Kettős játszma – 20. Vallomások

– Szia Zoey!
– Mit keresel itt? – kérdeztem dühösebben, mint akartam. Le sem tagadhattam volna, hogy veszekedetem valakivel.
– Azt hiszem, beszélnünk kellene – felelte.
– A tegnapról?
– Mindenről – mondta.

– Rendben – egyeztem bele végül. Úgysem tudtam volna otthon maradni.
– Sétáljunk? – kérdezte Maddox, mire bólintottam.

– Szóval? – kérdeztem, miután Maddox csak nem kezdett beszélni. – Azt mondtad, hogy beszélgetni szeretnél velem.
– Ez nem olyan könnyű – mondta. – Sok mindent szeretnék mondani, csak nem tudom, hogyan kezdjem.
– Egy tipp, kezdd az elején!

– Az elején? – kérdezett vissza, majd felsóhajtott. – Rendben van. Tudom, hogy érzel irántam valamit. Csak azt nem tudom, hogy mit is pontosan.
– És szeretnéd tudni, hogy mit?
– Nagyon – felelte.

Ha már úgyis a parknál tartottunk, úgy döntöttünk oda telepszünk le. Korán volt még, és senki nem járt arra, vagyis senki nem tudott minket megzavarni.
– Őszintén beszélgetünk, ugye? – kérdeztem Maddox-tól, mire bólintott. – Jó. Szerelmes vagyok beléd. Ennél egyszerűbben, és őszintébben nem tudom megfogalmazni a dolgot.

Láttam Maddox-on, hogy nem érte túl váratlanul a vallomásom.
– Ha már ennyire őszintén beszélgetünk, akkor azt hiszem itt az ideje, hogy elmondjam az álarc okát – mondtam, mire bólintott. – Az egész dolgot azért találtam ki, mert féltem. Hanna ugyan meggyőzött, hogy menjek el a bálra, de féltem. Az álarcot azért vettem fel, hogy ne ismerjenek fel, ne tudják, hogy ott vagyok. Hogy legyen egy olyan este, amikor szabad lehetek.

– De a bálon odajöttél hozzám – mondtam.
– És belém szerettél…
– Nem, Maddox – ráztam meg a fejem. – Már sokkal, sokkal régebb óta éreztem úgy. A bálon csak végre közel kerültem hozzád. De túlságosan féltem saját magamat adni. Ezért találtam ki egy másik nevet, és tettem úgy, mintha egy másik ember lennék.

– Kezdetben az egyetlen ember, aki tudott a dologról, az Hanna volt – folytattam. – És ő minden alkalommal próbált lebeszélni. De én makacs voltam, és újra és újra veled akartam lenni. Egy idő után már nem is érdekelt, hogy nem Zoey-ként ismersz, miközben borzasztóan rettegtem attól, hogy kiderül. De a drága exbarátnőd rájött. És akkor már olyan mindegy volt, hogy tőlem tudod e meg vagy tőle, az volt a lényeg, hogy nem hazudhatok tovább.

– Ekkor találkoztunk a plázában – mondta, mire bólintottam.
– De mire elmondhattam volna Josie megjelent, és előadta azt az ostoba hazugságot arról, hogy én azért csináltam ezt, hogy népszerű legyek, és nem is érdekelsz engem.  A többit már te is tudod.
– És miért változtál meg ennyire? – kérdezte.

– Miattad – feleltem. – De ne értsd félre, nem így akartalak meghódítani, vagy ilyesmi. Csak amiatt csináltam, amit mondtál. Hogy olyan vagyok, mint Josie. És ő is saját magához hasonlított engem. Rájöttem, hogy van a dologban valami, és hogy ha már ennyire akarsz haragudni rám és vádolni olyan dolgokkal, amit csak Josie talált ki, akkor tessék.
– Ez ostobaság volt – mondta.
– Úgy gondolod? Pedig az emlékeim szerint, mielőtt ez az egész megtörtént, azt sem tudtad, hogy létezem.

– Ez nem igaz – rázta meg a fejét. – Egyszerűen csak nem tetszett az a lány, aki voltál. Túl zárkózott voltál, senki nem ismert igazán. Csak a lány voltál, aki mindig ott van, és még sincs.
– És most? – kérdeztem.
– Most? – kérdezett vissza. – Mostanra rájöttem, hogy nincs szükségem rád. Erre a lányra nincs, aki most vagy. Vissza akarom kapni az álarcos lányt a bálról, de álarc nélkül.

– És a tegnapi csók? – kérdeztem.
– Egy pillanatra ugyanazt a lányt láttam. Aki akkor voltál, amikor a bálon voltunk. A lányt az álarcban.

– A baj csak az – folytatta -, hogy már nem tudom melyik az igazi Zoey.
– Néha már én sem – vallottam be. – Van, hogy arra vágyok, hogy mindent újra kezdhessek. Másodjára talán okosabb lennék. Mert mostanra elmartam magam körül mindenkit. Az anyám előtt titkolózom, a legjobb barátommal úgy összevesztünk, hogy talán soha többé nem békülünk ki, és te sem akarsz engem.
Az, hogy ilyen nyíltan beszéltem neki az érzéseimről egyáltalán nem zavart. Tudnia kellett, hogy érzek. Ennél jobb lehetőséget a dolgok tisztázására, pedig keresve sem találhattam volna.

– Talán még nincs túl késő – mondta. – Még változtathatsz.
– Tegnap még egyet értettem volna. De ma már nem – mondtam.
– Miért mi történt egy nap alatt, ami miatt úgy érzed, hogy nem lehetsz többé az a lány?
– Ha elmondanám, valószínűleg az lenne az utolsó dolog, amit mondanék, mielőtt örökre meggyűlölsz, úgyhogy most inkább megyek.

– Mielőtt tényleg túl késő lesz – mondtam. – De köszönöm, hogy meghallgattál.
– Zoey…
– Mennem kell.

– Várj! – kiáltott utánam, de nem akartam megállni. – Zoey!
Nem akartam elmondani neki, hogy mi történt Logannel. Maddox és köztem végre átszakadt egy fal, és nem akartam újra, egy ötször akkora falat húzni kettőnk közé.

– Miért nem változtathatsz? – állta el az utam.
– Kérlek, hagyjuk ezt – mondtam, de megrázta a fejét.
– Zoey tudnom kell.
– Mégis miért? – kérdeztem, mire felsóhajtott.
– Hogy tudjam, megéri e várnom rád – mondta halkan, mire könnybe lábadt a szemem.

– Nem, nem éri meg – mondtam, és sírni kezdtem. – Túl késő.
– Zoey…
– Lefeküdtem Logannel – hadartam el gyorsan, mielőtt újra meggondoltam volna magam, aztán ott hagytam.

Nem akartam elmondani neki. De amit mondott, az szíven ütött. Rájöttem, hogy nem. Nem éri meg neki várni rám. Mert túlságosan messzire mentem. És már nem volt visszaút.