Az Idő-vonal: Út egy jobb jövő felé – 10. A színfalak mögött

– Nocsak, nocsak! Kiket látnak szemeim? Tehát bevált a főzet, amit Claudette hozott.
– Ideje megmagyaráznod, hogy ki vagy, és mik a valódi céljaid! – parancsolt rá John.
– Már én sem tudom, hogy mik a valódi céljaid –csatlakozott John-hoz Arthur.
– Ha már nyílt lapokkal játszunk, akkor mondd el, hogy Te ki vagy! – szólította fel Gerald az idő-őrt.
– Hát jó. A nevemet már tudjátok, szóval inkább mondok mást. John, Hera, a leszármazottatok vagyok! – kezdett neki, mire a többiek szava elállt.
– Akkor most én jövök. A Gerald Hemmings név csak álnév. A valódi nevem, John Bell.
​Ahogy ezt meghallotta hősünk, közelebb lépett a férfihez.

– Azt hiszed, hogy ezt beveszem? Hülyének nézel? – üvöltötte le a fejét.
– Igazat mond. Ebben az egyben vagyok csak biztos – mondta Arthur.
– Hogy váltam ilyenné? Hallani akarom a teljes történetet.
– Kezdem az elején. 2028-ban már házasok lesztek, két fiatok és egy lányotok született. Hera egy nap, balesetet szenved. A kórházban azt mondják, hogy nem tudják megmenteni – magyarázta John jövőbeli énje.
– Ezután mi történt? – kérdezte Hera.
– Akkoriban már tudtam a Fiatalság Forrásáról. Ezért elindultam Sárkányvölgybe. A forrás addigra már nem létezett, csak annak a vize. Az nem tudja meggyógyítani a sebeket, csak örök életet biztosít – folytatta a jövő történéseit.
– Tehát nem tudtad azzal meggyógyítani őt – vonta le a következtetést Odette.
– Pontosan. Ezért építettem egy szerkezetet, a későbbi időtávirányítót, hogy visszacsináljam a balesetet. A vizet beletöltöttem, mint energiaforrást. Bementem a kórházba, és használtam is, de nem úgy sült el, ahogy én akartam. A távirányító felrobbant, és a víz mindkettőnk szájára ráfröccsent. Meg akartam itatni veled, de a tüdődbe ment, és meghaltál, míg én lenyeltem. Ezután elmondtam a gyerekeknek, hogy mi történt, a vizes részt kihagyva – magyarázta. És ez hogyan vezetett Moonlight Falls pusztulásához? Vagy azt is csak kitaláltad? – faggatta John jövőbeli énjét.

– Nem, az igaz. A vizet a boszorkányok őrizték. Miután elloptam, a vámpírokat gyanúsították. A vérfarkasok pedig a vámpírok ellen voltak, ezért ők is a vérszívókat támadták. A tündérek pedig kiálltak a vámpírokért – folytatta a történetet hősünk későbbi énje.
– Két évvel később egy vérfarkas lett Moonlight Falls polgármestere. Néhány vámpír a vád miatt megölte őt. A gyilkosokat letartóztatták, és elítélték. Ezután tüntetések kezdődtek világszerte. Azokat utcai verekedések követték, azokból pedig harcok lettek. Végül egy nagyobb perpatvar miatt, háborút hirdettek a vámpírok ellen – mesélte.
– Azt hittem addigra megoldódnak majd ezek a dolgok – mondta csalódottan Claudette.
– Régen én is így hittem. Mindkét oldal rengeteg embert változtatott át a négyéves háború során. Végül szeretett városunk sorsa az lett, hogy a többi nemzet bombát dobott rá.
– Ezt nem hiszem el! Senki nem tenne ilyet.
– A saját szememmel láttam. Ezután a természetfeletti lényeket jobb esetben kikúrálták és élhették tovább az életüket, később radikálisabb módszert vetettek be, és munkatáborokba küldték őket.
– Mindegyiket? – kérdezte Hera, akinek összeszorult a gyomra, ahogy ezeket hallotta.
– Én pedig végig figyeltem, ahogy a gyermekeim, unokáim, dédunokáim sorban meghalnak. Valószínűleg ezek vezettek ahhoz, hogy ilyenné váltam. Ennek hatására pedig egyre több gyűlölet és fájdalom gyűlt fel bennem. Amikor pedig elértem Arthur korába, visszautaztam először a középkorba, hogy végezzek Richard Blackkel.
– Mit tettél ott? Csak nem te vagy Jaden Evermoore? – kérdezte dühösen John.
– Nem, nem én vagyok. Ismertem őt. Vele alapítottam egy csoportot, az Örök Sárkányokat. A jelszavunk az volt, hogy „A királyok mind elbuknak!”. Beavattam őket mindenbe, és hittek is nekem. Egy évvel azelőtt öltük meg Richardot, hogy a boszorkányokra bízza a forrást. Majd visszamentem Oasis Landingbe, onnan pedig hozzátok. A többit meg már tudjátok.
– Tehát abban is hazudtál, hogy elszöktél egy kísérleti időkapun keresztül.
– Fején találtad a szöget! – mondta Gerald gúnyosan.

– Erre mind szükség volt a sikerhez? – értetlenkedett Claudette.
– Igen. Kiderült, hogy Richard fia megúszta, ezért mentem hozzátok. Reméltem, hogy a memóriatörlés elég lesz,és megváltozik a jövő, én pedig kitörlődök, de úgy tűnik, hogy tévedtem.
– Miért nem mondtad el, hogy ki vagy? – kérdezte Hera.
– Mert téged szívből gyűlöllek. És ezt tudván, John úgyis megölt volna, mert jelen pillanatban erre is képes lenne a védelmed érdekében. Akkor pedig olyan lenne, mint én – válaszolt.
– Miért nem a találkozásunkat akadályoztad meg, ha ennyire gyűlölöd őt? – vonta kérdőre John.
– Mert néhány politikus szerint az egy fontos pont az időben, az ilyeneket pedig lezárták, ez az oka annak, hogy egy évvel korábban öltem meg Richard Black-et – ezt hallván John elkezdett közeledni a jövőbeli énjéhez.
– Vissza! Vagy kitörlök mindenkit! Mondjuk nem is lenne rossz ötlet. Claudette, a viszont nem látásra! – kiáltotta el magát.
– Ne! Kérlek, ne tedd ezt! Ne ölj meg! – könyörgött Claudette, de mindhiába.
– Hála neked, nem szakítottam Herával, és még a régi énem is visszanyerte az emlékezetét. – Ahogy elhagyta az utolsó szó a száját, elővette a távirányítót, és kitörölte Claudette-t.

– Te szemét! Miért tetted ezt? – kérdezte könnyek között Hera.

Ezután mind a négyen elkezdtek közelíteni hozzá. Végül beszorították a másik sarokba.

– Miért utálod Herát? Mit tett ő?
– Hála neki, végig nézhettem, ahogy leszármazottjaim sorra halnak meg. Ezenkívül pedig ő szólított meg annak idején. Ha akkor nem beszél velem, nem következett volna be ez a sok szörnyűség. Csakis ő tehet róla! Ha nem szólított volna meg, amikor először találkoztunk, akkor nem lennénk itt.
– Tévedsz! Mi szólítottuk meg őt, nem fordítva. Gondolkozz csak! Ez a mi hibánk! Nem pedig az övé.

Ekkor Gerald megpróbált visszaemlékezni arra a pillanatra, és eszébe is jutott:

„Vajon kire várhat az a lány? Odamenjek hozzá? Ha igen, mit mondjak? Van pasija? Olyan gyönyörű! Végül is, mi baj lehet abból, ha megszólítom?”
– Bocsi, nem akarlak zavarni, de vársz valakire?
– Én? Nem. Csak szeretek kijönni ide. Egyébként Hera Lewis vagyok. És te vársz valakire? – kérdezett vissza.
– Én pedig John Bell vagyok. És én gyerekként ide jártam a családommal.
– Bell? Érdekes név – mondta kuncogva Hera.
– De könnyű megjegyezni.

Aztán órákig beszéltünk. Emlékszem, már sötétedett, amikor befejeztük.
– John, nincs kedved meginni valamikor egy kávét?

– De, szívesen megiszok veled egyet.Ahogy ez eszébe jutott John jövőbeli énjének, összeszűkült a gyomra.
– Igazad van. Mi tettük ezt, nem Hera. Hogy tehetném jóvá mindezt?
– Hozd vissza a legjobb barátomat! – követelte Hera.
– Rendben, visszahozom Claudette-t – egyezett meg Herával.
–  És veled mi lesz? Nem hagyunk itt szívesen.
– Miatta ne aggódjatok. Ha engedélyezi az idő szabad folyását, mindketten kitörlődünk – magyarázta Arthur.

– Sajnálok mindent. Nekem mennem kell. Hosszú és fájdalmas életem volt, ami züllötté tett.  Valahol mindig is éreztem, hogy rossz, amit teszek – vallotta be John jövőbeli énje, akinek hatalmas kő esett le a szívéről.

– Miután átállítottad a modult, nekem már nincs itt dolgom – mondta Arthur.
– John, vigyázz Herára. És egy jó tanács: ne adj cukrot a második fiadnak.
– Nem gond. Megbocsátok magamnak, és remélem, hogy ilyet nem kell majd átélnem! – jelentette ki John, aki enyhén elmosolyodott, ugyanis az az érzése támadt, mintha a tükörhöz beszélne.