Tükörkép – Szilánkok – 11. Eltűnt – Megtalált

– Már megint rosszul csinálod! – kiáltott a férfi a fiára. Hosszú barna haja volt, a fiának vele ellentétben fekete. Csupán a szemük színe egyezett meg, ami olyan kék volt, mint az ég. A fiú nem lehetett több tíz évesnél, de rettentően sovány volt. Rongyos ruhát viseltek mindketten, csupa kosszal borítva

A férfi egy fakardot adott a fia kezébe. Afféle gyakorlás lehet. A fiú meglehetősen ügyesen forgatta a kardot, született tehetség lehet. Hirtelen minden elmosódott, és egy teljesen új helyen találtuk magunkat.

– Nálunk fog maradni egy kis ideig – évek telhettek el a két jelenet között, mert a férfi arcán már megjelentek az első ráncok, és a hajában is már megtalálható volt néhány őszhajszál. Aloysius is sokkal idősebbnek nézett ki. Nagyjából 14 éves lehetett. Mellette állt egy alacsony barna hajú lány, akinek hatalmas karikák voltak a szemei alatt. Nagyon le volt fogyva és a bőre is elég sápadtnak tűnt.

Ő lehet Étaín. Talán a szülei halála után lehetünk. Aloysius elég bizalmatlanul állt mellette, valószínűleg nem találta elég rokonszenvesnek. Ha már ekkor tudta volna!

Ismét változott a kép. A fővárosban találtuk magunkat. Aloysius és Étaín egy padon ültek. A fiú a kezébe temette az arcát, a lány pedig szorosan átölelte. Az emlékeimet elvesztettem, de az érzésre valahogy mégis emlékszem. Bizsergő volt, de mégis kellemes és meleg. Az első szerelem.

– Minden rendben lesz. Talán kicsit többet kell majd dolgoznunk, de meg tudjuk oldani. Túl fogjuk élni – mondta Étaín. Ez akkor volt, miután eltűnt az apám. Hogy hogyan is emlékszem erre? Nem is igazán tudom. Már minden olyan kusza a fejemben. Nem tudom elkülöníteni mi a valóság és a képzelet. Talán ez az egész is csak egy álom.

Még egyszer utoljára változott a kép. Griffon szobájában feküdtem, legalábbis Aloysius ott feküdt, mellette, egy hatalmas vértócsa közepén pedig a niwa is. Feketén gomolygó füst szállt ki Griffon testéből, ami egy emberi alakhoz hasonló formává alakult. Két vörösen izzó szemét egyenesen rám szegezte. Az újonnan megformálódott száját pedig hangosan kitátotta.
– Jayden! Jayden! – egy női hang szólt, bár képtelen lettem volna beazonosítani ki is lehetett az.

***

<strong “mso-bidi-font-weight:=”” normal”=””>Claire

Nem tudom, mit csináljak. Jayden csak úgy összeesett. Már jó pár órája ki van ütve, bár semmi jelét nem látom, hogy valami megsebezte volna. Talán a hely váltotta ki belőle ezt? Ez talán azt is jelenti, hogy visszakapja az emlékeit? Az nagyon jó lenne.

A hűvös, csöndes esti éjszakát egy kísérteties hang törte meg. Mintha szirénáznának. A francba! Ez Bonnie. Van fél óránk visszajutni. Megráztam Jaydent, majd hangosan kiáltozni kezdtem a nevét. Semmi reakció.

Ezután összeszedtem minden energiámat, majd egy hatalmas pofont vágtam le neki. Ha ez nem ébreszti föl, hivatalosan is halottnak nyilvánítom. Az ütés hatalmas csattanással érte el az arcát, majd szép lassan a szemét is kinyitotta.

– Mi történt? – kérdezte, majd a kezét az arcához emelte, amin már most egy hatalmas vörös folt volt megtalálható.
– Mennünk kell, lassan lejár a tizenkét óra.
– Claire. Én emlékszem – hogy mi?- mindenre. Az emlékeim visszatértek.
– De ez jó, nem?
– Persze… csak minden olyan furcsa.
– Oké, nyugodja meg, most mindenképpen mennünk kell, de ha hazaértünk mindent megbeszélünk – mondtam, mire ő bólintott.

***

Az utazás másodszorra már nem is volt olyan kellemetlen, mint elsőre. Hamar vége lett, és a fejem sem zúgott annyira. A túl oldalon Bonnie ült az egyik fa tövében.  Körülötte mindenféle botokból összetákolt építmény volt található, nem messze túl tőle, pedig a Tükörkép volt, mellette pedig a lemerült telefonja. Valószínűleg már órákkal ezelőtt befejezte az olvasást, és szétunta a fejét.

Iszonyatosan megörült, mikor meglátott minket, majd szorosan megölelt mindkettőnket.
– Na, sikerült?
– Nem teljesen, de vannak terveink.
– Oké, avassatok be.

***

– Szóval, emlékszel mindenre? – kérdezte Bonnie, amint befejeztük a mesélést, mire Jayden bólintott egyet. – És jól vagy?
– Megleszek.
– Rendben. Akkor meg kéne beszélnünk, hogyan tovább – mondtam, miközben körülnéztem, nincs-e senki a közelben.

– A legfontosabb az, hogy senkinek sem szabad tudomást szereznie arról, hogy Jayden visszaszerezte az emlékeit – kezdte Bonnie, amivel mindketten egyetértettünk.
–  Különösen Scarlet elől kell ezt titokban tartani. Ki tudja, mit akarhat majd tőled.
– Másodszor: meg kell találnunk Scarletnél a könyvet, persze ha egyáltalán nála van.

– Én nem mehetek, mert az túlságosan gyanús lenne.
– Nekem kell mennem – mondta Bonnie, mire mindketten meglepően néztünk rá. – Gondoljatok csak bele: mint ahogy mondtad, te nem mehetsz, mert az gyanús lenne. Jayden azért nem mehetne, mert nem kockáztathatjuk, hogy lebukjon.
– Logikus – mondta Jayden – mit fogsz mondani neki?
– Kitalálok valamit.
– Biztos vagy benne, hogy te akarod ezt csinálni? – kérdeztem aggódva.
– Persze! Minden rendben lesz!

***

<strong “mso-bidi-font-weight:=”” normal”=””>Bonnie

Fogalmam sem volt, mit is fogok mondani Scarletnek, de ettől függetlenül megállás nélkül sétáltam a háza felé. Mindig is jó voltam rögtönzésben, csak kitalálok valamit. Nem mondhatnám, hogy amikor először találkoztam Scar-ral, túlságosan is szimpatikus voltam neki. Valószínűleg nem örült, hogy egy ‘kívülállóval’ kell beszélgetnie.

Valójában egyáltalán nem érdekel mit is gondol rólam. Nem tudom mikor lettem ennyire közömbös a dolgok iránt. Régen minden a szívemre vettem. Nagyjából középiskolás koromban vettem észre, hogy teljesen hidegen hagy más élete. Nem foglalkoztatott az, hogy ki mit mondd a hátam mögött, vagy, hogy mit hazudnak a szemembe. Nem olyan rossz tulajdonság ez, ugye?

Amint a bejárati ajtóhoz értem, összeszedtem a gondolataimat, majd bekopogtam. Néhány másodperccel később nyílt az ajtó, Scar pedig leplezett örömmel fogadta a társaságomat:
– Szia, te mit csinálsz itt?
– Bemehetek? – látszott az arcán, hogy alaposan megfontolja a kérdésemet, majd egy mosoly keretében kitárta az ajtót.
– Persze, gyere csak!

– Kérsz egy teát, vagy valamit?
– A tea az jó lesz – bólintott egyet, majd kiment a konyhába. Tökéletes alkalom, hogy egy kicsit körülnézzek. Mi is a könyv címe? “Ősi legendák és mágikus lények”? Régi és vaskos kötet lehet Claire leírása szerint. Gyorsan körbenéztem a szobában, de nem láttam semmi gyanús dolgot.

Nem sok időm volt, ugyanis Scar hamar visszajött, két csésze teával a kezében.
– Miről akarsz beszélni? – kérdezte miután leült, majd felém nyújtotta az egyik bögrét.
– Igazából, a Tükörképpel kapcsolatban felvetődött néhány kérdés – te jó ég, mit fogok neki mondani?
Sóhajtott egyet, mielőtt válaszolt:
– Mit akarsz tudni?

– Hát… egy dolgot nem értek. Ugye azért mentél te Aloysiussal, mert Griffon ezt akarta, de ő meg azt mondta, hogy te elárultad őt – itt egy kis szünetet tartottam, mert még ki kellett találnom, hogy pontosan mit is mondok neki. – De titeket ígyis-úgyis elfogtak. Akkor miben árultad el őt?
– Ezért jöttél ide? Sosem akartam, hogy megszerezze Aloysiust. Már akkor is ellene voltam. Eredetileg akkor kellett volna elfogniuk, mikor találkoztunk azokkal a banditákkal. Mivel én szembeszálltam velük, az számított árulásnak.

– Értem. Ez sok mindent megmagyaráz – <em “mso-bidi-font-style:=”” normal”=””>ez nagyon jó, de a könyvnek semmi nyoma.
– Tényleg csak ezért jöttél ide, vagy akarsz még mást is?
– Igazából ennyi lenne – mondtam, majd felvettem a kávézóasztalról a teámat. Voltam annyira ügyetlen, hogy ezzel a mozdulattal lelöktem az egyik kiskanalat.

– Jaj, ne haragudj, fölveszem – mondtam, majd utána hajoltam. Abban az pillanatban, amint beláttam az asztal alá, megláttam. Volt rajta egy borító, ami eltakarta a fedelét, de a lapjai ígyis elég sárgák és hullámosak voltak ahhoz, hogy kijelenthessem: megtaláltam a kötetet. Lehet, hogy Scar éppen olvasta, majd amikor meghallotta, hogy jön valaki, és ide rejtette gyorsan.

Gyorsan felhörpintettem a teámat, majd elköszöntem. Megvártam, míg biztos távolságra érek, akár egy esetleges hallgatózós bűbájtól is – már ha létezik egyáltalán ilyen. Csak akkor tárcsáztam Claire telefonszámát, mikor már beértem a belvárosba. Ő rettentően örült a sikeremnek.