Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek – 10. Ébredés

– Hamupipőke, ébresztő! Hasadra süt a nap! – hallottam egy távoli hangot, de nem fogtam fel a szavak jelentését. Aludni akartam, ráadásul rettentően hideg volt. – Marilyn! – A nevem hallatára résnyire nyitottam a szemem, de rögtön be is csuktam, hiszen a fény túl erősen ragyogott ahhoz, hogy elviseljem.

– Hagyj békén! –dünnyögtem, de azért lassan kinyitottam a szemem, azonban még mindig nem láttam semmit, mert valaki a szemembe világított egy zseblámpával.

– Na végre! – szólt ismét a hang, és akihez tartozott karon ragadva felsegített. Hunyorogtam még, és megláttam, hogy Conor vigyorog szélesen előttem.
Néhány másodpercig mozdulatlanul álltam és forgattam a szemem. Sötét volt, alig láttam valamit, arról nem is beszélve, hogy az imént égették ki a retinám. Missy hangját ismertem fel hirtelen mögöttem, és már menekültem is volna vissza hozzá a vicces kedvű barátja elől.

Egy férfi és két nő állt egy földből kifordult sziklahalom mellett, de nem tudtam kivenni az arcukat, és eldönteni, láttam-e már őket ezelőtt. Az egyik alak felém rohant sietve, és hosszú fürtjeiből sejthettem, hogy Missy az.

– Marilyn, jól vagy? – kérdezte aggódva mikor a közelembe ért.
– Igen – válaszoltam bólogatva, de még mindig vacogtam. – És te?
– Én is megvagyok – nevetett megkönnyebbülten.
– Azért máskor szólj, Missy, ha ilyen magánakcióra készülsz – lépett be Conor a beszélgetésbe, s úgy véltem, hangja a megszokottnál jóval lágyabban szólt, szavait elöntötte valamiféle melegség.

– Hirtelen ötlet volt – öltötte ki nyelvét a lány, majd bűnbánó arcra váltott és megfogta a férfi kezét. Az rámosolygott, és egyből megenyhült, majd felém fordult.
– Hát akkor, ha már csak így idekerültél… – kezdte érces hangon, de a szemében bizonytalanságot láttam. – Menjünk be! – intett fejével a kövek felé, ami inkább hatalmas szikla darabjaira emlékeztetett, és a bejáratnak véltem. Csoda, hogy nem vettük észre.

A két idegen most a szürke tömbnél állt és várt ránk, még csak türelmetlenségüket sem igyekeztek elrejteni, úgy tettek, mintha mi lennénk a hibásak minden gondjukért.

– Ennél lassabban nem tudtok haladni? – hallatszott a nő hangja.
– Nyugodj meg, Aurora, jövünk már – szólt Conor és gúnyos bocsánatkérő mozdulatot produkált a hölgy felé, aki igen feltűnő jelenség volt. Igyekeztem, hogy csak az ideges arcát figyeljem, de a kékre festett haja, ami kissé oldalra dőlve meredt az ég felé, és szokatlan, szűk ruhája elvonta a figyelmem.
A nő mélyet sóhajtott, majd eltűnt a járatban, csak élénk taraját, majd zseblámpája fényét lehetett észlelni egy ideig. A férfi egyelőre nem követte, megvárta, míg odaérünk, majd kérdően Conorra nézett.

– Az ő hibája! – mutatott ártatlan képpel Missyre, aki tréfás dühvel nézett fel rá. – Mi csak erre jártunk és gyakorlatilag el sem távolodtunk a rejtekhelyről a terven kívül.
Hirtelen megértettem. Eddig azt hittem, hogy távol akartak engem tartani anyától, hiszen bármikor elvihettek volna. Ezzel szemben a céljuk végig az volt, hogy eljuttassanak hozzá.

Arra lettem figyelmes, hogy valaki az arcom előtt kapálózik, mint ahogy én szoktam, ha fel akarom hívni magamra a figyelmet. Valószínűsítettem, hogy elbambultam gondolkodás közben és szokás szerint még a szám is nyitva maradt.
– Hé, Hamupipőke! Indulás!– Conor volt az, aki ki akart zökkenteni az elmélkedésből. – Lennél szíves lefáradni oda, kérlek? – kérdezte csípős udvariassággal miközben vigyorogva a talajszint alatti lépcsősorra mutogatott, ami a szikla alól nyílt. Inkább meg sem sértődtem.
– Ugyan, hagyd már! – korholta Missy. – Hiszen most ébredt fel. – Rendes volt tőle, hogy megvédett, holott neki is annyi ideje lett volt a pihenésre, mint nekem.

– De akkor is! Elindulunk még ma? Mert tök szuper, hogy itt állunk, csak idáig nem is ér el a védelem! – dühöngött az ismeretlen férfi jellegtelen kinézettel. Én meg, meg sem mertem szólalni, csak bólintottam és végre az első lépcsőfokra léptem.

Igyekeztem nem gondolni arra, hogy rettentően fázom, miközben leereszkedtünk a járatba, pedig sejtettem, hogy ott még hidegebb lesz. Az idegen férfi halk, tompa puffanás kíséretében visszahelyezte a sziklát, majd utánunk sietett. Kellemes földillat járta át a lejárót, ami meglepően mélyre vezetett. Hamarosan beértük Aurorát is, aki láthatóan megenyhült, mióta védett helyen tartózkodtunk. Egyedül én nem éreztem jól magam, hiszen mikorra a lépcsők véget értek és lapos talajon haladtunk, már olyan hangosan vacogtam, hogy nehéz lett volna nem észrevenni.

– Marilyn, nem akarsz felvenni egy pulcsit? – lépett mellém az eddig közvetlenül mögöttem haladó Missy, felidézve, hogy a cuccaimat az egyik farönk mellett hagytam.
– Azt hiszem, hogy a táskám a… – fordultam az ellenkező irányba és láttam, hogy Conor nyújtja felém az elhagyottnak vélt zsákot. – Öhm, kösz! – mosolyogtam és el akartam venni tőle, de nem hagyta, hanem ledobta a földre.

– Vedd ki, ami kell! Nehéz neked, majd én viszem. – Épp csúnyán akartam nézni rá, mert azt hittem, csak szívat. Furcsálltam, hogy ilyen előzékeny lett hirtelen, de aztán a vállam felett hátrapillantva láttam Missy arcán a határozott, „azt-akarom-hogy-vidd-a-táskáját” kifejezést.

Előkotortam az egyik melegebb pulcsimat, ami sárga színben pompázott és még anyától kaptam szülinapomra. Úgy hittem, az a legjobb választás. S bár határozottan kellemesebb volt a hőmérséklet, miután egy plusz réteget vettem magamra, ha lehet, még jobban dideregtem és éreztem, hogy a levegővétel is egyre nehezebb.

Úgy tűnt, órák óta megyünk, de nem bíztam az időérzékemben, hiszen akkor sem működött jól, ha egyeztetni tudtam a Nap járásával.
– Hamarosan ott vagyunk – tette a vállamra a kezét Missy szelíd mosollyal. – Maximum fél óra. – Bólintottam és próbáltam visszamosolyogni, de nem ment.
Jóval hosszabbnak tűnt még az út harminc percnél, de sejtettem, hogy csak az állapotom miatt.

Célhoz érkezésünkre abból következtettem, hogy átléptünk egy ajtón, ami után pedig már kiépített rész következett. Vagyis teljesen úgy nézett ki, mint egy lakás belülről, a falak ki voltak festve, a földet kőpadló borította, a plafonon lámpa világított és még a berendezés sem hiányzott, habár azt két szék és egy asztal alkotta.

– Megérkeztünk! – jelentette be Conor, miközben zsebre vágta zseblámpáját. – Missy drágám, kérlek, vidd Marilynt Emmához, én addig Aurorával és Oliverrel megkeresem Reenét. – Ezzel az asztalra dobtam a cuccaim és a többiekkel együtt visszafordult arra, ahonnan jöttünk.
– Hagyd csak itt, nem veszik el – mosolygott a lány, a kezét hátamra helyezte, majd a szoba másik végében lévő ajtó irányába kezdett tolni.

A következő helyiségről az volt az első benyomásom, hogy a konyha lehet, ugyanis a fal mellett pultok álltak, amelyek mindegyikére különböző színekben ki volt öntve valami trutyi. Valahol mélyen kételkedtem, hogy azokon tényleg főznek, de biztos csak akkor lehettem, hogy a szoba nem az általam gondolt funkciót tölti be, amikor elhaladtunk a nyitott hűtő mellett, amelyben zöld színben folyt valami ragacs kifelé egy lombikból.

– Ez csak Leroy játszótere – nevetett Missy elborzadt arcom láttán és egy pillanatra megállt, hogy megnézhessen közelebbről is a dolgokat. – Ő egy elég fura figura, de majd megismered.
Erőltettem egy vigyort szipogva, majd mielőtt vicsorgássá ment volna át, kifújtam az orrom.
– Renee miért nem jött velünk? Miért kell Conoréknak érte menni – jutottak eszembe a férfi szavai.

– Mert ő még elintézett pár dolgot, és ilyenkor nem használhatjuk a városban lévő bejáratokat, a távolabbiakat pedig mi nem tudjuk kinyitni. Azt csak fizikai hatalommal lehet, mint megtudtam az éjszaka folyamán – forgatta a szemét.
Nem tűnt már annyira elveszettnek, mint néhány órája, de önző lelkem kissé megnyugodott, hiszen felismertem, hogy Missy képességei ellenére nagyon is emberi.

Szépen berendezett szobába értünk. A padlót sötét parketta fedte, a falat halványzöld tapéta, mellette díszes asztalkák és székek álltak, alattuk világos szőnyegekkel. A földtől a plafonig sűrűn festmények, fényképek lógtak, amelyek rendjét olykor egy-egy oldalsó helyiség bejárata bontotta meg fehérségével, barnaságával vagy éppen kékségével.
– Itt laknak a többiek, az enyém az a szoba – mutatott egy egyszerű, fekete, ezüstkilincses ajtóra mellettünk. Majd később megmutatom, most menjünk Emmához.
– Mi ez a sok kép? – tudakoltam, mert némelyiket nem tudtam hová tenni.
– Emlékek – nézett körbe. – Képek azokról, akiket elvesztettünk, és amiket ők szerettek. – Már megint fájó pontra tapintottam, meg sem kellett volna szólalnom.

Elértük a hosszú terem végét és kiléptünk egy hatalmas üvegajtón, ami végre egy olyan szobába vezetett, ahol élet is volt. Más kérdés, hogy ez csak két személy formájában mutatkozott meg. Egy vörös hajú férfi ült egy világosbarna kanapén zöld ingben, farmerben és hatalmas csatos bakancsban, egy fehérhajú lány pedig mellette hajszínéhez igazítva öltözetét.
– Jaj, Missy! Úgy örülök, hogy megvagy! – pattant fel és rohant oda hozzá a leányzó ölelésre nyitva sápadt karjait, majd miután feltűnt neki, hogy a szorongatott fuldokolni kezd, elengedte. – Nem volt semmi baj, ugye? Aurora mondta, hogy a közelbe vagytok, de féltem, hogy elkapnak titeket – Vicces volt nézni, ahogy a két, egymással teljesen ellentétes jelenség szemben áll, egyiküknek még a haja is fehér, a másikuknak pedig a körme is fekete.

– Semmi baj nem volt – mosolyodott el a sötét, és visszalépett mellém.
Néhány pillanatig csend volt, csak a saját zihálásomat hallottam és éreztem, hogy ég a torkom, jelezve, hogy köhögnöm kell, de inkább visszafojtottam. Jobbra-balra mozgattam a szemem, hol Missyre, hol a kanapén ülő srácra néztem, hogy szólaljanak már meg. Végül a lány mentett meg a további hallgatástól.

– Szia! A nevem, Ivory – mutatkozott be. – Te biztosan Marilyn vagy. – Bólintottam vigyorogva és talán túl sokáig tartottam ezt az állapotot a normálishoz képest.

– Én pedig Blake vagyok – nyújtotta felém a kezét a fiú, aki teljesen észrevétlenül került mellém a kanapéról.
– Hello! – nevettem idétlenül, de nem tudtam, mit kellene reagálnom.
– Jól van, mehetünk Emmához, felkészültem a letolásra – szólt hirtelen Missy, és elindult ismét.
Rendellenes gyorsasággal követtem, mintha az életem múlna rajta, de tudnom kellett az egészet, és anyától akartam hallani az ő történetét.