Hanna – 19. A szétszakadt család
Az ismerős arcok egyre közeledtek. Lassan sétáltak egyenesen a vita helyszínére, majd megkerülve a vitatkozó szülőket, egyenesen Damianhoz sétáltak. Megálltak, de nem szólaltak meg. Damian anyja határozott nő volt, mindig alaposan meggondolta, mit mondjon, és csak azután beszélt. Arcán mérhetetlen düh tükröződött.
– Úgy tudtam, egy ügyvéd és egy orvos esküvőjére érkeztünk. Legalábbis nekem ezt mondták – vonta fel a szemöldökét Mrs. Harwey.
Damian szóhoz sem jutott, csak állt ott bambán, és várta, hogy valami csoda történjen, ami kimenti őt a bajból.
– Nem Damian volt a hibás! Én hazudtam! – szólt közbe a lány. Tudta, hogy felelősséget kell vállalnia a hazugságokért. Hiszen nem hagyhatja, hogy Damian vigye el helyette a balhét.
– Ebben mindketten benne vagytok! Hogy mertél hazudni nekem? Megengedtem, hogy a fiam közelében légy, és ez a hála? – fakadt ki a nő. – Ügyvéd, mi? Kis városi énekes. Szégyen, hogy a fiam veled mutatkozott.
– Elég! Nem beszélhettek így Hannával! Se te, se apa nem szabhatja meg, hogy kit szeressek! Ez az én életem, és nem Ti fogjátok eldönteni, hogy „ki felelhet meg nekem”. És most, ha megbocsájtotok… – Azzal Damian kézen fogta Hannát, és elindult vele az épület felé.
– Ezt nem teheted meg velem! Fiam! Azonnal gyere vissza! Nem hagyhatsz így itt!
Mrs. Harwey toporzékolt, csapkodott, üvöltözött, ami csak a torkán kifért, de hiába. Saját önzősége és nagyképűsége miatt esett szét a családja… ami valójában talán sosem volt az övé.
***
Három nap telt el az esküvő óta. Hanna a kanapén nyomkodta a telefonját annak reményében, hogy válaszolnak neki az egyik galériából.
Egyszer csak megjelent Sam, és leült a kanapéra. Nem szólt egy szót sem, csak nézte a lányt, aki teljesen belemerült a telefonba. Az utóbbi pár napban próbálta elkerülni a férfit…
– Sosem gondoltam volna, hogy még valaha találkozunk – szólalt meg hirtelen. – Nem is tudom, mit mondjak. Olyan furcsa ez most nekem. Olyan pici voltál, amikor utoljára láttalak… szinte fel sem fogom, hogy az a kicsi lány most itt ül, velem szemben, és már érett felnőtt; egyetemista.
– Nem is volt még alkalmam megköszönni, hogy segített…-tél – tette hozzá. Nem szokta még meg, hogy tegezheti az idősebb férfit. Aki ráadásul az apja.
– Igazán semmiség. Amikor megláttalak, éreztem, hogy különleges vagy. A hangod, az arcod… annyira ismerős volt. Anyádra hasonlítasz – mosolygott.
Hanna meg sem tudott szólalni. Egyszerre annyi mindent tudott volna mondani. Annyi mindent el akart mesélni. És inkább csak ült ott, csendben. Még fel sem dolgozta igazán, hogy van apja. Úgy nőtt fel, hogy nem ismerte őt, és most hirtelen „visszakapta”, és nem tudott mondani semmit. Kellemetlenül érezte magát, amiért nem tudott válaszolni, amiért nem ismerte fel őt. Szívesen mondta volna, hogy ő is tudta, hogy már akkor érezte, de nem így volt. És csak ült a kanapén, hamis mosollyal, és várta, hogy a kínos pillanat tovaszálljon.
***
19 évvel ezelőtt, egy hideg, téli napon történt. Mary és Sam Wanne az ötödik házassági évfordulóját ünnepelte. De nem ketten ültek a vacsoraasztalnál. Mary pocakjában ugyanis egy apró lélek növekedett, apja mellett pedig egy 5 éves kisfiú foglalt helyet.
Csöndben fogyasztották az ünnepi vacsorát. Mary mosolygott, Samnek pedig aggodalom tükröződött az arcán. Mosolygott ő is, de nem tudta eltakarni a valódi érzelmeit.
– Mi a baj, kedvesem? – kérdezte barátságosan, de valójában sejtette, hogy mi állhat a háttérben.
– Semmi fontos – nyugtatta meg feleségét Sam, habár nem volt túl meggyőző.
A gyertyák fénye beterítette a kis szobát. Mary csendben ette tovább a vacsoráját. Látta, hogy férje nem fog neki válaszolni, vagy legalábbis az igazsággal nem. Nem szóltak aztán egymáshoz, mindenki csendben ült és evett.
– Anya, apu miért szomorú? – kérdezte a kisfiú.
– Nem szomorú – mosolygott kedvesen fiára Mary, majd megsimogatta a fejét. Most ő is állmosolygott, aztán lassan felállt, és megfordult, háttal az asztalnak. – Csak a mosdóba megyek – nyögte ki végül, aztán elsietett, hogy – főként a kisfia – ne lássák, hogy sír. Mark azonban érezte, hogy valami nincs rendben.
– Maradj itt. fiam – szólt Sam, majd felesége után sietett.
Mark belépett a fürdőszobába, ahol felesége a kagylónak támaszkodva bámulta könnyes arcát a tükörben. Ahogy a férfi belépett, hátat fordított az ajtónak.
– Nem kell elfordulnod, látom, hogy sírtál. Mi a baj?
– Jól tudod te, hogy mi a baj, Miért kérdezed meg?
– Miért nem bízol bennem, Mary? – Összeráncolta a homlokát.
– Tudom, hogy mi történt. Ne is tagadd, hogy megint baj van. Mindig ezt csinálod. Sosem mondod el, ha problémáid vannak.
– Mary, én szeretlek! Kérlek, bízz bennem! Mindent megoldok, hidd el! – Megfogta Mary kezét, közelebb húzta magához, majd megcsókolta. – Nem lesz baj.
Visszamentek az asztalhoz. Vacsora után a nő lefektette Markot, majd átment a saját szobájukba. Sam megfogta Mary kezét, és behúzta maga mellé az ágyba.
– Mindennél jobban szeretlek, Mary! – mondta, és a nő látta szemében az őszinteséget. Valóban szerette, és az életét is odaadta volna érte. Mindent megtett, hogy biztonságban tudja családját.
Kora reggel virradt. Mary felült az ágyán, és körülnézett a szobában. Férje nem feküdt mellette az ágyban. Feltápászkodott, és ijedten nézett körbe a szobában.
Felállt, körülnézett a házban, a kertben, de sehol sem találta. Felhívta, egymás után ezerszer, de a férfi telefonja ki volt kapcsolva. Mary sírva fakadt, és erőtlenül rogyott le az ágyra. Akkor látta Samet utoljára…
