Küzdő Lélek – 12. Szenteste

Holly nem állt készen, hogy megismerje Mackenzie-t, de legalább újra egymásra találtak az apjával. Ismét működött közöttük a kommunikáció, bepillantást engedtek a saját kis életükbe. Holly mesélt az internetes barátairól, a játékos fórumról, ahol megismerkedtek, és arról is, hogy milyen komolyan érdekli őt az informatika. Patrick mindezért cserébe megígérte, hogy nem fog többé titkolózni előtte, ő volt és mindig is ő lesz nála az első helyen, ezért addig fog várni a továbblépéssel, ameddig csak kell. Holly hálás volt érte, de nem akarta visszatartani az apját. Engedélyt adott neki a randizásra.
​Ryan az ajtófélfának támaszkodva kísérte figyelemmel a nagy beszélgetést és ölelkezést. Örült, hogy rendeződtek a dolgok a bátyja háza táján, annak pedig még inkább, hogy egy kicsit tudott segíteni benne, ezzel is meghálálva az általuk nyújtott, átmeneti szállást.
Bár marasztalták, miután nem tudott dűlőre jutni Livvel, úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha ténylegesen is külön költözik. Sikerült találnia egy árban és méretben is viszonylag megfelelő lakást a belváros szélén, pont a parkoló zóna határán.
Munka után az estéket azzal töltötte, hogy minél otthonosabbá tegye, de hiába voltak már a ruhái a szekrényben, a párnája és a takarója az ágyon, hiába sorakoztak a polcokon a kedvenc regényei és hevertek rendezett összevisszaságban a személyes tárgyai, szüntelenül honvágy gyötörte. A feleségével és a gyerekeivel akart lenni, őket akarta, a régi életét, nem pedig ezt a húszéveseknek és elkötelezettségi problémákkal küszködőknek való facér pasi stílust. Ő nem egy Jason Wallace. Utálta az egészet.
Hétvégére a szülei és a testvérei bejelentkeztek hozzá lakásavató címszó alatt, amihez az égvilágon semmi kedve nem volt, ezért nem is készült rá. Tízig aludt, egy étkezéssel letudta a reggelit és az ebédet is, aztán befejezte a héten felgyülemlett papírmunkáját. Kettő után Grant küldött egy e-mailt, amiben lemondta az esti játékpartijukat, mert dolgoznia kellett. Ryan épphogy megírta a sajnálkozó válaszát, mikor rátenyereltek a csengőre. Vett egy mély levegőt, majd ajtót nyitott a családjának, akik azonnal felfedező körútra indultak. Mindent alaposan szemügyre vettek és megkritizáltak, de Ryan nem volt hajlandó felbosszantani magát rajtuk. Pedig nagyon igyekeztek, különösen az apjuk és Morgan.
​Mindenkivel váltott néhány szót. Az apjának megesküdött, hogy nem adja fel a harcot Livért, amit egy biztató hátbavágással díjazott az öreg, az anyja meg megígértette vele, hogy a pizza rendelések helyett haza jár majd enni. A bátyját tájékoztatta, hogy Grant a napokban fel fogja venni Hollyval a kapcsolatot, és egyengeti majd az útját az informatikai pályán. Charlotte-nak jelezte, hogy Mia egy kicsit hiányolja, mire a nővére a nyakába borult, hogy megköszönje, amiért a nem túl rózsás jelenlegi helyzetében is így törődik velük, majd biztosította, hogy minél előbb sort kerít egy közös programra kisebbik lányával. Megfordult a fejében, hogy Jennával is beszél Sadie-ről, de aztán a békesség kedvéért inkább letett róla. Biztos keresztben lenyelte volna a fejét, ha megint beleszól a tökéletes nevelési módszereibe, úgyhogy inkább feltépett egy chipses zacskót, és teletömte a száját, miközben levágta magát Morgan mellé a kanapéra, aki kijelentette, hogy nála fog aludni. Mivel nem volt semmi programja, rábólintott.
​Egész este animációs szitkomokat bámultak, miközben mértéktelenül nassoltak és kóláztak. Gyerekkorukban ez volt a kedvenc közös programjuk, és Morgan majd kiugrott a bőréből örömében, hogy mostantól fogva ezt bármikor megtehetik. Persze Ryan rögtön tisztázta, hogy ebből nem csinálnak rendszert, de a nővére mintha meg se hallotta volna, csak ujjongott tovább. Ő egyértelműen nyertesként került ki a Livvel vívott csatából, Ryan viszont súlyos veszteségeket szenvedett. Szenteste pedig néhány percre úgy érezte, hogy már a háborút is elvesztette.
​Ryan imádta a karácsonyt. Amint beköszöntött a december, azonnal úrrá lett rajta az ünnepi hangulat. Egyedül a költözés csökkentette csak a lelkesedését, de miután Morgan az együtt töltött szombat estéjükön hozzávágott egy vaskos holland szótárt, hirtelen bevillant neki Liv tökéletes ajándéka, és már nem is kesergett tovább. Visszaszámláló üzemmódba kapcsolt, minden egyes nappal izgatottabb lett, kollégáit pedig az őrületbe kergette a folyamatos dalolászásával.
– Nem elég, hogy minden bevásárlóközpontban és üzletben ugyanazok a karácsonyi zenék szólnak, a te jóvoltodból még a munkahelyünkön is hallgatnunk kell őket? Mi bajod van neked? – estek neki felváltva, főleg a civil családanyák, akik az adminisztrációs részlegen dolgoztak. A hátuk közepére sem kívánták az egész ünnepi készülődést, túl sok stresszel járt.
​Ryan ezzel tisztában volt, felnőtt emberként már ő maga is tapasztalta, hogy nem csak fadíszítésből, ajándékbontásból és nagy zabálásból áll a karácsony, de valahogy mégis megmaradt számára az ünnep varázsa. Az sem tudta lelombozni, hogy Liv idén Jasonnel ment a főtéren megrendezett karácsonyi vásárra, mert tudta, hogy a szentestét, mint nyolc éve mindig, most is együtt fogják tölteni. Alig várta, hogy eljöjjön végre december 24. Aznap már hajnalban kipattant a szeme, és olyan fitten ugrott ki az ágyból, mint még talán soha. Végigvigyorogta a munkanapot, délutánra pedig minden közvetlen kollégájára átragasztotta jókedvét. A nap végén befutott egy hívás Granttől, aki sok szerencsét kívánt a karácsonyi küldetéséhez, majd figyelmeztette, hogy bárhogy is alakul az este, vele fogja tölteni a szilvesztert, nem rázhatja le. Ryan megígérte neki, hogy nem fogja. Elköszönt tőle, majd magára kapta a kabátját, és a munkatársainak is kellemes ünnepeket kívánt.
​Ahogy belépett az ajtón, finom, édes illat csapta meg az orrát. Azonnal felismerte felesége tradicionális fahéjas karácsonyi sütijét, és el is indult a konyhába, hogy megkóstolja, csakhogy valaki a semmiből hirtelen rákulcsolta magát a jobb lábára.
– Apa, játszunk! Játszunk! – sipítozta Adam boldogan, ahogy Ryan a levegőbe emelte.
– Mivel akarsz játszani, kisember?
– Vonyat – mutatott a dolgozószoba irányába, ahol David a zongoránál erősen koncentrált mellette ülő édesanyja szavaira.
​– Sziasztok! – köszönt be nekik a csöppséggel a karján. David felpattant a helyéről, és átölelte.
– Anya megtanította nekem a Hull a pelyhest – újságolta vidáman. – Meghallgatod?
– Naná!
– Naná! – utánozta Adam, majd erőteljesen kalimpálni kezdett a végtagjaival. Ryan jobbnak látta, ha leteszi a szőnyegre, mielőtt még kiugrana a kezei közül.  A kisfiú örült a szabadságnak, rögtön rohant a vonathoz. Míg David zongorajátékát hallgatták, kétszer bejárta vele a szobát.
– Nagyon ügyes vagy – tapsoltak a szülők.
– Negyed óra alatt megtanulta – nézett fel rá Liv büszke szülő tekintettel. Ryan legszívesebben azon nyomban megcsókolta volna, de helyette csak elismerő mosolyra húzta az ajkát. – Nem akarsz zeneiskolába járni? – kérdezte Liv a nagyfiától, aki már az öccsével és a vonattal volt elfoglalva.
– A-a – rázta meg a fejét David. – A hoki sokkal menőbb.
​Liv segélykérőn pillantott férjére, ahogy felállt. Ryan nem tudott ellenállni a ragyogó kék szemeknek. Megpróbálta ő is meggyőzni a fiukat, de ugyanazt a kijelentést kapta válaszul. Végül megvonta a vállát, és odasúgta Livnek, miközben játszó gyerekeiket figyelték, hogy a hoki tényleg sokkal menőbb.
– Adam, milyen hangot ad a vonat? – kérdezte David lehasalva mellé.
– Csi-hu-hu-hú! – rikkantotta a kicsi lelkesen. – Csi-hu-hu-hú!
– És hova megy a vonat?
– A picába!
Liv és David megmerevedett a döbbenettől, Ryan pedig alig tudta visszafojtani a nevetését.
– Nem én tanítottam neki – törte meg a hosszú másodpercek óta tartó kínos csöndet kissé megszeppenve a szőkeség. – Esküszöm – tette még hozzá nagyra nőtt, ártatlan szemekkel, mivel egyik szülő sem válaszolt.
– Anya volt – mondta Ryan, és minden erőlködése ellenére gonosz vigyor jelent meg az arcán.
​– Tudod – fordult felé Liv kihívóan karba tett kézzel –, roppant mód különösnek találom, hogy mindkétszer itt voltál, mikor kimondta ezt a szót.
Ryan még mindig vigyorgott. Megfogta felesége derekát, és egészen közel húzta magához.
– Mondj, amit akarsz, ha attól jobban érzed magad – súgta a fülébe, és meg akarta puszilni az arcát, de Liv határozottan eltolta magától.
– Csak a gyerekek miatt vagy itt – közölte fájdalmasan rideg, fojtott hangon, majd átment a konyhába ellenőrizni a süteményt.
​Ryan a fejét ingatva felsóhajtott. Szíve szerint már indult volna utána, hogy megkérdezze, miért viselkedik így vele, mikor David játszásra invitáló hangja hirtelen megállította. Nem fogja elrontani a karácsonyukat. Liv és az ellenségeskedése ráér.
– Mit a terv? – telepedett le közéjük a szőnyegre, és a két gyerkőc megállás nélkül sorolni kezdte a lehetőségeket. Ryan a házban hokizáson kívül minden ötletükbe belement. Bújócskával kezdtek, ami fogócskával végződött, majd bunkert építettek David szobájában, társasoztak, kártyáztak, autóversenyt rendeztek, plüssökkel célba dobtak, tárgykeresőztek, birkóztak, végül fürdés és vacsora után a nappali szőnyegén elnyúlva Ryan mókás történeteket mesélt nekik a Télapóról és a rénszarvasairól.
​Liv a kanapén ülve mosolygott rájuk. Egész este a konyhában sürgölődött, hogy tökéletes ünnepi ételt varázsoljon az asztalra, ezért csak a társasozásban és a kártyázásban tudott részt venni. Ryan először úgy gondolta, hogy miatta maradt ki a közös a játékból, de aztán a menüt látva rájött, hogy nem csak kifogás volt a főzés. És különben sem vallaná rá, hogy szándékosan hanyagolja a gyerekeit.
– Srácok, késő van. Ideje lenne lefeküdni.
– De anya, még egy mesét, légyszi! – könyörgött David felülve. Az apja és az öccse is csatlakozott hozzá.
– Meszét!
– Vagy anya énekeljen valami szépet – javasolta Ryan, mire a fiúk még inkább fellelkesültek.
​Liv nem tudott ellenállni a kérlelésüknek. Megköszörülte a torkát, és csodálatosan különleges hangján elénekelt egy klasszikus karácsonyi dalt. Mindannyian lélegzetvisszafojtva hallgatták. Ryan teljesen beleborzongott, annyira meghatotta ez az idilli pillanat. Gyorsan fel is kapta Adamet, akinek már félig csukva volt a szeme, és belekezdett egy rögtönzött rap számba, hogy leplezze elérzékenyülését. David nevetve szaladt utánuk az emeletre, és közben ő is darálni kezdte a szöveget.
​– Jó éjszakát! – takarta be Ryan nagyobbik fiát, miután Adamet lefektette. A kicsi szinte azonnal elaludt.
– Jó éjszakát! Remélem, sok ajándékot kapok!
– Jó fiú voltál, úgyhogy biztosan – mondta Liv, ahogy belépett a szobájába, majd az ágyhoz ment, és puszit nyomott a homlokára. – Szép álmokat!
​Miután behozta a kocsiból az ajándékokat, és a fa alá tette őket, Ryan a földszinten toporgott azon morfondírozva, hogy megejtse-e a számonkérést, vagy inkább hagyja annyiban a dolgot. Mire felesége leért, és letette a babamonitort a konyhapultra, eldöntötte, hogy az utóbbit választja, hiszen a végére egészen jól alakult az estéjük.
– Akkor, azt hiszem, én most megyek – mondta, majd kivárt egy kicsit megadva az esélyt Livnek a marasztalásra, de nem élt vele. A pillanat kínosan hosszúra nyúlt, ezért inkább megkérdezte: – Holnap beugorjak értetek, vagy anyáéknál találkozunk?
​– Megspórolnál nekem néhány kellemetlen percet, ha eljönnél a fiúkért – jött a felelet, ami Ryant hidegzuhanyként érte.
– Vagyis te nem jössz? – nézett rá zavartan. Karácsony első napján a szüleihez voltak hivatalosak ebédre, és Ryannek egyáltalán nem tetszett, hogy ezzel a hagyománnyal is szakítani akar. A meghívás most is ugyanúgy vonatkozott rá, ahogy korábban.
– Nem. Más programom van.
Ryan tudta, mit takar a más program. Pontosabban, kit. Érezte, hogy emelkedni kezd a vérnyomása, de nem akart veszekedni. Ahelyett, hogy minden sérelmét Liv nyakába zúdította volna, csak annyit mondott: – Csalódottak lesznek, ha nem leszel ott. Főleg apa.
​– Túl fogják élni. Sőt, Morgan még örülni is fog neki.
– Nem Morganről van szó. Tényleg szeretnek, és fontos vagy nekik, tök mindegy, hogy mi ketten hogy állunk.
Liv nekitámaszkodott a konyhapultnak, és lesütött szemmel felsóhajtott.
– Tudod, hogy nekem is fontosak, de nem érzem helyénvalónak a történtek után, hogy megjelenjek a családi összejöveteleken.
– Miért? A családhoz tartozol. A feleségem vagy.
– Még – tette hozzá élesen. Ryan szívébe tőrként hatolt a szó.
– Ne csináld ezt, kérlek.
– Mit?
– Hogy folyton emlékeztetsz rá, mennyire nagyon szabadulni akarsz tőlem.
– Ha elfogadnád végre, nem lenne rá szükség. Nem gondoltam meg magam. És nem is fogom.
– Ezt nem tudhatod – ellenkezett.
​– De igen – lépett előre Liv magabiztosan csípőre tett kézzel. – Egyszerűen minden zavar benned! A mániákus pakolászásod, a falánkságod, hogy folyton mindenhonnan elkésel, a mindig minden körülmények között tökéletes viselkedésed, kivéve persze, ha rólam és a köztünk lévő problémák megbeszéléséről van szó, mert akkor ugye általában faképnél hagysz. A hülye zenéd, a kémregényeid, hogy fele annyi energiát se fektetsz az álmod elérésébe, mint a visszahódításomra tett kísérleteidbe. Mellesleg iszonyatosan idegesít a nyomulásod, és hogy nem értesz a szóból. Nagyon nehezemre esik elviselni a közelségedet. Tényleg minden zavar! Még a hangod is, a szavajárásaid! Az, hogy bénázol a gyógyszerek lenyelésével. És ez is! – hajolt hozzá egészen közel egy másodpercre. – Épp most fejtettem ki, hogy mennyire elegem van belőled, és nincs semmilyen érzelem az arcodon. Képtelen vagyok megfejteni, hogy mi játszódik le benned. Rosszul estek a szavaim? Megbántottalak? Vagy magasról teszel rá, mit beszélek, nem érdekel?
– Veled ellentétben én mindig elmondom, ha valami bajom van. Nem kell semmit sem leolvasnod rólam – szólalt meg Ryan némi hezitálás után. – Fájtak a szavaid, igen, nagyon rosszul estek. De ismerlek, Liv. Jobban, mint hinnéd. Tudom, hogy egy-két hónap múlva végleg elillan a rózsaszín köd a szemed elől, és mindent másképp fogsz látni. Jason tulajdonságai is idegesíteni fognak, főleg a rendetlensége és a pénzszórása. Hogy a szerencsejáték-függőségét ne is említsem. Észrevetted egyébként, hogy az apáddal randizol? Leszámítva a szemüveget, a szoláriumot és a sok kenceficét. Ja, meg a szemszínük sem egyezik. De mindketten közgazdászok, teniszeznek, pókereznek, és a hajlakk használat mellett az ész nélküli költekezés is stimmel, azzal a különbséggel, hogy az apád nagymenő brókerként legalább valóban megengedheti magának.
​– Te nyomoztál utána? – kérdezte Liv elképedve, arca lángolt a dühtől. Ryan tudta, hogy ezzel le fogja buktatni magát, de szembesíteni akarta a ténnyel. – Ezt nem hiszem el! – kelt ki magából a felesége megkerülve a pultot. Fel-alá járkált a helyiségek között, miközben fennhangon osztotta ki a tette miatt. Ryan próbálta csitítani, de Liv annyira mérges volt rá, hogy amíg a monológja végére nem ért, teljesen kizárta a külvilágot.
– Remélem, így most már tényleg eljut a tudatodig, hogy végeztünk egymással – állt meg előtte, és egy drámai mozdulattal levette az ujjáról a jegygyűrűt.
​Ryan hirtelen nem jutott levegőhöz. Egyszerre érezte a testét tűzforrónak és jéghidegnek. A lábai megmerevedtek, a feje zsongott, majd a következő pillanatban minden testrésze zsibbadni kezdett. Nem érhet így véget a házassága! – zakatolta az agya szüntelenül. Beletelt néhány másodpercbe, míg felocsúdott a kábulatából. Ekkor a feleségére pillantott, majd a pulton heverő gyűrűre.
– Vedd vissza – kérte halkan, de határozottan.
– Nem – mondta Liv megmakacsolva magát, és ugyanolyan hevességgel folytatta, mint az előbb: – Azt hittem, lerendezhetjük ezt békésen is, de ha neked ez kell, Ryan, akkor megkapod! És add ide a ház kulcsait, vagy zárat cseréltetek. Nem akarok többször arra hazajönni, hogy itt lebzselsz az engedélyem nélkül. Világos?
​– Miért veszekedtek? – jelent meg David váratlanul a lépcső alján. Megszeppenve nézett rájuk.
A szülők riadtan kapták fel a fejüket.
– Mi ébresztettünk fel? – kérdezte Ryan. Szándékosan használt többes számot, annak ellenére, hogy csak Liv hangoskodott.  Majd négyszemközt beszél vele a kirohanásairól.
A kisfiú álmosan bólintott.
– Ne haragudj.
Ryan az ölébe kapta, és visszavitte a szobájába.
​– Apa, el fogtok válni? – nézett rá David könnybe lábadt szemekkel, ahogy bedugta a takaró alá. Végigsimította a hátát, aztán leült az ágya mellé a szőnyegre.
– Nem. Nem fogunk elválni. Csak szükségünk van egy kis szünetre, hogy átgondoljuk és újraértékeljük a kapcsolatunkat.
– Miért? Már nem szeretitek egymást?
​Ryan felsóhajtott. Fogalma sem volt, mit kellene erre felelnie. Ő biztos volt az érzéseiben. Haragudott Livre, de még mindig tiszta szívéből szerette, viszont a feleségéről ugyanez már nem volt elmondható. Épp az imént adta a tudtára, hogy még az is nehezére esik neki, hogy egy légtérben legyen vele. Rákenhetné az egészet, hibáztathatná mindenért, de azzal mégis mit érne el, ha a fiuk megutálná az anyját? Semmit. És tudja jól, hogy Liv sem érdemelné meg, még ha most egy kicsit jól is esne neki visszavágni. De nem ez a megoldás.
– Emlékszel, mikor nyár elején összevesztetek Justinnal, és hetekig nem álltatok szóba egymással?
– Amikor azt mondta, hogy nyápic vagyok, amiért nem mertem átugrani azt a mély árkot, mint Seth, és ezért inkább ő lett a legjobb barátja?
– Igen, erre gondoltam – bólogatott Ryan, és csak most esett le neki, hogy tényleg mennyire hasonló a két szituáció. – Justin egy idő után rájött, hogy bár Seth ügyes árokugrásban, te egy csomó minden másban sokkal jobb vagy nála. És kibékültetek. Ugyanígy anyával is ki fogunk békülni, csak nekünk egy kicsit tovább tart, hogy rájöjjünk a másik értékére.
– Nem tudok benne segíteni? Olyan rossz, hogy nem laksz velünk. Mondjuk a lakásod elég menő, szeretek ott lenni, csak sokkal jobb lenne, ha megint együtt laknánk mind a négyen, mint régen.
– Idővel újra együtt fogunk, megígérem.
​Ryan megvárta, míg David újra álomba szenderül, csak azután hagyta el a szobát. Benézett Adamhez, aki hason fekve szuszogott a kiságyában, majd visszament feleségéhez a földszintre.
– Jobban érzed magad?  Változott valami? – kérdezte tőle a konyhába lépve. Liv összeráncolta a homlokát.
– Hogy érted?
– A kiabálásod. Megérte? Megérte felébreszteni a gyereket? Megoldotta minden problémánkat?
– Nem, és sajnálom, hogy Davidet felvertem, de te hoztad ki belőlem!
– Persze, hogy az én hibám – nevetett fel keserűen. – Tudnám, miért csinálsz mindig úgy, mintha te lennél az áldozat!
​Liv figyelmen kívül hagyta a szavait.
– Akkor beleegyezel a válásba? – kérdezett rá szenvtelenül.
Ryan megütközve bámult rá. Egy röpke pillanatra eltöprengett, hogy ki az ördög ez a nő itt előtte, merthogy nem a felesége, az holtbiztos. Az együtt töltött éjszakájuk óta teljesen kifordult magából.
– Tudod, az az érzésem, hogy szándékosan kezdesz átlépni bizonyos határokat, csakhogy felbosszants, és minél előbb elérd a célod. De már most jelzem: nem fog sikerülni. Nem egyezek bele a válásba, viselkedhetsz önző, hisztis picsaként, ameddig csak akarsz, leszarom. Túl jól ismerlek ahhoz, hogy bevegyem ezt a színészkedést. Nem mondom, hogy nem kínzol vele, de elég jó kiképzést kaptam, szóval nem fogok megtörni. Kivárom, míg észhez térsz, aztán megbocsátok.
Ryan észrevette felesége arcán az átsuhanó meglepettséget, amit végül a jól ismert dac váltott fel. Az egyetem óta nem látta ilyennek, és rettenetesen fájt neki, hogy a kapcsolatuk zuhanórepülésben csapódott be a start vonalra. Kizárta az életéből, mintha az elmúlt tizenegy év meg sem történt volna.
– A fa alatt vár majd egy kis meglepetés – mondta, majd sarkon fordult, és végigment a folyosón. – Csak 582 km-t utaztam és csak egy bűncselekményt követtem el érte, vagyis a közelébe se érhet Wallace parfümjének, amit minden bizonnyal holnap fog átadni neked valami bonbonnal együtt. Marha eredeti ötlet – gúnyolódott.
​– Ryan – szólt utána Liv, mielőtt kilépett volna az ajtón. – Miért ragaszkodsz hozzám ennyire?
Ryan megfordult, és a kulcscsomójával kezdett babrálni a kezében.
– Mert nyilvánvalóan egy idióta vagyok – mondta fájdalommal telve, majd ledobta a ház kulcsait a szekrényre. – Fél tízre itt vagyok a srácokért.