La Media Naranja – 13. Gergő

Flóra döbbenten nézett barátjára, mikor kinyílt az ajtó. Egy harmincas évei közepén járó hölgy nyitott nekik ajtót. Bence kedvesen boldog karácsonyt kívánt neki, a nő megköszönte, majd elvette a kabátjukat. Bence meg sem lepődött, hogy a szülei nem jönnek ki elé, tudta hol találja őket.

– Édesapám, Édesanyám! – köszönt ridegen Bence. Flóra eddig félénken lépkedett Bence mögött, de a fiú hirtelen maga mellé húzta, és bemutatta szüleinek. – Ő itt Flóra, a barátnőm. Szeretném, ha vele is úgy bánnátok, mint minden flancos barátotokkal, akiket csak a hátuk mögött beszéltek ki – sértegette szüleit Bence.

– Ne haragudj a modoráért – pattant fel Bence anyukája és köszönésképp megölelte Flórát. – Nagyon örülünk, hogy megismerhetünk. Én Magda vagyok, a férjem pedig Erhard.
– Szervusz – köszönt Flórára hidegen Bence apukája a fotelből. Fel sem állt, hogy üdvözölje a lányt, csak a szobalányt figyelte, aki épp a karácsonyi dekoráció további darabjaival ékesítette az előszobát.

– Örvendek – mondta csendben Flóra, majd segélykérően Bencére nézett. A fiú szigorúan tekintett apjára, szuggerálta, hogy nézzen a szemébe. Minden hiába volt, Erhard csak a ropogó tüzet kémlelte a kandallóban. Bence így hát feladta, Flórát kínálta hellyel, majd ő is leült.

– Gyönyörű ház – próbálta Flóra megtörni a csendet.
– Köszönjük szépen! – válaszolt mosolyogva Magda.
– Remélem, az ebéden nem ilyen ruházatban kíván megjelenni – vetette oda Erhard Flórának megjegyzését. Flóra végignézett magán. Ugyan nem estélyiben volt, de úgy érezte, nem is szükséges ennél jobban kiöltözni. Hihetetlen szégyent érzett és el is vörösödött.

– Remélem, te pedig egyáltalán nem kívánsz megjelenni – pattant fel Bence barátnője védelmére kelve.
– Te velem így nem beszélsz. Ez az én házam és egyre kevésbé tűröm el, hogy ezt a hangnemet megengedd magadnak – állt fel Erhard is támadásra készen. Flóra kellemetlenül érezte magát, úgy gondolta, miatta kezdett el veszekedni a két férfi. Pedig ennél több volt a háttérben. Az, hogy Erhard megsértette Flórát, csak a hab volt a tortán.

– Mert, mi lesz? Elküldesz? Kitagadsz engem is? – ordított most már Bence. Nem bírta magát türtőztetni. Elhatározta, még mielőtt ideértek volna, hogy a lehető legkellemesebb hangulatot akarja Flórának nyújtani abban a pokolban, ahol ő gyűlöl mindent. Csendben lesz és elnézi apjának, ha megjegyzéseket tesz rá, vagy a tanulmányaira, esetleg az általa csúfosnak ítélt sportkarrierjére. Arra nem is gondolt, hogy apja alig két perc elteltével már is beleköt barátnőjébe. Számára Flóra annyira tökéletesnek tűnt. Nem félt tőle, hogy bármibe is beleköthetnének vele kapcsolatban.

– Vegyél vissza a hangerőből fiam – üvöltött Erhard a kisebbik fiával. Bence nem válaszolt, csak felhúzta barátnőjét a kanapéról és az emelet felé vette az irányt. Flóra még egy mosolyt lövellt Magda felé, bár ő maga sem tudta, miért teszi. Magda csak maga elé bámult, szégyellte, hogy a két legkedvesebb ember az életében folyton gyűlölködik.

Flóra rácsodálkozott minden felfüggesztett olajfestményre és aranyozott tapétára, miközben Bencét követte. A családi képeknek, vagy bármilyen személyes tárgynak hűlt helye volt. Úgy érezte, egy múzeumban van, ahol semmihez sem szabad nyúlni. Bence benyitott a folyosó végén lévő szobába, mire Flóra elámult. Hihetetlenül különbözött a helyiség a ház többi részétől. A falon érmek, kupák és különböző sporteszközök voltak, a polcokon Dickens, Hemingway és Frost könyvek.

– Ez a te szobád? – kérdezte félve Flóra.
– Nem. Ez a bátyám szobája volt. Mikor hazajövök, naphosszat itt vagyok, a könyveit olvasom, az ereklyéit nézegetem. Egyszerűen nem tudom feldolgozni a halálát.
Flóra félt feltenni a következő kérdést, de nem bírta tovább.

– Mi történt a bátyáddal? Hogy érted, hogy az apád keze is benne van?
Bence sóhajtott egyet és visszapörgette az eseményeket az agyában. Először csak makogott, nem tudta honnan kezdje. Rengeteg sztorit mesélt már a gyerekkori csínytevésekről, vagy a bátyja csajozási szokásairól, de sosem mesélt arról, milyen is volt Gergő igazából. Végül nagy levegőt vett és belekezdett a bátyja történetébe.

– Imádtam a bátyámat. Mindennél jobban. Olyan testvér volt, mint a filmekben. Az a nagy, okos, védelmező báty. Miatta kezdtem el úszni is. Apám már lemondott arról, hogy én is ússzak, épp azon gondolkozott, hogy melyik sportba kényszerítsen bele, mikor a bátyám elkezdett titokban tanítgatni. Hajnalban mentünk ki az uszodába, mikor még egy lélek sem volt a környéken, egyedül az edzője. Trükköket mutatott és miatta akartam fejlődni. Persze sosem értem a közelébe. Jól úsztam, elég volt a városi versenyekre, egy-két országos helyezésre, de semmi több.

– Ő mindig az az álmodozó típus volt. Biztos találkoztál már olyannal, aki ha nem szakad bele, akkor is minden sikerül neki. Az a típus, aki nem tanul a dolgozatra, mégis jobb jegyet kap a végén, mint te a több napos magolás után. Míg mások ezt irigységből utálták, engem szórakoztatott, hogy egy kettes tudásból mindig kidumált legalább egy négyest.

– De persze eljött az az idő, amikor már annyit kellett teljesíteni, ami gyakorlás és belefektetett energia nélkül nem elérhető. Gergő talán azért játszott mindig a tűzzel, mert valami változatosságot keresett, mindig valamilyenadrenalin forrást. Mint általában a gazdag szülők gyerekeinél, a pénz sosem okozott gondot neki, mindene megvolt. Okosabb is volt, mint a kortársai, így a suli sem foglalta le. Egyedül akkor láttam boldognak, amikor besegített az edzőknek a kicsiknél. Miatta gondoltam rá, hogy talán nem is a sportmenedzseri pálya lenne a nekem való, hanem az utánpótlás kinevelése.

– Aztán mikor nem került be az olimpiai keretbe, apám megunta, hogy semmit nem csinál odaadással. Természetesen, ahogy mindig, az első dolga az volt, hogy még egyszer jól elverje a bátyámat, majd kirakta a házból. Két napon át fagyoskodott a kertben, de egyedül én mentem ki hozzá. Az éjjelt még vele is töltöttem addig, amíg apám fel nem rázott, hogy én is megkapjam a magamét.

– Nem tudott mit tenni, így hát egy hátizsáknyi cuccal elment az edzőnkhöz, hogy hadd húzza meg magát egy darabig az irodájában. Ő igazából úgy gondolta, nem nagydolog egy helyet találni, ahol álomra hajthatja a fejét. A pénz sem izgatta, már aznap, mikor apám kirakta beszélt egy haverjával, aki ajánlott neki egy részmunkaidős pincérállást. De sajnos a dolgok nem mentek ilyen egyszerűen.

– Apám természetesen felkereste az edzőnket és megfenyegette, hogy tönkreteszi, ha segít Gergőnek. Fájó szívvel, de így ki kellett raknia a bátyámat, ahogy a haverjának is vissza kellett vonnia az állásajánlatot. Teltek a hetek, és a bátyám egyre elkeseredettebb volt. Lassan minden kanapén nemkívánatos személy lett, és a félrerakott pénze is apadt. Apánk hallani sem akart róla, úgy tekintett rá, mint egy idegenre. Ahol tudta, hangoztatta, hogy neki csak egy fia volt és egy is marad mindig. Gergő még bocsánatot is kért, pedig büszke ember volt, de apánkat ez már nem érdekelte.

– Aztán jött… a katonaság. Én teljesen elleneztem az egészet, de hajthatatlan volt. Gondolom sejted, hogy mi lett a vége. Három év kiképzés, aztán közel-keleti bevetés. Még csak egy hónapja volt kint, amikor tűzharcba keveredtek és ottmaradt örökre.

– Utoljára akkor láttam, amikor felvettek az egyetemre. Gratulált és felhívta a figyelmem rá, hogy mikor fél év múlva hazajön, minden csinos egyetemista lányt szeretne megismerni,akivel csak találkozom az első félévem során. Csak nevettünk a dolgon, nem vette igazán komolyan. Azt mondta beszélt az állomásozásról néhány érintett ismerősével, és mindenki csak dorbézolásról, meg kirakati puskacipelésről beszélt, sok pénzért… Én persze erre megnyugodtam. Még csak azt sem mondtam, hogy szeretem, és hogy milyen fontos nekem, annyira bíztam a szavában, mint mindig. Ha azt mondta, hogy visszajön, akkor tudtam, hogy visszajön.

– Tévedtem. Sosem jött vissza. És én örökre ostorozni fogom magam amiatt, hogy nem mondtam neki, hogy ne menjen. Hogy megosszam vele a kétségeimet és, hogy észhez térítsem. Miután megkaptuk a hírt, anyám egy hónapig csak bőgött, de apám meg se rezzent. Én a trauma után végül úgy döntöttem, hogy kihagyok egy évet és nem mentem egyetemre.

– Ügyvédnek tanultam volna, de úgy éreztem nem lenne fair az életemet olyanra áldozni, amit utálok. Tudod, YOLO. Inkább vártam egy évet, elvégeztem egy mixer-tanfolyamot, aztán visszaültem a rendes iskolapadba. Régóta kacérkodtam a gondolattal, hogy sportmenedzser legyek, de féltem, hogy mivel több fiatalnak ez az álma, mint gondolnád, nem lesz belőle semmi. Mikor Gergő elhagyott minket, úgy éreztem, hogy már nem érdekelnek az oddsok. Ezt akarom csinálni, és kész. Minden nap a fejemben van. Minden egyes nap, amikor valamit nem úgy csinálok, ahogy szeretném, eszembe jut, hogy ő biztos nem ezt tenné. Biztosan lazábban és boldogabban élné az életét.
– Bence… Annyira sajnálom az egészet! – ölelte meg vigaszul barátját Flóra.

– Ne haragudj, hogy eddig nem mondtam el, de… Ez egy olyan sérülés, amiről nehezen beszélek. Azért osztottam meg veled ezt, hogy tudd, mióta együtt vagyunk, egyszer sem éreztem úgy, hogy ő haragudna rám. Nem haragudna rám, mert melletted úgy élem az életem, hogy semmit nem bánok meg, nem érzem, hogy mást kéne csinálnom, mással kéne lennem. Melletted olyan lehetek, amilyen igazából is vagyok – mondta Bence őszintén. Flóra szemébe könnyek szöktek a részvéttől és meghatottságtól. Bence magához húzta a lányt és csak ennyit mondott:
– Flóra, szeretlek! –A lány letörölte a könnyet a szeméből és megcsókolta.