát, mint azelőtt.
Megvártam, amíg a cipőjének a kopogási elhalnak, majd keservesen lerogytam a földre. Most mit csináljak?
