Ezüst krónikák – 12. Bajba jutott hölgyek

Eric megtorpant, és rögtön a hang forrása felé sietett a kihalt folyosókon.

Hamar meg is találta. Az egyik ajtó nyitva állt, gyorsan benézett rajta, és egy ismerőst talált ott. Joline grófnő arcát kezébe temetve, remegve állt a helyiség közepén.  Rettegve emelte tekintetét az érkezőre.
– Lady Joline? Te jó ég, mi történt?
– Ön az? De jó, hogy itt van! Én… úgy megijedtem! – fakadt ki a lány. – O… ott állt, ahol most ön. Tőr is volt nála… és egyre közeledett… és…
– De hát ki? Miről beszél?
– Nem tudom, ki lehetett! Fekete csuklya és köpeny volt rajta. Nem láttam az arcát, de… a… arra futott. – Joline remegve mutatott a folyosó felé, balra.
– Elkapom – bólintott Eric, és már indult is volna.
– NE! – sikította Joline. – Ne hagyjon itt! Kérem… félek egyedül…  – A férfi kajába vetette magát, és keservesen zokogni kezdett.

Ericet meglepte a gesztus, de nem akarta eltaszítani a rémült lányt.
– Nyugodjon meg, nincs mitől félnie. Az az alak nem fogja bántani – ígérte. Joline megnyugodni látszott a kellemes, mély hangtól és a határozott, mégis gyengéd érintéstől.
– Köszönöm. – Hatalmas, kék szemével hálásan pislogott megmentőjére. – Már megint ön sietett a segítségemre. Mi lenne velem ön nélkül?
– Ez csak természetes. Örülök, hogy időben érkeztem.  –  A lovag kezdte kényelmetlenül érezni magát, de a lány nem akaródzott elengedni.
– Ez túl sok! Nem bírom itt tovább! – panaszkodott a grófnő.
– Nem is kell. – Joline kérdő tekintetére gyorsan elmagyarázta. – Úgy alakult, hogy Effenmontba kell utaznom. Egy órán belül indul a hajóm. Össze tud csomagolni addig?
– M…most? Ilyen későn? – pislogott a lány. Tanácstalannak tűnt. – Ma nem… nem várhatna még úgy… két napot? Legalább amíg megkapom a rokonaim válaszát – kérte kétségbeesetten.
– Sajnos nem. Legközelebb három nap múlva indul hajó, addig nem várhatok. Sajnálom. Ha nem tart most velem, meg kell várnia, amíg hazatérek.
– Akkor ez azt jelenti, hogy… akkor hát… szerencsés utat! Mikor láthatom önt újra?
– Reményeim szerint nem maradok sokáig. Pár hétig, talán.
– Oh, felség – kapta fel hirtelen a grófnő.

A királynő ott állt az ajtóban, földbe gyökerezett lábbal. Döbbent tekintetéből csak úgy sütött a csalódottság és a fájdalom. Mire Eric odafordult, arca már rezzenéstelen volt, tekintete pedig közönyös.
– Bocsánat, ha megzavartam valamit – találta meg végre a hangját Isabella. – Segélykiáltást hallottam, gondoltam, megnézem, mi történt.
– Lady Joline-t megtámadták – jelentette Eric égővörös arccal. – Egy fekete köpenyes, csuklyás alak támadt rá egy tőrrel. Szerencsére nem esett baja, a támadó elfutott, amikor meghallotta, hogy jövök. Arra menekült, azonnal el kell őt kapni!

– Értem. Miért nem ment utána? Vagy már szólt a palotaőrségnek?
– Az az én hibám, felség. Nagyon megijedtem, hogy itt kell maradnom egyedül – sietett jelenteni a lány.
– Értem. Attól tartok, elkéstünk. Ennyi idő alatt az illető már árkon-bokron túl jár.
– Ne haragudjon, felség, úgy szégyellem magam… – hajtotta le a fejét Joline.

– Mi folyik itt? Visítást hallottam, ölnek valakit? – Rosaline hercegnő érkezett. Joline-t látva csalódottan konstatálta, hogy tévedett. – Jaaa, már értem. – Sokatmondóan nézett hol a lovagra, hol a lányra, majd a Tredony-i kurtizán című festményre, mely az ő javaslatára díszítette a szoba falát, közvetlenül az asztal fölött.
– Félreérti, hercegnő – szólt Joline, megértve, mire gondol Rosaline. – Egy gyanús alak járkál a palotában, fekete köpenyben és csuklyában! Egy tőrrel nekem támadt… Sir Eric az én segélykiáltásomra jött, de addigra elmenekült.
– Ó, hát ez igazán sajnálatos! Na és vajon hova és merre szaladt? Gondolom, elég feltűnő jelenség lehetett, az őrök biztosan összefutottak vele! Bár amilyen ostoba némelyik, elképzelhető, hogy szó nélkül továbbengedték…
– Biztosan elbújt egy közeli szobában, közben levetette az álcáját valahol, nem tudom!
– Igen, ez több mint valószínű – rázta fejét gúnyosan Rosaline.
– Várjunk csak… lehet, hogy ön volt az, vagy az egyik bérence! – kerekedett el Joline szeme.

– Tessék?! – rökönyödött meg a hercegnő. – Gyanúsítgatsz? Hogy van merszed… hát, látszik, hogy a férfiak nem az eszedért vannak úgy oda, drágám! Vagy a tredony-i bor ártott meg ennyire?
– De hát minden egybevág! Nem tudom, mit vétettem, de mióta a palotában vagyok, ön folyamatosan bánt engem és megkeseríti az ittlétemet! Múltkor a reggelinél is durván nekem esett, minden ok nélkül! Még egy ilyen közönséges festményt is direkt az én szobámban helyezett el! Ne mondja, hogy nem szándékos piszkálódás volt! Mondja, mit vétettem ön ellen?

– Hah! Tehetek én arról, ha te képtelen vagy értékelni a művészet szépségét? Ráadásul az a kép egy híres tredony-i festő, Pablo Paynter műve! Gondoltam, tetszeni fog, és otthonosan érzed majd magad tőle a szobádban. Így próbáljon meg az ember a vendég kedvére tenni!
– Eleinte Edward bérencére gondoltam, de most már világos! – folytatta a gondolatmenetet a szőke lány. – Önnek vagyok útban az érkezésem óta, és ön az, aki feltűnésmentesen fel-és levehet egy ilyen álruhát, anélkül, hogy az őrök lelepleznék!
– Rosaline, ez… – szólalt meg Isabella döbbenten.

– Isa, ugye te nem hiszed el ezt a képtelenséget? De tudod mit, mindegy is! Nincs nekem erre időm! Vár a jól megérdemelt, rózsavizes fürdőm! Minden jót! – Rosaline hátat fordított, és büszkén felszegett fejjel otthagyta a jelenetet.
Isabella döbbenten nézett utána.
– Ezt még megbeszélem vele, ha lehiggadt – fordult kissé feszengve Erichez és Joline-hoz. – Ma éjszakára mindenesetre megkettőzöm a palotaőrséget, és parancsba adom, hogy legyenek különösen éberek, és figyeljenek oda önre, Lady Joline. Sir Eric, kérem, jöjjön velem. Vagy ha még mondanivalója van a hölgy számára, a fogadószobámban megtalál.
– Megyek, felség. – A férfi gyors búcsút intett grófnőnek, aki könnyeivel küszködve köszönt el tőle, és bánatos arccal nézett utána, ahogy kilépett a királynő mögött az ajtón.

***

A nagy beszélgetés után este apa és fiú útja a kocsmába vezetett, ahol a férfi megszállt lányaival. Mr. Falkner örömében, Ben inkább idegességében érezte úgy, szüksége lesz egy pohár italra.

A fiú vesztére ismét Lys lépett fel. A lány meglehetősen rossz bőrben volt: arca falfehér volt, szeme vörösségét a színpadtól pár asztallal arrébb is tökéletesen lehetett látni. Ben azonban még így is gyönyörűnek látta őt. Kényszerítenie kellett magát, hogy levegye róla a szemét, ám az arcán lévő enyhe pírt így sem tudta eltakarni.
– Na? Válaszolj, ha kérdezlek, fiam!

– Tessék? Öhm, ne haragudj, apa, egy kicsit… elbambultam.
– Rám figyelj, ha hozzád beszélek, fiacskám! Ha a kétbalkezességed mellett még ilyen figyelmetlen is vagy, nem csoda, hogy nem lesz belőled soha jó kovács – szidta meg Mr. Falkner, majd rájött, mi áll a háttérben. – Tetszik a kislány, igaz? – sandított a színpad felé.
– Nem. Vagyis hogy igen. Túlságosan is – sóhajtotta Ben.
– Akkor mindent értek. – A férfi keményen nézett rá. – Idehallgass, ez a lány nem illik hozzád. Nem mondom, tényleg elég szemrevaló, és a hangja is jó, de mégis csak abból él, hogy férfiakat szórakoztat! Nem tisztességes foglalkozás ez. Fogadjunk, hogy még főzni sem tud rendesen! Nem asszonynak való, hidd el nekem.
– Hová gondolsz, ő nem olyan… de ne aggódj, rám se néz – nyugtatta meg apját Ben keserű fintorral.

– Akkor egy gonddal kevesebb – állapította meg a férfi. – Biztosan nem jössz velünk holnap haza?
– Egy pár napig még mindenképpen maradnék, ha lehet. Elrendezném a dolgaimat és elbúcsúznék a barátaimtól.
– A barátaidtól? Miért, van neked olyan? Persze Ericen kívül.
Ben hirtelen nagyon izgalmasnak találta pohara tartalmát. Az apja által felvázolt lehetőség voltaképpen egészen elfogadható lett volna. Csak olyan váratlanul jött! Át kellett gondolnia.
– Mindegy is. – Mr Falkner nagyot ásított. – Későre jár, fiam. Eriggy vissza a műhelybe, hátha tudsz még valamiben segíteni Conradnak.
– A lányoknak kívánhatnék még jó éjszakát?
–  Két percet kapsz! – mordult fel Mr. Falkner. Fia felsietett az emeleti szobába, melyet apja bérelt, ám ott egy lélek sem volt. Két kishúga legalábbis nem.

– Lányok! Ne bújócskázzatok! – Ben reménykedett benne, hogy Amy és Lucy csak játszik. – Gyertek elő! – A biztonság kedvéért benézett az ágy alá és a szekrénybe is, ám a kislányoknak nyoma sem volt. Ben idegessége egyre nőtt. Egyre biztosabb volt benne, hogy testvérei titokban kiosontak. Csak nehogy bajuk essen!

– Apa, baj van – sietett vissza asztalukhoz. – Nincsenek a szobában!
– Ne szórakozz velem, fiam. Há’ mégis hol lennének, ha nem ott, ahol hagytam őket?
– Átkutattam a szobát. Valahogy megszöktek.

– Nem igaz, hogy egy percre nem lehet egyedül hagyni őket! Csak a baj van velük! – zsörtölődött Mr. Falkner. – Na de nem teszik zsebre, amit ezért kapni fognak! Na, gyerünk, fiam, kerítsük elő őket!
Sietve elhagyták a kocsmát.
Lys teljesen kimerülve tette le a lantot. Úgy érezte, széthasad a feje, gyenge ujjai vadul remegtek. A távozók felé sandított a szeme sarkából, majd a bárpult mögé sietett.

– Betsy, egy percre, kérlek – fordult a csapos feleségéhez. – Te annál az asztalnál, szolgáltál fel az imént, nem hallottad véletlenül, miért távoztak onnan olyan sietősen?
– Nem szokásom hallgatózni – szögezte le Betsy. – De mintha két gyereket keresnének.
–  Segítek nekik – döntött Lys. – Mindjárt visszajövök.
– Na és a vendégeket ki szórakoztatja addig? – zsörtölődött az asszony.
– Kérlek, Betsy, kell a friss levegő! Úgy érzem, menten elájulok. Meg szeretnék segíteni, ha tudok. Nem tart sokáig, ígérem.

– Na jó, nem bánom. Úgyis alig van ma forgalom. Mellesleg tényleg szörnyen nézel ki – erősítette meg a csaposné.
– Kösz – fintorgott Lys.
– Nem úgy értettem, na! Orvos, gyógyító látott már? Marion Seville-ről mindenfélét pletykálnak, de hogy érti a dolgát, az biztos. Akár boszorkányság, akár nem, ő biztos tud valami orvosságot a bajodra!
– Ha pár napig nem leszek jobban, feltétlenül elmegyek hozzá – ígérte a lány. – Sietek vissza.

<span “font-size:12.0pt;font-family:”times=”” roman”,”serif”;=”” mso-fareast-font-family:”times=”” roman”;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:=”” hu;mso-bidi-language:ar-sa”=””>Kilépett az éjszakába. A csípős levegő felélénkítette, mindjárt üdébbnek és erősebbnek érezte magát. Elgondolkodott. Két kislányt kell előkeríteni. Ha csak kiszöktek, és gyerekes csíny az egész, akkor valószínűleg nincsenek messze, viszont akkor szólongatásra nem fognak előbújni, ahhoz ez túl szórakoztató játék. Ez viszont lehet, hogy előcsalogatja őket.

Megállt egy alkalmasnak tűnő helyen, ahol jól lehetett hallani, elővette hangszerét, és zenélni kezdett. Vidám, ritmusos gyerekdal volt – ha meghallják, és erre nem bújnak elő, akkor semmire. Percek teltek el. Lys behunyt szemmel játszott, és mély átéléssel énekelt. Végül óvatosan kinyitotta a jobb szemét, majd a balt.

Két kíváncsi szempárral találta szembe magát: Amy és Lucy tátott szájjal hallgatták a műsort. Nem hagyta abba a zenélést, ám a dal végén lassan leeresztette lantját, és önkéntelenül is elmosolyodva nézett a két csintalan gyerkőcre.
– Játssz még! Légyszííí!
– Ooolyan szép volt!

– Na és mit szeretnétek hallani? Van kedvenc zenétek?
A lányok egymásra néztek.
– Anyukánk mindig a Kismadár fészkét szokta énekelni – mondta Amy.
– Szerencsétek van – kacsintott rájuk Lys. – Azt ismerem! Az egyik kedvencem!
Lys a húrok közé csapott, s csilingelő hangján adta elő a dalt. A kicsik lelkesen tapsolva hallgatták.

– Amúgy az én nevem Amy – közölte a nagyobbik lány, mikor Lys leeresztette a lantot.
– Én pedig Lucy vagyok – rázta copfjait kishúga.
– Nagyon örülök, lányok. Lys Larkin – mutatkozott be a zenészlány is.

– Hát itt vagytok! Amy, Lucy, ez nem volt vicces! – sietett feléjük Ben.
– Jaj! – kapta szája elé a kezét Lucy. – Ez a bátyánk, Ben. Ismered őt?
– Találkoztunk már – hümmögte Lys.
– Nagyon kedves ám – csacsogta Amy. –  Ő a legjobb bátyus a világon!
– Mégis, hogy jutott eszetekbe elszökni? – nézett rájuk Ben olyan szigorúan, ahogy csak tudott.

– Úúúgy unatkoztunk!
– Olyan uncsi az a fogadó. Még le se lehetett menni hallgatni a műsort. Úgyhogy kiszöktünk az ablakon át, hogy megnézzük a folyót.
– Lányok, ilyet akkor sem szabad csinálni! Most nagyon mérges vagyok rátok!
– Tényleg az vagy? – pislogott ártatlanul Lucy.

– Nem. Csak aggódtam miattatok – sóhajtotta Ben. – Apa viszont tombol. – A zenészlányhoz fordult. – Lys… kérlek, ne haragudj – szabadkozott. – Remélem, nem voltak terhedre. Néha egyszerűen nem lehet bírni velük. Nagyon elevenek.
– Ugyan, semmi gond. Hallottam, hogy nem találjátok őket, gondoltam, segítek – kacsintott rá. – Nagyon aranyosak.
– Ugye találkozunk még? – nézett rá nagy szemekkel Lucy.
– Rajtam nem múlik – mosolygott rá a zenészlány.
– Az helyzet, hogy… – kezdte volna Ben, de Lucy közbevágott.
– Ha összeházasodnátok, akkor mindig tudnál zenélni és énekelni nekünk – javasolta csillogó szemmel.

– Te szamár! Ahhoz, hogy összeházasodjanak, előbb szerelmesnek kell lenniük! – torkolta le Amy.
– Lányok! Ne butáskodjatok! – Ben arca a vörös igen sötét árnyalatát vette fel. Azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld, és elnyelné.
Lys felkacagott, úgy, hogy még a könnye is kicsordult. Nevetésében azonban nyoma sem volt gúnynak vagy megvetésnek, csak őszinte jókedvnek.

– Tudjátok, én nem vagyok az a házasodós fajta – magyarázta a lányoknak. – De attól még szívesen zenélek nektek, ha erre jártok. Vagy ha elmondjátok, melyik városban laktok, legközelebb ott lépek fel. Na, mit szóltok?
– Az jó lesz. De nekünk holnap reggel haza kell mennünk – szontyolodott el Lucy.
– Valeston városában lakunk. Az délre van, Crafthole-tól nem messze – csivitelte Amy. – Gyere majd el!
–  Feltétlenül – ígérte a lány. – De csakis akkor, ha szót fogadtok az apukátoknak és a bátyátoknak. Áll az alku?

– Na végre! – Mr. Falkner is megtalálta őket. – Hát itt vagytok! Indítsatok vissza a fogadóba! – dörrent rá a lányokra. – Holnap olyan kemény büntetést kaptok, hogy megemlegetitek, azt garantálom! Háromig számolok… egy… kettő…
A két kislány gyors búcsút intett Lysnek, majd eliszkolt.
– Kérem, ne legyen velük túl szigorú – kérte Lys. – Csak játszottak.

– Magácskát senki nem kérdezte – dörrent rá Mr. Falkner. – Ne szóljon bele más dolgába, szaggassa csak a húrokat, úgyis ahhoz ért csak. Ha még bármi egyébhez, arra viszont nem vagyok kíváncsi!
– Apa, nagyon kérlek, ne beszélj így vele. Ő találta meg őket – kelt Lys védelmére Ben. – Köszönettel tartozunk neki.
– Egy ilyennek? – fanyalgott apja.
– Egy milyennek? – tátotta el a száját Lys.
– Te pedig fogd be a szádat, fiam, és indíts a húgaid után.
– De hát…
– Eredj már!

– Apa, kérlek. Szeretnék pár szót váltani Lyszel négyszemközt. Utána megyek haza – kérlelte Ben. Nagyon szeretett volna már véget vetni a kínos jelenetnek.
Apján látszott, hogy nincs ínyére az ötlet. Már épp ellenkezni akart, mikor megpillantotta, hogy lányai ismét nem akarnak szót fogadni, és inkább a palota felé slisszolnak.
– Mondom a fogadóba, lányok! – rivallt rájuk. – Na megálljatok csak…! Szíjat hasítok a hátából mind a kettőnek!  – szitkozódott. Már épp utánuk akarta küldeni fiát, de meggondolta magát. Az a biztos, amit saját maga csinál. Jól ismerte a fiát, neki talán hajnalig se sikerülne nyakon csípni a lányokat.
– Te pedig eredj haza! – intett neki végül mogorván. Ben azonban megmakacsolta magát.
– Apa, kérlek, előbb szeretnék…
– Jól van, azt csinálsz, amit akarsz! Később megbeszéljük. – Mr. Falknernek fogytán volt a türelme. Ha még sokáig vitáznak, a végén még valóban bottal ütheti a lányok nyomát, így inkább dühtől vöröslő fejjel a két kis bajkeverő után indult.

– Kérlek, ne haragudj – fordult Lyshez Ben, mihelyt apja otthagyta őket, és hallótávolságon kívülre került. – Elnézést kérek apám nevében is. Nem rossz ember ő, csak nem kedveli az idegeneket. És nagyon aggódott a lányokért. De nagyon köszönjük, hogy megtaláltad őket. Hálából nem…– Mély levegőt vett. Akkor is kimondja! – Nem hívhatnálak meg egy italra esetleg? – kérdezte, sejtve a választ.

– Nem – közölte kurtán Lys a várt feleletet, majd szélesen elmosolyodott. – Én hívlak meg téged. Nyugi, a ház vendége vagyok, annyit fogyasztok, amennyit nem szégyellek. Ahogy a barátaim is. Na?

Isabella gondterhelt arccal lépett a fogadószobába. A lovag pár lépéssel lemaradva, szótlanul követte őt.
– Úgy látom, jól kijön a vendégünkkel – törte meg a csendet a királynő, szembefordulva a férfival.
– Lady Joline-re gondol, felség? Igen. A grófnő igazán kedves teremtés.

– Ráadásul gyönyörű, nem igaz? – tette hozzá Isabella. Igyekezett közömbösnek tűnni, ám a hangjában az enyhe élt nem sikerült lepleznie. – És láthatóan kedveli önt.
Eric vállat vont.
– Talán így van. Én csak próbálok a segítségére lenni. Szegény nemrég vesztett el mindent. Nagyon magányos és boldogtalan.

– Így van – vágta rá Isabella. – Halálra rémült, és össze van zavarodva, kétségbeesetten próbál kapaszkodni valamibe vagy valakibe. Éppen ezért különösen sérülékeny. Nem örülnék, ha bárki visszaélne a helyzetével.
– Azt nem hagyom.  Vigyázok rá.
Isabella mélyet sóhajtott. A fura, mardosó érzés a szíve körül nem akart szűnni. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy a grófnőt minduntalan a lovag társaságában látja. Az érdeklődése már-már feltűnő volt.
Ahogy a szépsége is. Egy ilyen tiszta, ártatlan tekintetű, szőke lány biztosan nem közömbös Eric számára sem. Amikor belépett a szobába, és meglátta őket egymás karjaiban…  mintha valaki egy tőrt szúrt volna egyenesen a szívébe, ismét felszakítva az alig begyógyuló hegeket. Abba már beletörődött, hogy Ericnek felesége van, de hogy végignézze, hogy egy újabb nő készül az ujja köré csavarni a szeretett férfit, a szeme láttára… ráadásul olyasvalaki, aki ennyivel szebb, és fiatalabb is nála…
Isabella szerette volna kitépni a szívéből a lovag iránti gyengéd érzéseket.  Tudta, ha ott maradnak, előbb-utóbb felemésztik őt. Mégis tehetetlen volt velük szemben, nem tudott szabadulni tőlük.

 – Abban biztos vagyok – szólt egy lemondó sóhajjal a nő. – Figyelmes öntől, hogy eljött őt meglátogatni, és milyen szerencse, hogy pont jókor érkezett! Különben tudja, mi történt volna.
– Felség, igazság szerint én önhöz jöttem – szólalt meg a lovag. Szélesen elmosolyodott. – Jó híreim vannak ugyanis.  Sikerült hozzájutnom egy hiteles leíráshoz. Úgy tűnik, végre megvan Seraphim lelőhelye!
– Ez igaz? – csillant fel Isabella szeme. Erre nem számított. – Mégis, hol?

– A kard a legenda szerint három darabra tört, vagyis a penge levált a markolatról, és kettétört – magyarázta Eric. – A szöveg szerint az egyik fele a Monte Verra hegy egyik barlangjában található, a másik az O’prans tenger egyik szigetén. A leírások kissé homályosak, de egészen jól érthetők. Úgy döntöttem, még ma útra kelek. Nincs vesztegetni való idő. Egy órán belül indul egy hajó Effenmontba, azt szeretném elérni. Onnan tovább tudok majd utazni.
Elutazik? Isabella szíve összeszorult. Ilyen váratlanul? De mégis mennyi időre? És mikor tér vissza? Mert visszatér – az ellenkezőjére gondolni sem akart.
– Járjon szerencsével. Visszavárjuk önt itt, Meraniában – biccentett, nem túl őszinte mosollyal. Eric észrevette, hogy a nő keze enyhén remeg.
– Bocsánat, le kell ülnöm. – Isabella térdéből elszállt minden erő. Kissé szédült is. Gyorsan lehuppant a kis, kétszemélyes kanapéra. Fejében kavarogtak a gondolatok.

– Jól érzi magát, felség? Olyan zaklatottnak tűnik. Történt valami? A grófnő elleni támadás nyugtalanítja? Higgye el, a megkettőzött őrség mellett nincs mitől tartania sem neki, sem pedig önnek. Vagy az újabb kifosztott falu? Ígérem, a Vörös Kardosok nem sokáig garázdálkodnak már Meraniában!
– Ezek is aggasztanak, igen. De nem csak erről van szó… – Isabella belenézett a lovag szemébe. Eric tekintetéből őszinte érdeklődés és aggodalom sugárzott, ami előtt kénytelen volt megnyílni előtte. – Azért vagyok ideges, mert… – A királynő mély levegőt vett. – Gondolkodtam, és meghoztam egy igen komoly döntést. Lehet, hogy férjhez megyek.