A sötétség angyala – 2. Az utolsó nap

Lejla: Akkor indulok!
Rögtön kijött mindenki. Nem volt megszokott tőlem sötétedés után bárhova is elmenni. Ennek egyszerű oka volt: féltem a sötét utcáktól. Reménytelenül gyáva ember voltam.

Zsolt: Ilyen későn? Hova is?
Tisztára, mintha valami tini lennék.
Lejla: Apa, már mondtam. Bulizni Janiékkal.
Zsolt: Így kinyalva? Úgy nézel ki, mint egy utcasarki üzletasszony.

Natália: Ugyan, Zsolti. Lejla még visszafogott az átlaghoz képest. Diszkóba megy, nem zárdába.
Zsolt: Na, jó. Menj! De jó legyél!
Az ő szemében továbbra is kislány vagyok.
Kitti: Mehetek én is?

Apa és Nata mindketten méltatlankodva néztek rá, és szinte egyszerre mondták, hogy nem. Kitti még próbálkozott, látszott rajta, hogy nagyon szeretne jönni.
Zsolt: Lejla már felnőtt. Ha elmúlsz 18, majd te is mehetsz.
Ez volt apa életében az első, és talán egyetlen mondat, amivel elismerte nagykorúságomat.

Kitti: Ez nem igazság!
Lejla: Ne izgulj, majd mindent elmesélek.
Kitti: Nem utálsz?
Előző nap tényleg összevesztünk az egész Jani dolgon, és mondtam néhány dolgot, amit nem kellett volna.

Lejla: Dehogy utállak. Te vagy a legjobb kishúg a világon és nagyon szeretlek.
Kitti: Én is téged.
A “könnyes búcsúk” után kimentem a garázsba a kocsiért. Akkor még nem tudtam, nem  sejtettem, mennyi időre is búcsúzok a családomtól.

Gyorsan megtaláltam a klubot, de parkolóhellyel gondban voltam. A szórakozóhely környékén ugyanis már hosszú sorokban álltak mások autói, így több utcát kellett mennem, mire találtam egy üres helyet. Elég sokat kellett gyalogolnom a sötét utcákon. Úgy gondoltam, hazafele tuti megkérek majd valakit, hogy kísérjen el az autómig. Hátha nem nevet ki a fóbiám miatt.

Amikor elértem a klubot, a három fiú már várt: Harcsa Jani, Kovács Márk a barna hajú, és Lakatos Henrik a szőke szakállas. Üdvözöltem őket, majd bementünk. Már előre tudtuk, hogy itt nagy esemény lesz! Csak azt nem, hogy mekkora, de arról majd a maga idejében.

Henrik: Jó hírem van, emberek! Mivel ma van a megnyitó, ingyen italt kapunk!
Jani: Király!
Lejla: Nagyon jó. Legalább nem fogják megcsapolni az amúgy is gyér bankszámlámat.
Márk: Ami ennél is jobb, az az, hogy, mivel itt van Lejla, nem mondhatja azt senki, hogy túl bénák vagyunk csajokat hozni.
Lejla: Három fiú csak nekem? Ezt élveznem kéne.

Jani: Hékás! Én hívtam meg a csajt, tehát az enyém.
Ezen mindenki nevetett, Jani meg kicsit elpirult.
Jani: Lejla, izé… jössz táncolni?
Lejla: Oké.

Pont gyors szám volt, amire nagyon jól lehet pörögni. Ezt ki is használtuk. Jani pedig tényleg jól táncol! Meg is dicsértem, mire ő szerényen elmosolyodott.

Végül sajnos véget ért a pörgős dal, és a DJ sajnos úgy döntött, lassúzni kéne. A szerelmesek kedvéért. Én pedig nem szeretek lassú számokra táncolni. Azok ülve élvezhetőbbek.
Lejla: Bocs, de inkább leülnék.
Jani: Ne már! Nem lassúzunk?
Lejla: Eltaláltad!

Lejla: Kérhetnék egy vodkát?
Csapos: Biztos vagy már 18?
Lejla: Már 20 is. Megmutassam a személyimet?
Csapos: Nem kell. Adom.

Ingyen volt. Jók ezek a megnyitók, csak kár, hogy ilyen ritkák. Nem mintha olyan sok alkoholt innék… Miközben ittam, a három fiú is odajött italozni.

És persze megjelent a két legrosszabb ember, akit ismertem: Miller Roxi és Jónás Hanna. Rögtön el is kezdtek visítozni, hogy mennyire baró ez a hely, meg hasonlók. Ezektől felforr az agyvizem!

Lejla: Nézzétek azt a két libát!
Márk: Szerintem szexisek.
Lejla: Két olcsó ribanc, higgyetek nekem.
Henrik és Márk persze fogták magukat, és mentek felcsípni őket.

Lejla: Pasik!
Jani: Ne is foglalkozz velük!
Lejla: Nem is érdekel, ha nekik ilyenek kellenek. Amúgy se esetem egyik srác se.
Jani: Miért, ki az eseted?

Teljesen meglepett a kérdése, de legjobb barátok vagyunk. Tehát őszintén válaszoltam.
Lejla: Egy olyan férfi, aki nem fél az érzéseitől. Valaki, aki el meri mondani, hogy mit érez, és mit gondol. És természetesen értse meg a problémáimat, és legyek fontosabb neki, mint a saját egója.

A csapos sajnos végighallgatta a “nagy vallomásomat” és hangosan felkacagott.
Csapos: Kislány, nagyon szépen definiáltad a homoszexuális fogalmát. Már könnyezek tőle.
Lejla: Ha-ha, téged meg nem kérdezett senki. Mekkora egy bunkó!

Jani: Lejla, figyelj, kijössz velem beszélgetni?
Lejla: Beszélgethetünk itt is.
Jani: Itt akkora hangzavar van, hogy alig hallom magamat gondolkodni. Gyerünk már ki egy kicsit! Amúgy is el akarok szívni egy cigit.
Lejla: Na, jó, de a cigit csak akkor, ha már nem leszek a közelben. Tudod, hogy utálom.

Kint egy darabig némán néztük egymást, végül én törtem meg a csendet.
Lejla: Miről is akartál beszélgetni?
Jani: Hát, nem is tudom…
Lejla: Azt hittem, beszélgetni akartál.

Jani: Akartam is. Illetve akarok. Tudod, Lejla, azt mondtad, tetszenek a fiúk, akik nem félnek elmondani, amit éreznek…
Kicsit megharagudtam Janira. Utálok a fiúügyeimről beszélni, főleg, mivel olyanok nincsenek. Ez olyan ciki. A kínos csöndtől egy ismerős hang, egy régi rock dal mentett meg: a csengőhangom.

Felvettem a telefont: apa volt az. Az első mondatától ijedten megugrottam.
Lejla: Tessék?!
Azt hittem, rosszul hallok.

Zsolt: Jól hallottad. Most fog megszületni a kistestvéred.
Lejla: Hát ez nagyszerű. Menjek a kórházba?
Zsolt: Nem, gyere haza! (Jaj, szívem, rögtön jön a mentő.) Kitti már ágyban van, de nem hagyhatom magára egész éjszaka, de a kórházba meg pláne nem vihetem.

Zsolt: Hazajönnél vigyázni rá?
Lejla: Jaj, de apa! Na, jó. 20 perc múlva otthon leszek. Szia.
Jani: Mi történt?

Jani: Lej, mi az? Hova mész?
Lejla: Natália éppen szül, haza kell mennem vigyázni Kittire. Na, cső. Majd még dumálunk.
És nagy iramban rohantam az úttest felé. Végig csak ez járt a fejemben: kistesó lesz! Kistesóm lesz! Kistesóm lesz!

Jani: Vigyázz, autó!
Jani kiáltása visszahúzott a valóságba. Megfagytam. Egy autó száguldott felém!

Nem volt időm se gondolkodni, se menekülni. A következő dolog, amit tudtam, az volt, hogy a földön hevertem hatalmas fájdalmak közepette. Elütött az autó. A szemem sarkából láttam, ahogy János közelített felém.

Majd megállt, bambán nézett előre, végül összeesett. Azt hittem, rosszul lett a vér látványától. Tényleg véreztem! De egy leendő orvosnak nem kéne ettől elájulnia. Viszont én úgy éreztem, meg fogok halni. Lepörgött előttem rövid életem. Egyszerűen tudtam, hogy meg fogok halni.

Aztán jött a megváltás, vagy az átok – máig nem tudom eldönteni, pontosan melyik. Egy pár fagyos, fehér kéz hozzámért, és felemelt a földről. Felnéztem, de csak egy homályos férfiarcot láttam, az egyes vonásokat nem igazán tudtam kinézni.

Elindultunk a kocsihoz, és a férfi közben hozzám szólt. Kellemes, simogató hangja volt. A legszebb hang, amit életemben hallottam.
Férfi: Ne félj, nem bántalak! Mutasd magad!

A hideg kezével elhúzta a hajat a nyakamból, és… mintha megharapott volna! Azzal egy időre, egy hosszú időre elsötétült minden.

***

Henrik: Jól vagy, haver?
Jani lassan kinyitotta a szemét és feltápászkodott.
Márk: Hé, hé, hé, lassabban!
Jani: Jól vagyok, csak… nem tudom. Mikor ájultam el?

Henrik: Nem tudom, most találtunk meg az előbb. Ne hívjunk mentőt?
Jani: Ne, arra semmi szükség. Jól vagyok.
Márk: Hol van Lejla?
Jani: Nem tudom. Fogalmam sincs. Elütötte egy rohadt kocsi. Segíteni akartam.

Jani: De aztán kiszállt a sofőr, és a tekintetétől… elájultam. Leírhatatlanul fura volt. Mintha nem is lenne ember.
Márk: Ez elég szürreálisnak tűnik.
Henrik: De a tények magukért beszélnek. Lejlának nyoma veszett.

Henrik: Mikor mondjuk el az apjának?
Jani: Holnap reggel. Szegény Lejla. Remélem, jól van, akárhol is van.
Márk: Ne izgulj! Biztos nem esett semmi baja, talán hamarabb fogjuk ismét látni, mint gondolnánk.
Jani: Remélem.