Egy elfeledett isten – Porba hulló macifejek – 19. Az árva édesanyja

Úgy tűnt, kiválasztottak valamire. Órákig kellett ízlelgetnem ezt a pár szót, amelyek minden egyes alkalommal egyre terhesebbé váltak, ugyanis fogalmam sem volt arról, mi az a valami. Ráadásul Nemeeneonnak nem állt szándékában egyelőre megosztani velem. Illetve, velünk, hiszen nem voltam egyedül, Tristan, Conor és Missy is részesévé vált annak, amiről csak akkor akart beszélni a különös férfi, mikor anya már végleg távozott az élők sorából.
– Miért éppen mi? – kérdezte Conor egy tincsével babrálva, majd duzzogva hátradőlt. Öten ültünk a kis helyiségben, ha nem számítjuk a sarokban fekvő kutyát, aki szintén Nemeeneon mondandóját hallgatta, bár valószínűleg értetlenül.

– Néhány napja megtörtént az, amire elképzelhetetlenül régóta várok. Végre mindannyiótok ereje kiteljesedett – fordult feléjük. – Eljött az idő, hogy négyen léteztek ilyen állapotban a világon halhatatlanul, és olyan hatalom birtokában, amiből egyelőre nem sokat tapasztaltatok. – Nyugodt volt a varázsló hangja, de egyszerre lelkesnek is tűnt. – Mióta az ember beszélni tud, várok arra, hogy ez megtörténjen.
– Ezért gyűjtöttél be minket – képedt el Missy és olyan volt az arca, mintha közölték volna vele, hogy a télapó nem létezik, pedig ennek ellenkezőjét hitte.

– Ezért – szögezte le komor hangon, és tudatta velünk egyúttal, hogy nem kívánja megmagyarázni ennek erkölcsi vonatkozásait. – Sir Borion volt az első lény a világon, aki hozzátok hasonlóan képes volt mágiát használni.
– Sir Borion? – nevetett fel Tristan, és a sarokban alvó kutyára nézett, aki lassan ébredezni kezdett.

– Igen, ő – komorodott el. – Valamikor a kora középkorban született egy nemes fattyaként. Kisfiúként találtam rá, és képezni kezdtem. Néhány évtizede él csak ebben a testben. – Ekkor esett le, hogy Sir Borion a sarokban vizet lefetyelő golden retriever.
– Ezt nem vágom – rázta a fejét a srác kisöpörve arcából fekete haját. – Most akkor mi mik is vagyunk?
– Leginkább bosszantóak – sóhajtott türelmetlenül a férfi. – Félig emberek vagytok, akik nem emberi szüleiknél fogva hordozói a mágiának.

– De… – kezdte.
– Igen, apád egyszerű ember volt, Tristan. Anyád viszont valami egészen más. Éppen ezért nem is ismerhetted. – Megállt, majd felém fordította a tekintetét. – Az ember a természet legcsodálatosabb kreálmánya, nincs hozzá fogható. Képes varázslat nélkül élni, elviselni az élet múlandóságát, és erejét megsokszorozni a tudomány segítségével.
– Ez miért olyan nagyszerű? – szólt bele Conor, és még a kezét is feltette, talán csak a gúny kedvéért. – Semmi csodálatosat nem látok benne.

– Talán ebben nincs is semmi különleges – hajtotta le a fejét Nemeeneon. – Viszont, egyik szülőd sem élhetett volna örökké, noha egyiket a mágia teremtette. Kettejükből azonban megszülettél te, aki csak akkor halhat meg, ha valami nálánál hatalmasabb erő veszi el minden erejét.
– Tehát egymást megölhetnénk? – nézett fel Tristan.

– Nem, az erőtök egyenlő. Csak még nem tudjátok ugyanolyan szinten használni. – Körbenézett rajtuk. – Tehát, Sir Borion nem volt megfelelő, és még az utána következők sem. Lady Brunhild, Leroy, Pleasance, Cedany… – sorolta az ismerős és ismeretlen neveket. – Ők mind csupán cseppjeit kapták a mágiának. – Csupán kétszáz éve tűnt fel Nathan és nem sokkal utána Wenorah, akiknek ereje végre mindent felülmúlni látszott. Az egyik esetben igazam is volt.
– Nem értem – rántotta meg a vállát Conor, és kezdett is volna bele kérdéseibe.
– Még nem fejeztem be – csattant fel a szőke férfi a fekete szavába vágva. – Mindent el fogok mondani, de nem most. Szóval, ezután sokáig nem történt semmi. Ekkor kerestem meg, és bátorítottam fel a varázsnépeket, hogy menjenek az emberek közé.

– Milyen varázsnépeket? – kérdezte Missy sértve, hiszen a férfi folyamatosan magyarázatlanul hagyott olyan dolgokat, amelyről még a többiek sem hallottak.
– Később – intette le, és folytatta. – Ekkor végre többen tűntetek fel, és ezért gyűjtöttelek össze titeket, hogy egymást segítve, tragédiákat látva kiteljesedhessen erőtök. Szükséges volt minden halál, hogy azok legyetek, amik most vagytok.
– Tehát megakadályozhattad volna a 20 évvel ezelőtti tragédiát? Megmenthetted volna őket? – ugrott fel Conor, aki csupán ennyit hámozott ki az egészből.
– Igen, meg. De nem tettem – nézett fel rá a férfi, mire a másik elindult felé arcán megszállott kifejezéssel, de néhány lépés után megtorpant.

Visszatartottam a levegőt, vártam, hogy mi következik. A fiú összeszorította a száját, és hirtelen fújtatni kezdett, majd csak annyit láttam, hogy egy régi, rozsdától foltos gyerekbicikli repül el mellettem egyenesen a szőke varázsló felé tartva, és hatalmas robajjal csapódik be egy láthatatlan falba néhány centivel az arca előtt.

– Conor, nem árthatsz nekem – hallatszott a türelmes hang, de nem folytatódott a beszélgetés, hiszen ezúttal egy hordó jutott a kerékpár sorsára, és a robaj elnyelte a szavakat.
– Miattad haltak meg! – üvöltötte torkaszakadtából a szólított, és újabb tárgyat vágott erejével Nemeeneonnak, aki csak szenvtelenül ült, amivel valószínűleg csak még jobban feldühítette a férfit.

A többiek arcát figyeltem, de semmi biztosat nem tudtam leolvasni róluk. Tristan maga elé nézett, és a szokásosnál mélyebben vette a levegőt, de nem tudtam eldönteni, hogy éppen magát akarja lebeszélni arról, hogy segítsen Conornak, vagy csak zavarja a gyerekes viselkedése. Missynek volt némi rémület a szemében, de a tanácstalanság felülkerekedett rajta, és csak bámulta az egyoldalú csatát. Én pedig képtelen voltam bármit is érezni.

Végül a szőke varázsló felállt, mélyen Conor szürke szemeibe nézett, mire az egyszerűen visszaült a helyére, és nem szólt többet. Láttam rajta a zavartságot, és elfogott valami kiszolgáltatottság. Hát, ilyen ereje van… Hogy még őket is képes egyetlen mozdulat nélkül ártalmatlanná tenni.

– A lényeg az egyelőre, hogy olyan valamit birtokoltok, ami kiválasztottá tesz titeket, és ezt el kell fogadnotok – folytatta Nemeeneon, mintha semmi sem történt volna.
– És ha nemet mondunk? – Tristan szemében elszántság lapult, mégis látszott rajta a félelem, de arcára halvány mosolyt erőltetett.

– Amennyiben semmit sem tudok tenni, hogy igent mondjatok, kénytelen leszek mást keresni. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha meghaltok. – Ijesztő volt, ahogyan kimondta. Minden érzelem és sajnálat nélkül. – Ezt persze el szeretném kerülni, ki tudja, mennyi időbe telne, mire ismét négyen lennétek.
Mindenki döbbenten ült, semmit sem lehetett hallani a lélegzetünkön kívül, és nem tűnt úgy, hogy bárki meg akarja törni a csendet.
– Na, és én? – integettem vigyorgást mímelve, hogy oldjam a feszültséget. – Én mivel értem el, hogy itt lehetek? – Valóban nem értettem. Gyakorlatilag egy senki voltam hozzájuk képest, és ha anya nem akad össze annak idején Missyvel, akkor semmit sem tudnék róluk.

– Szükségem van egy emberre is, és te már eleget tudsz. Túl körülményes találni valakit, aki nem árul el minket, és alkalmas a feladatra. Téged annak tartalak – furcsa volt a kedvessége az előző után, de nem jegyeztem meg.
– Ennek örülnöm kellene? – néztem rá kérdőn, igyekezve szemtelenséget erőltetni a hangomba, hátha eltüntethetem a többiek arcáról azt a szörnyű idegességet.
– Majd eldöntöd, hogy örülsz-e neki. Mindenesetre a te életed nem kell elvennem, ha nemet mondasz. – Azt hittem frászt kapok a szenvtelenségtől, amivel a halálról beszélt, azonban örültem, hogy engem nem köt semmi.
– Ezt igazán jó hallani – dőltem hátra minél több gúnyt belecsempészve a mozdulatba. – Egyébként mikor meséled el, hogy miért is kellünk?

– Tudod, Marilyn, igazság szerint minden tettem egyetlen célt szolgál. – Sosem láttam még komorabbnak a szemeit, mint e néhány szó kiejtése közben. – Hogy meghalhassak végre.
– Hát ez…- kezdtem.
– Furcsa, igen – vágott a szavamba a férfi, de úgysem tudtam volna befejezni a mondatot. – Most hagyom, hogy tűnődjetek a dolgon. Remélem, végül jól döntötök. Anyád hamarosan eltávozik, legyél mellette! – Eszembe sem jutott tiltakozni, hogy az imént Missy azt mondta, még van pár napja. – És el ne mondd neki ezt. Nem szeretném, ha úgy halna meg, hogy tud erről – állt fel, majd elviharzott.

Tristan, Missy, Conor és én szótlanul ücsörögtünk még egy darabig, majd felkeltem, és átmentem anya szobájába, hogy még utoljára megfoghassam a kezét, és megköszönhessem neki azt a tizennyolc évet, amit kaptam tőle.

Éjjel tizenegy harminckettőkor hallgatott el végleg az egyenletes szuszogás, ernyedtek el teljesen a mindvégig szorongatott ujjak, simult ki a meggyötört arc, és állt meg egy hatalmas szív.

Némán vett körbe a szoba, pedig mindenki ott tartózkodott, hogy lerója tiszteletét anyám előtt, akiről nem is tudtam, hogy milyen csodálatos ember mindaddig, míg el nem veszítettem örökre. Szívvel, lélekkel küzdött valamiért, amiben hitt, és önmagát is képes volt feláldozni érte. És annak ellenére voltam büszke, és néztem fel rá, hogy tudtam, olyan életet áldozott fel, amelyet el kellett volna veszítenie sok-sok éve már, és olyan valakiért, aki lehetővé tette azt, hogy létezzen. Végre megértettem anya szemében a rajongást, amit a férfi iránt érzett. Szerelmes volt belé.

Nem sírtam, sőt, senki sem sírt, hiszen úgysem lehetett elég a könny a hálánk és tiszteletünk kifejezésére. Csupán néztünk rá komor arccal.
Nemeeneon mellém lépett, kibontotta anya kezét görcsösen szorító ujjaim közül, egyetlen mozdulattal lecsukta élettelen szemeit, és talpra segített.
– Ha nem bánod, akkor nem végezzük el rajta a szokásos szertartásokat – súgta a fülembe. – Nem hinném, hogy hagyományos temetést szeretett volna.
– Szerintem sem – néztem fel a férfira.

– Akkor, talán…
– Hamvasztást akart – mondtam csendesen, ő bólintott.
Felálltam, és végül Tristan mellett kerestem menedéket, nem tudtam, mi fog történni, de úgy hittem, nekem nem lesz beleszólásom.
A szőke férfi mindkét kezét anya mellkasára helyezte, majd szólt néhány szót valamilyen ismeretlen nyelven, és hátralépett. Hófehér lángok kezdték nyaldosni az élettelen testet, olyan volt, mintha ezüstös parazsat ontana magából, és hamarosan a napnál is fényesebben ragyogva emelkedett el az ágytól, amely addig nyughelyéül szolgált. Nem égett, meleget sem árasztott a tiszta tűz, csupán egész lényét varázsolta élettel telivé, és simította ki az évek alatt felgyűlt ráncokat.

Egy emberként néztük a fénylő alakot, ahogy lassan apró pontokra oszlik szét, majd eggyé válva hófehér csillagként száll ki a törött ablakon fel az égbe és még annál is tovább.

Egyetlen könnycseppet hullattam még, de már csak boldogságot éreztem, hiszen senki a világon nem remélhetett volna szebb búcsút, mint az én édesanyám, aki szürke hamu helyett mindennél tündöklőbben ragyoghatott halálának napján.
Azt mondják a halálban nincs méltóság. Az övében volt. Évek múlva pedig, ha visszatekintünk, emlékeinkben nem megtört nőként él majd, hanem büszke áldozatként, aki a valami jóért adta az életét.
Mikor másnap a szobába léptem, mindenki ott volt velem együtt tudatva a varázslóval, hogy mellette állunk. Missy és Conor szorosan átölelték egymást, mintha életük utolsó órája lenne az akkori, vagy legalábbis egy új korszak kezdete, amely véget vet eddigi életüknek.
Tristan tekintetével követte, ahogyan keresztülsétálok a szobán, és helyet foglalok mellette, Nemeeneon pedig arcán nem titkolt elégedettséggel nézett ránk, új szerzeményeire, akik majd beteljesítik vágyát.

– Nos, akkor készüljetek fel! Hosszú lesz, de a végére ígérem megértetek engem – szólt még, és hirtelen vele együtt repültem fehér fellegek között.