The Torenos 2. – A bosszú játéka – 28. La storia si ripete

Mire befejezte a telefonálást a bátyjával és a barátaival, Roxie egy komplett menüt állított össze félkész ételekből. Preston gyomra görcsben volt az esti találkozó miatt, így vajmi keveset evett a sajttal töltött pulykamellből és a rizsnek is csak a fele hiányzott, viszont a leves legalább jól esett neki. Megköszönte a lánynak a gyors késői ebédet, majd elrohant zuhanyozni, hogy felfrissítse magát.

Mintha újra átélné a tizenkét évvel korábban történteket – mélázott el a zuhany alatt, ahogy meglátta önmagát a mosdó feletti tükörben. Pontosan ugyanúgy állt ott, mint akkor az alig tizennyolc éves Preston: két tenyerével a csempét támasztva, fejét lehajtva arra várt, hogy a forró vízcseppek elmossák minden gondját. De mérhetetlen bűntudat kerítette hatalmába, mert míg a tinédzser Preston a körülmények áldozata lett, addig a felnőtt Preston saját maga idézte elő a kialakult helyzetet.

Borotválkozás után sietősen felöltözött, és miközben a hálószoba ablakából a háza előtt posztoló ügynököket figyelte, erősen gondolkodóba esett. Alig három óra múlva találkoznia kell Leóval, ami azt jelenti, hogy lassan el kellene indulnia, tekintve, hogy még a hercegi főhadiszállásra is be kell ugrania. Mindezt természetesen úgy kell megoldania, hogy a szövetségiek ne kövessék. De mégis, hogyan rázza le őket? Egy ideig még töprengett ezen, majd kisvártatva leszaladt a földszintre, és megkérte Roxie-t, hogy távozzon.

Nem akart udvariatlan lenni, csak szüksége volt rá, hogy lefoglalja egy pár percre az öltönyös férfiakat. Magához vette a tartalék Networköt, amit hazaérkezésekor olyan őrült módon keresett, majd kivitte Angelt az udvarra, a ház oldalához, és mikor a fal mögül kipillantva meglátta, hogy sejtése, miszerint az ügynökök ki fogják kérdezni a lányt, beigazolódott, egy ínycsiklandó falatot dugott a kuvasz orra alá, majd búcsúzásképpen megpaskolta az oldalát.

Míg a kutya mindenről megfeledkezvén jóízűen falatozott, Preston igyekezett feltűnés nélkül átfutni a telek másik végébe. Aztán a következő pillanatban a kerítésen és a sövényen átvetve magát már a szomszéd kertjében landolt. Mozdulatlanul fülelt egy bokor alatt, vajon észrevette-e valaki az iménti kis akcióját, de a távoli hangokból ítélve úgy tűnt, megúszta. Roxie remekül végezte a dolgát és Angelre sem panaszkodhatott.

Óvatosan feltérdelt, és a jobb térdébe nyilalló fájdalom eszébe juttatta Wayne-t, ahogy vizslatta a sebesülését. És arra is emlékeztette, hogy tulajdonképpen csak egy DNS-tesztre van a teljes a lebukástól. Gyorsan kiverte eme gondolatokat a fejéből, és inkább a következő lépésre koncentrált. A szomszédjai, egy a tinédzser fiát egyedül nevelő negyvenes fogorvosnő és a húga – aki előszeretettel leskelődik utána, ha a forróságban félmeztelenül nyírja a füvet -, még nem értek haza, mert semmi mozgást nem tapasztalt a házban. Átosont a garázshoz, majd egy kerti szék segítségével felmászott a tetőre, onnan pedig leereszkedett a keresztutca járdájára, és a gyalogosok meghökkenését figyelmen kívül hagyva azonnal leintette az éppen arra járó taxit.

Készpénzzel fizetett a fuvarért, mert biztos volt benne, hogy figyelik a bankkártyás tranzakcióit. Amint belépett az ajtón, az első dolga az volt, hogy kinyissa a biztosítékszekrényt és áramtalanítsa az egész lakást. Aztán az évek óta a lépcső alatt rendezetlenül árválkodó szerszámaiból magához ragadta a kalapácsot, és felrohant az emeletre. A pusztítást a szerverszobában kezdte, majd azt követően az összes Networkre csatlakoztatott számítógépet és laptopot is apró darabokra zúzta. Semmit sem kímélt.

***

Toreno, azon kívül, hogy telefonon beszélt Prestonnal, egy szót sem szólt, mióta Collizzi elviharzott. Gondolataiba temetkezve könyökölt a konyhapulton. Visszajátszotta emlékezetében a férfi monológját, mondatról mondatra átrágta magát rajta, és bár értette, hogy miért telt be nála a pohár, ő továbbra is úgy vélte, nem követett el hibát. Nem bánt meg semmit. Az egyetlen dolog, ami nyugtalanította, az a felesége felemlegetése volt. Ismeri és elfogadta önmagát, nem keres megbocsátást, kövessen el bármit. De Alessa mostanában mintha az Achilles-sarka lenne, és ezt egyre nehezebben viselte. Pedig nem lehet gyengepontja. Neki nem! Főleg most nem, mikor Prestonnal találkozik. Össze kell szednie magát, mert ez az egyetlen esélye, hogy visszanyerhesse a szabadságát.
Felpillantott a faliórára, majd intett Flynnek, hogy készítse elő a lányokat. Hamarosan indulniuk kell.

***

Wayne-nek nehezére esett elnyomnia a kitörni készülő káromkodását, de a jelenlévők miatt kénytelen volt visszafogni magát. Parancsba adta a célszemély azonnali felkutatását, majd a kelleténél egy kicsit agresszívebben hajította le a mobilját az asztalra.

– Nem is utalt a helyszínre? – kérdezte az előtte ülőktől, de mindketten csak a fejüket rázták. – És esetleg valami ötlet? Toreno a nevelőapja – nézett Trentre, majd Beccára pillantott. – A maga apja meg egy hasonlóan simlis fickó. Hová szokták ezek szervezni az efféle találkozókat?
– Legutóbb Leo egyik repterén volt, de ezt maguk is tudják – mondta Trent hűvösen. – De talán nem lenne hülyeség Sun Hill köré rajzolni egy kört, aminek a sugara autóval három óra alatt megtehető távolság lenne, mert egy: az öcsém nem száll repülőre, kettő: azt mondta, hogy ma este találkoznak. Vagyis hét, nyolc, maximum kilenc órára tippelnék.

Wayne kissé kioktatva érezte magát, de a fáradtságnak tudta be, hogy ez nem neki jutott először az eszébe.
– Jó ötlet. Ezzel talán szűkíthetjük a kört.
– Az ügynökök és a helikopter készen állnak – nyitott be a titkárnője egy gyors kopogás után. Wayne bólintott, majd megköszönte Beccának és Trentnek az együttműködést.

– Wayne ügynök, magukkal tarthatnék? – fordult felé Trent az előtérben mindenki nagy megdöbbenésére.
– Nem hinném, hogy szerencsés lenne a maga állapotában – próbálta leszerelni az orvosok határozott tiltása ellenére a kórházból saját felelősségre távozó férfit, nem sok sikerrel.
– Az öcsémről van szó. Jobban ismerem, mint maguk. A hasznukra lehetnék – kérlelte tovább, és némi hezitálás után Wayne végül beleegyezett.

Egy órával és tizenhét perccel később már a Sun Hill-i kirendeltség egyik műveleti központjában voltak, és míg Yasui az új számítógépes programját hívta segítségül, addig a többiek a környék térképét vették nagyító alá. Mire megérkeztek, a helyiek már utánanéztek néhány félreeső, lehetséges találkozási helyszínnek, azonban eddig semmi nyomuk.

– Jól van, emberek, gondolkozzunk! – emelte fel a hangját Wayne, miközben fel-alá járkált a teremben. – Toreno biztos, hogy itt van közelben, ráadásul kettő is, és én nem fogom hagyni, hogy akárcsak az egyik is kicsússzon a kezeink közül! Szóval erőltessük meg magunkat! Mit tudunk róluk?
Az ügynökök, Trenttel kiegészülve sorra vették a két férfi tulajdonságait, és csoportosításokkal próbáltak következtetni a csere lehetséges helyszínére.

***

– Mondj egy irányt! Hallod, Norelle? Mondj egy irányt!
– Nem tudom.
– Ne nézd a táblákat, csak válassz egy irányt! Csukd be a szemed, ez így nem ér! Becsuktad?
– Becsuktam.
– Biztos? Leellenőrzöm!
– Igen! Csukva van.
– Hát akkor válassz egy irányt.
– Jobb.

– Azért választottad a jobbot, mert az a helyes irány, vagy tényleg jobbra akarsz menni?
– Nem tudom. Mit számít az?
– Sokat. Nos?
– A jobb jó.
– Szóval akkor frusztrálni fog, ha balra megyek?
– Nem. Vagyis de, mert azt mondtam, hogy jobbra.
– Akkor balra kanyarodok.

Norelle térdeit felhúzva kuporgott a fotelban. Legalább két órája ült már ott magába roskadva, és próbálta felidézni az Eric-kel kapcsolatos emlékeit. Sűrű könnyek hullottak alá egy-egy közös élmény felelevenítése után, mert a tudat, hogy soha többé nem fog beosonni titokban a lakásába, hogy meglepje egy vacsorával, hogy nem viszi el random éjszakai kocsikázásokra egy fárasztó irodai nap után, vagy hogy nem fog többet az édesapjával a garázsban barkácsolni és soha többé nem fogja felébreszteni az éjszaka közepén az őrült ötleteivel, elviselhetetlen fájdalomként mart a szívébe. Szerette, ő is mindennél jobban szerette. És gyűlölte magát, amiért ahelyett, hogy kérdőre vonta volna Alden miatt, inkább azonnal cselekedett.

Az este folyamán harmadszorra szólalt meg a telefonja, de most sem volt hajlandó válaszolni az édesanyja hívására. Nem tudna neki mit mondani, és különben sem akart beszélni senkivel sem. Saját magának kell feldolgoznia a történteket, és túllépni rajta, már ha az egyáltalán lehetséges. Jelen pillanatban nem látott kiutat a gyász és az önmarcangolás mélységes tengeréből. Talán ha szerelme gyilkosát Wayne ügynök az ígéretéhez híven valóban elkapja, az esetleg némi elégtételt biztosítana a számára. De persze az sem hozná vissza Eric Brightot az élők sorába.

Megtörölte a szemét, és elzsibbadt lábain botladozva átvonult a hálószobába, hogy magába szívja az ágyneműn hagyott illatát. Elnyúlva az ágyon, behunyt szemmel emlékezett vissza az együtt töltött éjszakájukra. Majd forró könnyek csorogtak szemhéja alól a takaróra.
– Cappuccino a fellegekben! – hallotta messziről a férfi örömteli kiáltását, mire könnyfátyolán át a festményre nézett.
– A toll! – jutott eszébe kisvártatva a nyomkövető, és visszarohant a nappaliba a mobiljáért.

***

Wayne telefonja váratlanul megszólalt. Kilépett az őt körülölelő tömegből, majd a füléhez emelte a készüléket.
– Norelle Teagen vagyok. Elnézést, ha zavarom, Dorian, csak érdeklődni szeretnék, hogy nem találtak-e a gyilkosság helyszínén vagy Hayesnél egy tollat?
A férfi összeráncolta a homlokát, ahogy erősen próbált visszaemlékezni a helyszínelők és halottkém által leadott jelentések tartalmára, de nem rémlett neki. A biztonság kedvéért azért rákérdezett az egyik kollégánál.

– Nem, nem találtak semmi ilyesmit. Miért? Csak nem nyomkövető? – csillant fel Wayne szeme, és a nő pozitív válaszától csak még lelkesebb lett.
– Ha Torenónak valóban túszai vannak, akkor rajtuk akart segíteni. Miattuk ment vissza ma reggel – csuklott el a hangja, aztán egy rövid szünet után folytatta: – Ha aktiváltatja, biztos lehet benne, hogy az ő pozíciójukat fogja jelezni. Ismerem Aldent. Ha meg akarta őket menteni, akkor átadta nekik. 03582010. Fejezze be, amit ő elkezdett.

– 03582010 – ismételte meg Wayne Yasuira mutatva, aki azonnal rákeresett, majd megköszönte Norelle-nek a segítséget.
– Megvan! – kiáltott fel az informatikus, és külső képernyőre tette a koordinátákat, hogy mindenki lássa. A Sun Hill-i kollégák azonnal felismerték a helyet. Egy felújításra váró gyárépület a város ipari negyedén túl.
– Helikopterrel tíz percen belül ott vagyunk – jegyezte meg az egyik ügynök, ám ekkor Wayne mindenkit emlékeztetett, hogy ha Torenóban akárcsak a legkisebb gyanú is felmerül, gondolkodás nélkül végez a túszokkal. Teljesen titokban, nesztelenül kell eljárniuk, nem sejthet a közeledésükről semmit sem.

A kialakult nagy izgalomban több tucatnyian állták körbe az egyik térképpel borított munkaasztalt, erősen koncentrálva Wayne és a kommandós csapat vezetője által megtervezett akció részleteire, és közben észre sem vették, hogy Trent Hannen eltűnt a teremből.

***

A Nap sárga korongja egyre lejjebb kúszott az égen, hosszú árnyakat vetítve a városra. Preston ott állt az apja által megadott helyszínen, és hitetlenkedve csóválta a fejét az eléje tornyosuló, elhagyatott, romos létesítmény láttán. Néhány raklapnyi anyagok és állványok jelezték ugyan, hogy hamarosan kezelésbe veszi egy építőipari cég, de jelenleg egy kísértetjárta drogtanyára emlékeztette, és egyáltalán nem tetszett neki, hogy a feleségét és a kislányát bekényszerítették ebbe az életveszélyes romhalmazba.

Borzongás fogta el, és egy pillanatra egész testében megremegett. Ismét felsejlett előtte tinédzser énje, amint a Sawyer repülőtér bejáratánál hasonló érzelmek nyomasztották az apjával való találkozás előtt. A sors játékszere lett megint, és bármennyire is nehezére esett beismernie, elvesztette a kontrollt a családja és a saját élete fölött is.

Elhessegetve a kínzó gondolatot, mélyet szippantott a virágillattal teli, kora esti levegőből, aztán minden erejét és bátorságát összeszedve belépett a nem túl bizalomkeltő épületbe.
– Tényleg nem találtál jobb helyet? – szaladt ki önkéntelenül a száján óvatosan lépkedve az omladozó falak között, és igencsak meglepődött, mikor az egyik félreeső sarokból végül nem várt válasz érkezett a kérdésére.
– Még nekem is végesek a forrásaim. Nem mellesleg elég félreeső helyen van ahhoz, hogy nyugodt körülmények között tárgyalhassunk, illetve számos menekülő utat biztosít, ha újfent megszegnéd a szabályokat.

– Leráztam a szövetségieket – felelte kimérten, leküzdve a hang hatására előtörő gyilkos dühét, majd mikor közelebb érvén megpillantotta apját és egy felettébb világos bőrű, szőke fickót, mögöttük pedig a kétségbeesett szeretteit, a félelem jeges marokba szorította a szívét.
– La storia si ripete. Nem igaz? – lépett előrébb Leonardo Toreno, de a megszokott felsőbbrendűséget sugárzó mosolya helyett ezúttal rideg komorság ült az arcán.
– A múlt megismétli önmagát.