Ezüst krónikák – 24. Aljas alku

– Hagyja abba! – ocsúdott fel Isabella. Szeme elkerekedett, utolsó erejével próbált elhúzódni a tolakodó kéz elől, mindhiába.
– Ugyan miért? – Edward a füléhez hajolt. – Ugye tudja, hogy most bármit megtehetnék önnel, amit csak akarok? – Hangja elfúlt a vágyakozástól. Lehelete kellemesen csiklandozta Isabella fülcimpáját.
– Ezt nem teheti! Kérem…
Edward kéjes mosollyal nyugtázta szavai hatását. Belecsókolt zsákmánya nyakába, majd megragadta őt, és közelebb húzta magához.

– Miért ne tenném meg? Ha most elveszem, amit akarok, ön soha többé soha nem fog kelleni egyetlen férfinak sem rajtam kívül. Vagy képzelje csak el, ha most megfoganna az advortoni és a meraniai trón közös örököse…

– Nem! – Isabella elszörnyedt a gondolattól. – Ne… úgyis mindent elmondok! Ha ez kiderül, akkor…
– Mi lesz akkor? Ugyan ki hinne önnek, Isabella? Hiszen ön hívott el a titkos, négyszemközti találkozóra abba a vadászkastélyba, nemde? Csak magát okolhatja. – Edward arcán ördögi mosoly ült. Isabella szemébe könnyek gyűltek a félelemtől és a tehetetlenségtől. Átkozta saját ostobaságát és naivitását, hogy megbízott ebben az emberben. Edwardnak teljesen igaza volt. Csakis saját magát okolhatja, ha ma este eltiporják. A gondolatra egy könnycsepp csordult ki a szeméből, és végiggördült az arcán.
Edward ezt látva hirtelen megdermedt, és elhúzódott tőle.

– Ne féljen, Isabella. – Hangja szokatlanul szelíd lett. – Nem teszek önnel semmi olyasmit, amit nem akar. Megvárom, amíg ugyanúgy vágyik rá, mint én. Türelmes ember vagyok.
– Az jó. – A királynő egész testében remegett. – Mert akkor várhat az idők végezetéig!

– Mi baja van velem, Isabella? – fakadt ki dühösen a férfi. – Miért nem vagyok elég jó önnek? Ha az asszonyom lenne, igazi királynéhoz méltó bánásmódban részesülne. A világ legbefolyásosabb nője lehetne az oldalamon! Megadhatnék önnek bármit, érti, bármit, amit csak kívánhat! Mi kell még? Vagy talán… – Megtorpant. – Talán van valakije? – Szeme gyanakvóan összeszűkült.
Isabella nem hitt a fülének.
– Természetesen nincs – felelte felháborodva. – Mit képzel rólam?

– Mégis mi másról lehet szó? Nem hiszem el, hogy a hatalmához vagy az országa függetlenségéhez ragaszkodik ennyire makacsul. Ugyan már, egy ilyen gyenge kis virágszál! Árulja el végre, miről van szó!
A nő dacos csendbe burkolózott.
– Tényleg nem értem önt – rázta a fejét Edward. – Inkább hozzáment volna crafthole-i Williamhez, mint hogy nekem igent mondjon! Mégis miért?
– Talán azért, mert ő magával ellentétben nem egy aljas féreg – felelte Isabella.
– Tényleg annak lát? – Edward szemében egy pillanatra őszinte fájdalmat látszott. Tekintete és hangja azonban gyorsan acélos hideggé vált. – Értem. Ahogy gondolja. – Dühösen kiviharzott a szobából, és bevágta maga után az ajtót. Isabella összerezzent. Erőtlenül visszahanyatlott az ágyra, s fejét a párnába fúrta, amely hamarosan átnedvesedett a könnyeitől.– Szóval így állunk – mérte végig Peter félelem nélkül az előtte álló Nerissát. – Boszorkány.

– Nevezhet annak, ha úgy tetszik – vetette oda flegmán az anyakirálynő. – Én egyszerűen csak kötöttem egy alkut az Alvilág démonaival, hogy elérjem, amit akarok. Talán az Őrző hívei szerint ez bűn, és halálom után a lelkem örökké az Alvilág kénköves tüzében fog égni ezért. Hol van az még…! Viszont  a földi élet rövid, és csak egy van belőle, én pedig kihoztam belőle a legtöbbet. Vajon hol tartanék most, ha az Őrző útját járom? Elárulom: sehol. Egyszerű nemesasszonyként tengetnék egy szánalmas kis életet. Hogyan vetett volna rám szemet az uralkodó, és lett volna belőlem királyné egy kis szerelmi bűbáj nélkül? Így viszont megvan mindenem, amire valaha vágytam, és nem engedem senkinek, hogy ezt tönkretegye és elvegye tőlem! Engem nem állíthat meg senki! – A nő szemében eszelős tűz táncolt.

– Ezt nem fogja megúszni – biztosította őt a főpap. – Most velem jön, az inkvizíció majd dönt a sorsáról. Ettől még a rangja és a hatalma sem védheti meg, efelől kezeskedem!
– Próbálja csak meg! – nevetett fel Nerissa hátborozngatóan.

Peter válaszul előrántotta kardját. Régóta nem használta már, de úgy érezte, éppen itt az ideje.
– Felőlem játszhatunk így is – szűkült össze Nerissa szeme. – Hadd lássam, mire képes az én hatalmammal szemben a magasságos Őrző ereje!

A nő kiáltott pár szót az ősi nyelven, mire kezében termett varázsbotja, amellyel rontást szórt a főpapra. A férfi testét iszonyatos fájdalom járta át, mintha minden porcikájába tűt szúrtak volna egészen a csontjáig. Már az eszméletvesztés határán volt, de tudatának maradékával egy imát mormolt az Őrzőhöz, és a segítségét kérte. Az átkozott boszorkány fekete mágiája nem lehet erősebb az Őrző erejénél! Ez csak illúzió… Elméjét lassan meleg, kellemes fény járta át, s a fájdalom elillant, mintha nem is létezett volna. A férfi megszorította kardjának markolatát, becsukta, majd kinyitotta szemét, hogy szembenézzen Nerissával, de elkésett. A boszorkány kezében egy hatalmas kard villant, melyet démoni, fekete füst lengett körbe. Mielőtt Peter reagálhatott volna, Nerissa egy gyors csapással végzett ellenfelével.

Az anyakirálynő elégedetten szemlélte, ahogy ellenfele holtteste a padlóra zuhan. Probléma megoldva, már csak az eltakarításáról kell gondoskodnia. Így jár mindenki, aki az útjába áll!

Miután kijött a szobából, Edward a falnak dőlt, és várta, hogy légzése és szívverése csillapodjon. Nem értette, mi ütött belé. Miért hagyta annyiban? Amikor a nő ott hevert előtte védtelenül, kiszolgáltatva kényének-kedvének… minden épeszű férfi megtette volna a helyében. Meg kellett volna tennie, el kellett volna vennie, ami őt illeti. Csakhogy… az a könnyes, barna szempár. A félelem, és a mögötte felsejlő, borzadással vegyes megvetés… egyszerűen nem bírta elviselni azt a tekintetet. Nem akarta, hogy a nő, akire annyira vágyik, így nézzen rá – mint egy szörnyetegre.

Míg ezen gondolkodott, lába egészen a borospincéig vitte. Meglátva a teli hordókat, megtetszett neki az ötlet. Gyorsan töltött magának egy kupával, és elgondolkodva kortyolta az italt.

Végül is mindegy, döntött végül. A terve így is működni fog. Akkor pedig Isabella önként és dalolva fogja odaadni magát neki az országával együtt. Az lesz majd az igazi győzelem! A bor enyhén édeskés aromájában mintha meg is érezte volna annak mámoros ízét.

***

Eric magányosan üldögélt a kocsmában, mely az elmúlt napokban törzshelyévé vált. Lelkét fájdalom és bűntudat marcangolta. Keserűen ébredt rá, hogy ihat bármennyit, nem lesz jobb. Halott felesége emléke folyamtosan kísértette, bájos kacagása a fülében csengett. A férfi kezébe temette az arcát. Ha ott lett volna… hamellette lett volna, ha vigyázott volna rá, ahogyan ígérte, ahogyan kellett volna… Most már késő. Fölösleges kínoznia magát. Nincs „mi lett volna, ha”. Ezt már nem lehet jóvá tenni. Marion halott, méghozzá őmiatta, és senki sem hozhatja vissza őt vagy a közös, soha meg sem született gyermeküket, akire annyira vágytak mindketten…

​Amikor sikerült pár percre megfeledkeznie Marionról, akkor egy másik kép villant fel a fejében. Ahogy a résnyire nyitott ajtón át belátott a társalgóba, ahol királynője szenvedélyes csókban forrt össze az ellenséggel… Ericnek ott földbe gyökerezett a lába, úgy érezte, mintha egy tőrt döfnének a szívébe. A látvány örökre beleégett az emlékezetébe.
A lovag mindent megadott volna, hogy a kínzó gondolatok és emlékképek nyugton hagyják végre. Teljesen el akarta zsibbasztani agyát és szívét, hogy ne érezzen, ne fájjon, de ehhez az alkohol kevés volt.

Annyira belemerült az önsjanálatba, hogy észre sem vette, amikor egy gyanús, fekete csuklyás alak lazán elsétálva asztala mellett egy papírt helyez az asztallapra, majd sietve távozik. Már csak a cetlit látta meg a boroskancsó mellett. Kíváncsian felvette a papírt, és olvasni kezdett.

Van nálunk valaki, aki neked kell, és van nálad valami, ami nekünk. Ha élve viszont akarod látni a királynődet, legyél holnapután éjfélkor az erdőben, a tisztáson, ahol a régi várrom található, és Seraphimért cserébe szabadon engedjük őt. Hogy lásd, mennyire komolyan beszélek, itt a zafírköves gyűrűje is. Remélem, nem bánod, hogy az ujját nem mellékeltem vele együtt, de ha ez kell ahhoz, hogy meggyőzzelek, szívesen pótolom.
Ne szólj erről senkinek, és ne próbálkozz semmilyen trükkel, különben nem látod viszont Isabellát élve. Te döntesz. Tudom, nem könnyű a választás, ezért kapsz némi gondolkodási időt. Holnap éjszaka hagyd ezt a levelet és a válaszodat a palota melletti galambdúc alsó rekeszében.

Eric kezéből kiesett a papír. Nem értette. Úgy tudta, Isabella gondolkodni vonult vissza a királyi család vadászkastélyába. Hogyan lehetne akkor fogságban? Talán csak trükk az egész, hogy megszerezzék Seraphimot. Ugyanakkor a zafírköves gyűrű, amely valóban ott lapult a levél alatt… Isabella a tizenötödik születésnapjára kapta édesapjától, és soha nem vált meg tőle. Ha elvesztette volna, annak már híre kelt volna. Lehet, hogy tényleg elrabolták őt?

Mihez kezdjen most? Ha átadja az ellenségnek a fény kardját, akkor Isabella ugyan életben marad, viszont Merania sorsa megpecsételődik. Ha viszont nem teszi… azzal cserbenhagyja és halálra ítéli szeretett királynőjét. Akinek esküt tett, hogy utolsó csepp véréig védelmezni fogja. Vagy a hazáját, vagy királynőjét el kell árulnia. Nem! Erre nem képes!
Ismerte Isabellát, pontosan tudta, mit várna tőle. Azt, hogy bármi áron védje meg az országot a karddal, vele ne törődjön, Merania érdeke sokkal fontosabb az életénél. Talán tényleg ezt kellene tennie, csakhogy… képtelen lett volna feláldozni királynőjét. Az ő halálát már nem viselte volna el.
Tisztában volt vele, hogy ha odaadja Serpahimot, és Isabella megtudja, mekkora árat fizetett az életéért, meggyűlöli és halálra fogja ítélni őt. Akkor… majd méltósággal fogadja a megérdemelt büntetését. Hiába menekülne meg és győzedelmeskedne az ország, ha Isabella meghal, mit ér az egész? Nehéz szívvel, de meghozta élete legnehezebb és legfájdalmasabb döntését.

Tervéről egy szót sem szólt senkinek. Feltűnően búskomoran járt-kelt egész nap. Amire készült, az gyalázatos árulás volt az országgal és a néppel szemben. Képtelen lett volna bárkinek is a szemébe nézni.

Már alkonyodott, mire lába a galambdúchoz vitte. Letérdelt. Nagyot nyelve, idegesen körbekémlelt, majd mikor egy lelket sem látott arra, izzadó tenyérrel helyezte a zsarolólevelet és a választ a titkos rekeszbe. Megfordult a fejében, hogy meglesi, ki jön érte, de számít-e az? Ha el is kapná az illetőt, azzal nem segítene Isabellán. A találkozón úgyis a szemébe néz majd. Lassan feltápászkodott, és oda indult, ahová az elmúlt napokban a legkevsbé sem kívánkozott. Haza.

Amit nem tudott és nem láthatott, hogy Nerissa folyamatosan szemmel tartja a palota előtti területet kristálygömbje segítségével. Kíváncsi volt, mire készül a lovag, így az éj leple alatt lemerészkedett a galambdúchoz, hogy kiderítse. Amikor elolvasta a leveleket, úgy döntött, vár a leleplezéssel. Az lesz az igazi, ha a döntő pillanatban éri tetten Ericet és az üzenet küldőjét, megakadályozva, hogy Seraphim az ellenség kezébe kerüljön, s ha szerencséje van, akkor Edward katonái elvégezik helyette a piszkos munkát, s megszabadítják végre a kis békától.

***

Isabella rémülten kapta fel a fejét, amikor az ajtó kinyílt. Gyomra gyűszűnyire szűkült, ahogy meglátta az érkező Edwardot. A férfi az ominózus eset óta nem tette tiszteletét foglyánál. Isabella megijedt: talán azért jött, hogy befejezze, amit elkezdett? Ösztönösen hátrált egy lépést.
Edward rezzenéstelen arccal nézett a félelemmel és undorral teli szempárba.
– Üdvözlöm, Isabella. Hogy érzi magát itt?

– Mit mondjak erre? – szegte fel a fejét a királynő színlelt bátorsággal. –Napok óta fogságban vagyok ebben az átkozott szobában. Mondja, meddig tart még itt? Mit akar tőlem?
– Nem tetszik a szoba? – kérdezte Edward megjátszott csodálkozással. – Ez igazán sajnálatos. Szerintem kifejezetten ízléses és tágas. Ezek szerint a várbörtönben lévő cellák valamelyikét otthonosabbnak érezte volna. Viszont bizonyára örömére szolgál majd a hír, amit hozok. Távozhat, hazamehet. Azt hiszem, az első kérdésére meg is adtam a választ. De nem maradok adósa a második kérdésére adott válasszal sem: már semmit. Megkaptam, amit akartam. Nincs már szükségem önre.
– Tessék? – Isabella egy szót sem értett. – Elmehetek?

– Miért, inkább maradna? Az is megoldható, ön itt nagyon szívesen látott vendég.
– De csak így, simán? – Isabella nem akarta elhinni, hogy ilyen egyszerűen megszabadulhat Edward karmai közül.
– Miért, csak nem vár még valamit? – kérdezte kihívóan a férfi.
– Én…

– Azt hiszem, a szó, amit keres, a „köszönöm”. – Edward gúnyosan mosolyogva nézte, ahogy Isabella arca kipirul a  dühtől. Valahol mélyen viszont tehetetlen indulat forrt benne. Hetek óta nem tudta kiverni a fejéből ezt a nőt. De miért? Volt már dolga sokkal szebb, sokkal izgalmasabb hölgyekkel. Mi olyan különleges Isabellában? A király soha nem volt híres nőügyeiről, sokkal inkább területek, mint a nők meghódítására törekedett. Az ágyasokkal, szeretőkkel csak a gond van. Mert szerelmet remélnek és követelőznek. Mert elkaphat tőlük valami kellemetlen fertőzést. Mert nem kívánt ivadékot hozhatnak a világra. Mert bájaikért cserébe befolyást, rangot, pozíciót remélnek. Mintha bizony egy nő alkalmasabb lenne másra, mint hogy az ágyát melegítse! Legfeljebb játékszernek használta őket, ha már nagyon le kellett vezetnie a feszültséget, esetleg eszköznek a céljai eléréshez, aztán kíméletlenül félredobta őket, amikor már nem volt rájuk szükség.

Például amikor azon az effenmonti bálon megpillantotta Lady Joline Pimentelt. Sokan az ártatlan, naiv szépséget látták a szőke lányban, ő azonban egy kiváló lehetőséget. Nem volt nehéz az ujja köré csavarnia őt: még aznap éjjel megkapta az akkor jegyben járó lány ártatlanságát.

Joline annyira elvakult a szerelemtől, hogy szó nélkül megtett bármit, amire a férfi kérte. Ő pedig szerelmet hazudott neki, és ígért neki mindenfélét: hogy nem hagyja, hogy kényszerből menjen férjhez, s hogy egyszer a királynéjává teszi, a legnagyobb úrnővé, csak tegye meg, amire kéri. Arra is rávette, hogy nyissa ki a kaput az embereinek az esküvője napján. Amikor később a lány sírva kérte számon, hogy ígéretével ellentétben miért nem kímélték meg az emberei a családja életét, Edward annyira hitelesen adta elő, hogy nem tudott erről, és megbünteti majd a felelősöket, hogy a naiv, szerelmes lány hitt neki. Azt is vállalta a férfi kérésére, hogy Vörös Halállal fertőzi meg a meraniai királyi város kútját, egy súlyos járvánnyal gyengítve az országot. Sőt, Isabella királynő közelébe is beférközött, hogy megtudja, mik a tervei.
Amikor Edward tudomására jutott, hogy Isabella férjhez menne William királyhoz, meg akarta akadályozni a házasságot bármi áron. Ha az övé nem lehet, másé se legyen…

Kétségbeesésében arra utasította a hűséges grófnőt, végezzen Isabellával, mielőtt az tárgyalhatna a crafthole-i uralkodóval. Őt magát is meglepte, mennyire megkönnyebbült, hogy Isabella végül túlélte az elhibázott merénylet. Joline-t persze sajnálta, hiszen megbízható segítője és odaadó szeretője volt, de Isabella elvesztése jobban megviselte volna.
Nősülni csakis a várható előnyök és érdekek mentén kívánt: azt a nőt akarta feleségének, aki által a legnagyobb vagyont és területet remélte megszerezni, s ez a személy egyértelműen Isabella volt. Esze ágában sem volt egy egyszerű kis grófnőt elvenni, bármilyen vonzó volt is. A józan ész hiánya a szerelem legnagyobb átka. Hogyan is hihette Joline azt a mesét egy percig is, hogy mihelyst elveszi Isabellát és ezzel megszerzi a meraniai trónt, megszabadul feleségétől, hogy aztán őt vegye el? Főleg, hogy a királynő ilyen nagy hatással volt rá, szinte az első pillanattól kezdve. De mégis miért? És mihez kezdjen ezzel az érzéssel?

– Menjen a fenébe! – fakadt ki Isabella. Edward szemtelensége teljesen kihozta a sodrából.
– Csak ön után – biccentett Edward. – A két úriember, aki az ajtó előtt vár, lekíséri a hintóhoz, ha nem bánja, egészen Meraniáig önnel tartanak. Ne féljen, kezeskednek a biztonsága felől.
Isabella nagyot nyelt. Vajon mire megy ki a játék? Veszélyt érzett, de nem volt más választása.

Legalább végre itthagyhatja ezt a rettenetes helyet és fogvatartóját. Még egyszer utoljára megvetően végigmérte Edwardot, majd bátortalanul az ajtó felé indult. A király utolsó, sóvár pillantását már nem láthatta, mégis szinte a hátában érezte.

***

Már leszállt az éj, mikor Eric elindult a rengetegbe. A hold és a csillagok szinte teljesen elbújtak a felhők mögött, mintha nem lettek volna képesek végignézni a férfi árulását.

A kijelölt tisztásig nem volt hosszú az út, Eric mégis egy örökkévalóságnak érezte, míg elvánszorgott odáig. Mikor odaért, csendben megállt, és várt. Mindössze néhány bokor rezgett és zizegett, a közelben egy kisebb állat motoszkált. A tücskök hangosan ciripeltek, a lovag határozottan úgy érezte, mintha gyászindulót játszanának. A percek kínzó lassúsággal teltek.

– Nicsak, kit látnak szemeim? – csendült a jól ismert, gúnyos hang. – Hát tényleg eljöttél!
Eric összerezzent. Mindig meglepte, milyen nesztelenül tud közlekedni öccse. Gyorsan megpördült tengelye körül, hogy szembenézhessen vele. Ahogy a sápadt holdfény megvilágította Christian önelégült arcát, érezte, hogy forrni kezd benne a düh.

– Te… Szóval a te ötleted volt, te kis…
– Ki másé? Utólagos engedelmeddel megosztottam pár piszkos kis titkodat őfelségével, Edward királlyal, ő pedig tudta, mire használja fel a kapott információt. Látod, nem árt, ha az ember tudja, kinek adja ki a titkait, akár akaratlanul is. – Régóta tudta, hogyan érez Eric Isabella iránt. Évekkel ezelőtt találta meg bátyjánál az akkor még ifjú hercegnőről készült rajzot. Egy udvari festő készítette vázlatnak egy portréhoz, de Eric egy óvatlan pillanatban eltette, hogy bármikor láthassa a lányt, amikor csak szeretné. Gondosan elzárva őrizte kincsét, ám öccse felfedezte. Le akarta leplezni bátyját, és olyan helyre rakni a képet, ahol Marion könnyedén rátalál, ám Eric pont akkor toppant be. Hogy elkerülje a kínos faggatózást, hogy mit keres a szobájában, Chris számon kérte őt, hogy került hozzá a rajz. A lovag természetesen próbálta kimagyarázni magát, hogy találta valahol, és vissza akarja adni, de Chis átlátott rajta. Eric vissza akarta venni tőle, de olyan erővel próbálta kitépni öccse kezéből a rajzot, hogy az szétszakadt. Christ egy kicsit bosszantotta, hogy tönkrement Eric hűtlenségének bizonyítéka, de készített helyette hamis jeleket.
– Te utolsó, aljas áruló! – sziszegte bátyja, s megragadta öccsét a gallérjánál fogva. – Mit képzelsz te magadról? Én mindig védtelek téged, és őszintén hittem, hogy képes leszel megváltozni. Sajnos tévedtem, be kell látnom, te tényleg reménytelen eset vagy.

– Hé, hé, lassan a testtel! Elfelejted, hogy a királynőd élete most a mi kezünkben van, szóval legyél egy kicsivel barátságosabb, ha kérhetem.
Eric egy mozdulattal elengedte, mire Christian majdnem elesett.
– Elhoztad, ugye? – kérdezte.
– El.
– Ejnye – szólt tettetett méltatlankodással a szőke fiú. – A hős lovag képes elárulni a hazáját egy nő miatt, aki sohasem lehet az övé? Nagyon rossz üzletet kötsz, drága bátyám. Nem értem, hogyan mehettél ebbe bele!
– Ha értenéd, most nem állnánk itt.

– Ha átadod a kardot, Isabella akkor sem lesz a tiéd soha – folytatta öccse. – Ha el akarja kerülni a vérontást, úgyis kénytelen lesz feleségül menni Edwardhoz, téged pedig egész életében gyűlölni fog a sorsa miatt, aminél talán még a halálnak is jobban örülne.
– Még egy szó, és esküszöm…
– De ha nem így lenne, akkor is, mit remélsz? Te, egy egyszerű kovács és egy lecsúszott nemesasszony fia soha nem lehetnél a királynő párja. Legfeljebb a titkos szeretője. Mint amikor az úr megkívánja az egyik cselédjét. Szánalmas és undorító!

– Na idehallgass! Még egy ilyen megjegyzés, és egyezség ide vagy oda, elvágom a torkod, ahogyan az új urad emberei tették a feleségemmel! Kinek képzeled te magad? Miféle ember vagy te? Mennyit fizettek neked ezért?
– Nem volt más választásom – vágott vissza Christian. – Én csak kaptam egy új esélyt valahol máshol, mástól, és éltem vele. Ha már a királynő és a hazám megtagadtak engem, és elüldöztek!
– Ó, és nyilván minden ok nélkül. Mindenki más gonosz és aljas, csak te vagy jó és ártatlan! Nyilván ezért árultál el bennünket!

– Te csak ne oktass ki engem! Még van képed engem árulónak nevezni? Te nem éppen elárulni készülsz a szeretett hazádat egy nő miatt? Árulj el nekem valamit. Marionért is megtetted volna ugyanezt, aki a hites feleséged volt? Persze, hogy nem, holott ő is megérdemelte volna. Fogalmad sincs, mennyire szeretett téged, de te tönkretetted az életét az értelmetlen hősködéseddel és az álszent viselkedéseddel! Mindenkinek azt bizonygattad, mennyire jó ember vagy, sokkal jobb, mint az apád, s hogy ezt igazold, elvettél feleségül egy bajba jutott lányt. Sőt, befogadtad szegény, nincstelen, törvénytelen öcsédet is, hogy lássák, milyen nemes lelkű és önzetlen vagy. Pedig dehogy vagy az! A puszta tény, hogy belementél ebbe az alkuba, bizonyítja, hogy mennyire önző és álszent alak vagy valójában! Pont, mint az apánk. Bár ő legalább vállalta is ezt, és veled ellentétben meg sem próbálta hősnek kiadni magát.

Ericet szíven ütötték féltestvére szavai.
– Akár hiszed, akár nem, én szerettem a feleségemet, és boldoggá akartam tenni őt. Hittem, hogy sikerülhet, de sajnos tévedtem. Nem sikerült, ezt őszintén bánom és sajnálom. Azt hittem, helyesen cselekszem, amikor feleségül vettem őt. Sőt. Téged is szerettelek. Minden aljas húzásod ellenére a testvérem voltál, én pedig felelősséggel tartoztam érted.
– Ó, milyen megható! Ezért támadtál hátba és mártottál be a királynál bosszúból, amiért elcsábítottam a szeretett feleségedet?

– Én nem akartam megtenni, de… el sem tudod képelni, milyen nehéz volt! Marion választás elé állított, hogy mondjak el mindent a királynak, különben ő teszi meg. Magamtól képtelen lettem volna rá, még ha ez volt is a kötelességem. Ezért is figyelmeztettelek előtte, hogy legyen esélyed elmenekülni és élve megúszni.
– Igazán figyelmes tőled – fintorgott öccse. – Kire is számítson az ember, ha nem a rokonaira, ugyebár?

– Ha ennyire gyűlölsz – Eric elővette Seraphimot a kadhüvelyből. Pengéjén szikrázva tükröződött a hold fénye. – Rajta, fogd ezt, és végezz velem. Ha mindez kiderül, úgyis ez a sors vár rám.

A fiú szemében mohó fény villant, ahogy átvette a legendás fegyvert.
– Ugyan! – rázta a fejét. – Félreértesz. Dehogy akarom én a te halálodat. Beérem a bukásoddal és a szenvedéseddel. Komolyan. Ha nem így lenne, a tornát sem élted volna túl, mert véletlenül megszaladt volna a kezem, amikor a mérget a vízbe csepegtettem.
– Szóval az is a te műved volt… – sóhajtotta beletörődve Eric. – Akkor a kívánságod most teljesült – állapította meg mardosó keserűséggel a hangjában. – Csak egyet kérek tőled: most, legalább egyszer az életben, tartsd a szavad, és ígérd meg, hogy Isabellának nem esik bántódása. Csak ennyit kérek tőled.

– A királynődért ne aggódj, egy haja szála sem görbül. Épségben hazakerül. Mihelyt jelt adok a társaimnak, ők elviszik őt a palota elé, ott megvárhatod. Most viszont…

​– Gyerünk! Elfogni mind a kettőt! – Nerissa hangja ostorként hasított az éjszakába.