Kettős játszma – 11. Kiderül az “igazság”

Alig aludtam akkor éjjel. Egyfolytában az járt a fejemben, hogy mit tehetnék. Nem akartam, hogy ez legyen a vége az egésznek. Eszem ágában sem volt bántani senkit. Mégis ez fog történni, hogyha nem cselekszem előbb, mint Josie. Az éjszaka elég időm volt töprengeni, és végül arra jutottam, a legjobb, ha Maddox mindent megtud. Még mielőtt Josie beszélhetne vele…

Amikor már úgy gondoltam, hogy Maddox is felébredt remegő ujjakkal tárcsáztam fel a számát. A második csörgés után felvette.
– Tessék? – kérdezett bele a telefonba. Vidám volt a hangja, és boldog. Alig tudtam megszólalni. – Halló!
– Én vagyok – mondtam végül, de olyan halkan, hogy attól féltem meg sem hallja a hangomat.
– Maya?

– Szia Maya! – köszönt Maddox. – Minden rendben?
– Találkozhatnánk? – kérdeztem néhány másodpercnyi csönd után.
– Persze, de minden rendben? Olyan szomorú a hangod – mondta.
– Majd… inkább személyesen. Egy óra múlva a plázában – mondtam, majd elköszönés nélkül letettem a telefont.

Alig vártam, hogy vége legyen a napnak. Hogy már túl legyek a vallomáson. Hogy a párnámba fúrhassam a fejem, és nyugodtan zokoghassak.

Egy órával később

A pláza legfelső emeletén vártam Maddoxra. Nem beszéltünk meg konkrét helyet, de hamar megtalált. Ahogy közeledett felém láttam rajta, hogy aggódik.

– Szia Maya – köszönt, amikor odaért hozzám. Végig akart simítani az arcomon, de nem engedtem neki.
– Beszélnünk kell – mondtam halkan.

– Maya, gyerünk! – mondta végül Maddox, miután néhány percig nem szólaltam meg. – Biztos nem olyan szörnyű, amit mondani akarsz, hogy ne tudnánk megoldani.

– Érzel valamit irántam? – kérdeztem végül.
– Persze, de ha csak emiatt voltál szomorú, akkor…
– És akkor is így éreznél, ha minden megváltozna? – vágtam a szavába. – Ha kiderülne, hogy olyat tettem, amit nem kellett volna?
– Most már kezdesz megijeszteni – mondta.

– Hát itt vagytok – szólalt meg valaki a közelünkben, és a hang alapján azonnal felismertem ki közelített felénk. Josie. – Már mindenhol titeket kerestelek. Kiderült már a nagy titok?
– Mit keresel te itt? – kérdezte Maddox.
– Ki nem hagynám a nagy lelepleződést – válaszolta Josie.

– Mi a francról beszélsz? – kérdezte Maddox és tekintetét Josie és köztem járatta.
– Maddox… – szólaltam meg, de Josie közbevágott.
– Hagyd csak, majd én elmondom neki – mondta.

– A te kedves, gyönyörű, őszinte Mayád nem létezik – Josie szavaitól azt éreztem, hogy megfulladok. Tudtam, hogy minden elveszett.
– Mi? – kérdezte Maddox értetlenül.
– Maya nem létezik. Mit gondolsz mire volt jó az álarc? A drága szíved szottya nem más, mint az osztály szerencsétlene, aki egy kis általam biztosított népszerűségért cserébe boldogan segített nekem kicseszni veled.

Josie teljesen kifordította az egész történetet. Nem azért tettem, amit tettem, hogy Maddoxnak fájdalmat okozzak, pláne nem a népszerűségért. Egyszerűen csak boldog akartam lenni. De Josie elvett tőlem mindent.

Arra eszméltem fel gondolataimból, hogy Maddox lekapja rólam az álarcot. Anélkül viszont, újra csak Zoey voltam.
– Zoey? – kérdezte Maddox döbbenten és értetlenül az arcomat fürkészve. Aztán meg sem várva, hogy magyarázkodni kezdjek elsietett.

– Nos? – kérdezte Josie. – Megérte?

Nem tudtam mire gondol. Hazudni Maddoxnak, és eljátszani valakit, aki nem én vagyok, vagy Josie útjába állni. De nem tudtam válaszolni neki. Csak néztem, ahogy Maddox egyre messzebbre és messzebbre jutott tőlem…