Lakótársak

Lakótársak – Tizedik fejezet

Hosszú percekig anélkül meredtem a mobilom kijelzőjére, hogy elolvastam volna az imént beküldött tesztem kiértékelését. Nem is láttam igazán a betűket, mert gondolatban egészen máshol jártam: azt próbáltam meg feldolgozni, hogy olyan helyzetbe keveredtem, amilyenbe sosem gondoltam, hogy belecsöppenhetek.

Mindig azt gondoltam, hogy csak a filmekben fordulhatnak elő ennyire bonyolult, ennyire kusza, ennyire… fájdalmas helyzetek. Most mégis a romkomok főszereplőit megszégyenítően tanácstalannak és hülyének éreztem magam. Hirtelen én voltam az a lány, aki olyannyira nem képes dönteni, hogy a végén mindenkit csak bánt maga körül, és még csak észre sem veszi, mit művel.

Írhattam volna pro és kontra listát, megtervezhettem volna mindent, de pontosan tudtam, hogy egyiket sem fogom megtenni. Szinte kétségbeesetten vizsgáltam mindig analitikus szemlélettel az életet, és ez segített abba a hamis illúzióba ringatnom magam, hogy az eszemnél van a kormány, nem pedig a szeszélyeimnél. De most, hogy még a bugyuta tesztem eredményét is féltem megnézni, rá kellett döbbennem arra, hogy valójában mindig is az érzéseim vezéreltek, csak éppen folyamatosan kigáncsoltam saját magam, amikor összecsaptak bennem az észérvek és a vágyak.

Először már majdnem bezártam a böngészőlapot olvasatlanul, végül azonban megráztam a fejemet, és csak azért is a kijelzőre szegeztem a pillantásomat.

– Nem lehetsz ennyire gyáva – suttogtam dühösen saját magamnak. – Ez csak egy teszt. Egy buta, nagyon buta kis…

Nem folytattam, de természetesen nem volt, aki reklamált volna. Így megy ez, amikor az ember magában beszél.

 

Amit te keresel:

 

Biztonság

Te olyan lány vagy, aki bár nem retten vissza egy kis izgalom hallatán, a nap végén mégis arra vágyik, hogy a biztonságot jelentő karok ölelésében térhessen nyugovóra.

Nem tündérmeséket akarsz egy olyan hercegre várva, aki soha nem jön el, hanem azt a fiút választod, aki képes támaszoddá válni a valóságban. Olyan szerelemre van szükséged, amiben nem kell félned semmitől: sem a másik fél hűsége nem lehet kérdéses számodra, sem az, hogy biztos alapokra helyezheted mellette az életedet.

Szeretsz biztosra menni, és olyan párt választani, aki mellett a családod és a barátaid is szívesen látnak téged.

Néhány év múlva minden bizonnyal egy fehér kerítéses házban élsz majd álmaid férjével és egy szakajtónyi gyermekkel.

 

Ahogy a teszt kiértékelését olvastam, elszorult a torkom, mert bár tudtam, hogy ennyiből még nem lenne szabad hosszútávú következtetéseket levonnom, mégis mintha megszakadt volna a szívem egy kicsit. Akárhogy néztem is, a rövid jellemzés egy az egyben azt az életet testesítette meg számomra, amit Josh kínálhatott a jövendőbelijének. Soha nem találkoztam még olyannal, aki olyan természetességgel tudta a legnagyobb krízishelyzeteket is kezelni, mint ő. Valahogy annyira… annyira egyértelmű választás lett volna. Nem fájt volna senkinek, ha egész egyszerűen csak megpróbálom viszonozni az érzéseit. Elvégre Ryant sosem érdekeltem, Rick pedig egyértelművé tette, hogy ezek után nem kér már belőlem. Josh viszont a jelek szerint kedvelt engem, aggódott értem, és őt boldoggá tudnám tenni azzal, ha adok neki egy esélyt.

Josh mindig őszintén beszélt velem, és sosem próbált meg titokzatoskodni. Nyílt lapokkal játszott – már amennyire lehetősége volt erre –, és az ember mindig tudta, hányadán áll vele. A szüleim biztosan örülnének, ha egy hozzá hasonló jó srácot vinnék haza, hiszen melyik szülő választaná a bonyolultabb eseteket a lányának a kézenfekvők helyett? Pontosan tudtam, hogy ő lett volna az, aki mellett nem kellett volna aggódnom semmiért. Talán kicsit előre is szaladtam gondolatban, de szinte láttam magam előtt azt az életet, amit mellette élhetnék. Biztonságos, fehér kerítéses, szép élet nyugodt egyetemista évekkel és sok nevetéssel, valaki olyannal közösen, aki minden szorult helyzetben tudja, hogyan kell viselkedni. Aki mellett nem kell megerősödnöm.

Könnyű lett volna.

Annyira egyszerű lett volna kimenni a szobámból, megkeresni a lakótársamat, és belesüppedni a rajongásába. Sodródni az árral, hagyni, hogy minden magától alakuljon. De még ezt a döntést sem voltam képes meghozni.

 

~oOo ~

 

Kerültem a fiúkat, mert képtelen voltam a szemükbe nézni. A lakótársaimmal csak annyit beszéltem, amennyit feltétlenül szükséges volt, Rick órájára pedig képtelen voltam bemenni. Kezdtem attól tartani, hogy ahogy az idő múlik, egyre inkább túlgondolok mindent, és beleesek ugyanabba a csapdába, amivel Ricket is sikerült megbántanom. Valahogy a romantikus történetek arról általában hallgatnak, hogy mennyire veszélyes, ha az ember sokáig marad kettesben az örvénylő gondolataival.

Szerencsére a barátaim már annál inkább tisztában voltak ezzel, ezért néhány napos hallgatás után péntek délután Vic beállított hozzám, és rezignáltan pottyantott le egy rakás DVD-t az asztalomra.

– Filmezni akarsz? – vontam fel a szemöldökömet.

– Nem. Minden porcikám irtózik a gondolattól, hogy ezt kelljen néznem – borzongott meg a barátom, aztán viszont felajánlott egy halvány mosolyt, ahogy oldalra biccentette a fejét. – De Milly szerint, ha megnézed ezeket, attól jobban leszel, szóval… hoztam chipset.

Gyanakodva járattam a pillantásomat Vic és a lemezek között, mintha csak azt próbálnám eldönteni, vajon elég rátermett-e a feladatra, hogy végigtoljon velem egy Alkonyat-maratont. Igazából viszont abban nem voltam biztos, hogy bármit is segített volna, ha újra megnézem, hogyan kerülgeti egymást Edward és Bella öt filmen keresztül.

Végül a barátom unszolására elkezdtük a vámpíros-romantikus filmet, és ha másra nem is, arra biztosan jó volt, hogy kicsit elterelje a figyelmemet. A nappaliba telepedtünk ki a laptopommal, mivel Josh hazament a hétvégére, Ryan pedig szokás szerint a szobájában kuksolt, így egyiküket sem zavarhattuk. Nagyon régen láttam utoljára ezt a történetet, mert az utóbbi években főleg akkor került szóba bármilyen kontextusban a könyv vagy a film, ha pocskondiázni kellett valamit. Ez volt az oka annak is, hogy egyrészt meglepetésként ért, mennyire kellemesen kikapcsolt, másrészt pedig elgondolkoztam azon, vajon velem van-e a baj, ha minden bénasága ellenére is tudtam még szeretni a sztorit.

Vic egyébként hősiesen viselte a szenvelgést egészen a második film elejéig, onnantól viszont elkezdte kommentálni. Gondolom, azért, mert valami szórakozás neki is kijárt.

– Ebben a filmben mindenkinek folyamatosan olyan feje van, mintha azt akarnák mondani, hogy „bazmeg, Bella” – horkant fel, amikor a főszereplő kvázi elküldte az apját farkasokra vadászni. – De nem csodálom, a helyükben én is ilyen képet vágnék.

– Ne bántsd már, hát szegényt otthagyta a pasija – löktem meg a könyökömmel.

– Engem is, mégsem vagyok ilyen.

Először fel sem fogtam azt, amit hallottam, aztán viszont megdermedtem egy pillanatra, és képtelen voltam érdemben reagálni. Ez igazából… megmagyarázott dolgokat.

A pillantásom találkozott Vicékel, aki kicsit idegesen húzta el a száját, de nem mondott többet. Végül csak összemosolyogtunk, és a legnagyobb egyetértésben tértünk vissza Bella szerencsétlenkedéséhez, és ezen a ponton már szinte biztos voltam benne, hogy nem csak engem nyugtatott meg, hogy volt az enyémnél rosszabb helyzet a világon. Még ha az a világ elképzelt volt is csupán.

Később Ryan kimerészkedett a szobájából, és sejtésem szerint a hűtőt célozta meg. Aztán a legnagyobb meglepetésemre felfigyelt a filmünkre, és a kanapé mögé sétálva belelesett az éppen akciódúsabb jeleneteink egyikébe.

– Ez mi? – kérdezte.

– Alkonyat – pislogott fel rá Vic.

– Ez? Az nem valami nyálas cucc? – értetlenkedett a lakótársam, aztán homlokráncolva meredt a hatalmas farkasokra.

Szerettem volna kifejteni neki, hogy egyébként de, pontosan az. Helyette viszont csak annyit sikerült kipréselnem magamból, hogy:

– Psssszt!

Ryan valószínűleg nem volt hozzászokva, hogy valaki csak úgy csendre intse, és annyira meglepődött a fordulaton, hogy valóban nem kérdezett többet. Pár percig nézte velünk együtt a csatajelenetet, mielőtt eloldalgott volna, én pedig konokul a képernyőre szegeztem a pillantásomat.

Nem akartam megsajnálni őt. Próbáltam ragaszkodni a gyerekes haragomhoz, amit azért éreztem, mert Ryan nem volt olyan, amilyennek éveken át képzeltem őt. Tudtam, hogy ez megint csak helytelen döntés volt, kiváltképp úgy, hogy nem is igazán próbáltam megérteni az érzéseit és indítékait. Mégis annyival egyszerűbb volt fújni rá, mint megkérdezni, hogy érzi magát. Pedig egészen a pizzafutáros incidensig győzködtem magam arról, hogy igazából a barátja szeretnék lenni, akkor is, ha a romantikus érzések szép lassan elpárologtam belőlem irányában. Szerettem volna segíteni, de éppen annyira nem értettem őt, ahogy saját magamat.

– Meg kéne kérdezni, akar-e velünk filmet nézni – jegyezte meg Vic percekkel később, amikor már jócskán elmúlt éjfél. – Szomorúnak tűnt.

Szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. Hogy lehet az, hogy a barátom ennyire egyszerűen képes volt megfogalmazni azt, amit tennünk kell, és azt is, hogy miért?

– Szerinted ő ezt akarná nézni? – kérdeztem vissza azért az egyik szemöldökömet megemelve.

– Nem, de attól még lehet, hogy jólesne neki.

És valóban. Ryan mérsékelt lelkesedéssel ugyan, de rábólintott, amikor megkérdeztem, akar-e csatlakozni hozzánk. Fogalmam sincs, mi vihette rá erre a lépésre, mert láthatóan a film egyáltalán nem érdekelte, és a csendes beszélgetésünkbe sem igazán folyt bele. Mégis ott ült mellettünk a kanapén, a mellkasa előtt összefont karokkal, és meredt a laptopom kijelzőjére velünk együtt. Eleinte nehezen emésztettem meg a jelenlétét, aztán lassan mégis sikerült újra a történetre koncentrálnom.

Annyira nem volt nagy durranás, hogy érdemes legyen miatta éjszakázni, ahogyan mi tettük, mégis volt benne valami, ami nem eresztett. Miért ezt ajánlotta Milly Vicnek? Újra meg újra ez a kérdés merült fel bennem. Annyira azért ő sem szerette, hogy minden probléma megoldását ebben keresse.

A ráeszmélésem nem volt látványos, még csak nem is tudnám megmondani, pontosan mikor és miért fogalmazódott meg bennem. De lassan, az utolsó film közepefelé mégis beszivárgott a gondolataim közé az, amit valószínűleg látnom kellett. Furcsamód elkezdtem ugyanis valamiféle sorsközösséget érezni a két fiú között őrlődő Bellával, akit egyébként soha nem tartottam szimpatikusnak. Az emberek külső szemlélőként mindig annyira egyértelműnek látják a helyes választást mások életében. Nem volt ez másként az alkonyatrajongók körében sem. Voltak, akik egyik srácnak drukkoltak, mások a másiknak – de egyik tábor sem értette meg a lány döntésképtelenségét és gyengeségét, hiszen számukra teljesen egyértelmű volt, melyik lehetőség a jobb. Kinek ez, kinek az.

Biztos voltam benne, hogy amennyiben kikértem volna az ismerőseim véleményét a saját ügyemről, ők is legalább olyan kézenfekvőnek találták volna a megoldást, mint amilyen egyszerűen az a teszt fogalmazott. De a nap végén hiába minden kikért vélemény és kitöltött teszt, mert a végső döntést nem hozhatja meg senki más. Az az én feladatom.

És még ha mostanra ki is kristályosodott bennem, hogy mit szeretnék, úgy éreztem, túl későn eszméltem.

– Annyira elrontottam – suttogtam elkeseredetten, mire mindkét fiú rám emelte a pillantását.

– Belefér – köszörülte meg a torkát Vic, miután látszólag sikerült összeszednie a gondolatait. – Viszonylag kevés olyan dolog van, amit ne lehetne helyrehozni.

– Ezt nem lehet – ráztam a fejemet, de többet egyelőre nem mondtam, mert már így is vészesen remegett a hangom, és még szerettem volna esélyt adni magamnak arra, hogy ne bőgjem el magam előttük.

– Nézd, ha ezt a csajt sikerült kivakarniuk minden szarból…

– De a valóságban nem léteznek vámpírok! – csattantam fel. – Csak olyanok, akik ezzel viccelődnek. Elég pocsék humorra vall.

Nem láttam, de szinte éreztem, ahogy a fiúk összenéztek a fejem fölött, és az egyre növekvő kétségbeesésüket szinte vágni lehetett.

– A tanár fasziddal van baj? – kérdezett rá végül Ryan, aki valószínűleg megunta, hogy rébuszokban beszéltünk.

– Nem a pasim – ráztam a fejemet, és lemondó sóhajjal fordultam vissza a film felé. – Számon akartam kérni, hogy csak szórakozik-e velem, mint azok a tanárok, akikről azok a blogbejegyzések szólnak.

Ryan olyan hosszú ideig hallgatott, hogy a végére már azt gondoltam, nem is tervez válaszolni. Végül azonban legnagyobb meglepetésemre odanyúlt, hogy megállítsa a filmet, és elégedetlenül szusszantott egyet.

– Én elég hülye vagyok a szívügyekhez, a lányokhoz meg pláne. De szerintem most csinálod a nagyobb faszságot – nézett a szemembe. – Mindenki elcseszi néha, de ha csak picsogsz rajta, ahelyett, hogy bocsánatot kérnél, akkor…

Feszült kíváncsisággal hajoltam közelebb hozzá, ahogy ő homlokráncolva próbálta összevakarni a gondolatmenete folytatását.

– Szóval ne azon szenvedj, hogy elrontottad, mert akkor soha nem is lesz jobb. Hanem inkább azon gondolkozz, hogyan hozd helyre! Mert senki nem fogja megtenni helyetted.

Ezúttal kissé elnyílt ajkakkal néztem össze a mellettem szintén meglepetten üldögélő Vickel, mielőtt újra Ryan felé fordítottam volna a pillantásomat.

– Ez… ez jogos – böktem ki.

– Ja. Tudom. Josh mondta nekem – meredt maga elé a lakótársam, és elmerengő, halvány mosoly jelent meg az arcán. – Azt hiszem, beszélnem kéne anyámmal.

Csak percekkel később indítottuk el újra a filmet, de valamiért volt egy olyan érzésem, hogy többet már egyikünk sem figyelt oda igazán a történésekre. Bár Ryan esete merőben más volt, mint az enyém, Josh gondolatmenete mindkettőnk helyzetére illett. Ahogy én belesüppedtem a bűntudatba és a bizonytalanságba, úgy Ryan is elvágta magát az anyjától és a húgától, és a jelek szerint rosszul érezte magát a múltkori dühkitörése miatt is. Nem ismertem a története minden részletét, és ugyan egy részem még mindig kétségbeesetten tudni akart mindent, valahogy lassan beérett bennem, hogy ez egyszerűen nem így működik.

Mert hiába Vic az egyik legjobb barátom, lehetnek az életében olyan mozzanatok, amiket nem feltétlenül akar megosztani velem. Lehet Ryan a lakótársam, de ez még nem jogosít fel arra, hogy bele akarjak mászni a szennyesébe, vezéreljen akár kíváncsiság, akár jószándék. Az egyetlen, akinek az életével maradéktalanul képben kell lennem, én magam vagyok. És már ez is messze nagyobb feladatnak bizonyult, mint azt valaha is gondoltam volna.

Sok kérdőjel maradt még bennem azon a filmezős éjszakán, de legalább egy dolgot már tisztán láttam: a következő lépést már nekem kell megtennem. És lesz, ami lesz, meg is teszem.

 

~oOo ~

 

Egészen az utolsó pillanatig biztos voltam benne, hogy menni fog. Akkor azonban megszólalt a fejemben a vészcsengő (amit igazából gyávaságcsengőnek is nevezhetnénk), és ahelyett, hogy bementem volna Rick órájára, megfordultam és elmenekültem. Nem terveztem mindenki előtt szerelmet vallani neki, hiszen egyfelől még nem tudhattam, tényleg szerelmes voltam-e belé, másrészt pedig a nyilvánosság elé tárt nagyjelenetek a valóságban sokkal, de sokkal kínosabbak, mint a filmekben.

Én mindössze annyit terveztem, hogy végigülöm becsülettel az óráját, aztán odamegyek hozzá, kiemelek egy különösen izgalmas mozzanatot a magyarázatából, majd finom átkötéssel terelem a szót kettőnkre. Vagyis inkább arra, hogy hibáztam. Hogy ő megérdemli a bocsánatkérésemet, de természetesen azt is megértem, ha képtelen nekem új esélyt adni. Biztos voltam benne, hogy képes lennék feldolgozni a visszautasítást, hiszen valahol majdnem törvényszerűnek éreztem, hogy azt mondja, többet nem szeretne engem látni. Ahogy azonban a küszöbön megtorpantam, végigömlött rajtam a keserű felismerés. Nem, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy méltóságteljesen tudnám viselni, ha Rick nem bocsátana meg.

Talán a rám olyan jellemző túlgondolás hozadéka az is, hogy az esetek többségében biztosra mentem. Legyen szó vizsgahelyzetekről vagy emberi kapcsolatokról, általában pontosan tudtam, mire számítsak, ezúttal viszont nem volt bennem más, csak egy hatalmas kérdőjel. Megbocsát vajon? Ha nem teszi, mihez kezdjek? Mi van, ha elsírom magam előtte? És ha valami hülyeséget mondok? Ha összeakad a nyelvem, annyira gyorsan próbálom meg elmagyarázni a saját oldalamat? És ha nem érti, amit mondani akarok?

Annyira elmerültem a rosszabbnál rosszabb lehetőségek gondolatban történő felvázolásában, hogy még a kabátomat is elfelejtettem felvenni, amikor elkenődve kisétáltam az egyetem épületéből. Éreztem, hogy az ősz már teljes valójában megérkezett a városba, és a kellemesen hűvös szellő a hajamba is belekapott, mintha csak engem akart volna vigasztalón simogatni.

Sajnos ez nem segített eloszlatni a rám telepedő, borús gondolatokat, így amikor fél órával később beleütköztem Joshba a kampuszon, a lakótársam köszönés után megállt, és felvont szemöldökkel kezdett méregetni engem.

– Mi ez a nagy sóhajtozás? – kérdezte, ahogy összefonta a karjait a mellkasa előtt.

– Gyáva vagyok – néztem rá, és bár egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán nem vele kellene megbeszélnem a problémámat, rájöttem valami fontosra. Lehet, hogy gyáván viselkedem és menekülök a nehéz helyzetek elől, de legalább az őszinteségemet még nem kellett elengednem. – Eldöntöttem, hogy bocsánatot kérek Ricktől, amiért meggyanúsítottam, hogy csak szórakozik velem. De nem tudok odaállni elé.

– Miért?

Arra számítottam, hogy Josh ellenkezni fog. Biztatni, hogy engedjem el Ricket, mert találhatok biztonságosabb, jobb lehetőséget is. Ehelyett ő feltette azt az egy kérdést, amire ugyan volt ezernyi válaszom, mégsem tudtam volna kiválasztani egyet, ami jó. Ennek megfelelően hosszú ideig csak habogni tudtam, amikor viszont meguntam, hogy képtelen vagyok egy épkézláb mondatot összehozni, megálltam és nagy levegőt vettem.

– Félek – válaszoltam aztán a kezeimet tördelve.

– Mi a legrosszabb, ami történhet? – biccentette oldalra a fejét Josh.

– Abba inkább bele se menjünk – szusszantam egyet. – Nem tudod elképzelni, miféle forgatókönyvek zajlottak már le a fejemben.

– Akkor majd én megmondom – mosolyodott el halványan a lakótársam, és legnagyobb meglepetésemre megérintette a vállamat beszéd közben. Az érintése lágy volt, mégis határozott, olyan, mint amilyen ő maga is. Olyan, akibe más körülmények között talán… akár bele is szerethetnék. – Ha azt mondja, nem tud megbocsátani neked, akkor az bizonyosodik be, hogy csak szórakozni akart veled. Ez szar ügy, de legalább tudod, hányadán állsz vele.

Szerettem volna megkérdezni, hogy ő erre a kimenetelre számít-e, de még mielőtt akár egy hang elhagyhatta volna a számat, Josh már folytatta is:

– De ha megbocsát, akkor bizonyítja, hogy nem az egója vezérli, és nyitott valami komolyabbra is. Ne hagyd magad kétségek között vergődni, Olivia! Többet érsz annál, hogy egész életedben azon gondolkozz, mi lett volna, ha.

Bár többet nem mondott, én továbbra is félig elnyílt ajkakkal figyeltem őt, azt a halvány mosolyt, azt a derűt a szemében, amivel engem nézett. Soha nem gondoltam volna, hogy ebből a furcsa szerelmi alakzatból éppen az segít majd kilépnem, akiről eddig azt hittem, a saját érdekében belém kapaszkodna.

Josh azonban nem olyan volt, mint az Alkonyat Jacobja. Ő nem verte a mellkasát azt hangoztatva, hogy el kell felejtenem azt, akivel már egyszer összekuszálódtak a dolgok. Nem mutogatott magára, pedig megtehette volna. És talán én hagytam volna magam meggyőzni ebben a gyenge pillanatomban. Ő azonban mindkettőnket többre tartott annál, hogy ezt tegye. Azt akarta, hogy én ne bánjak meg semmit, amit nem tettem meg, ő pedig… ő valószínűleg nem akart senki második lehetősége lenni. És igaza volt. Többet érdemelt, minthogy a ha nincs ló, jó a szamár is mondás szamarává váljon.

– Na, sipirc – intett nekem egy szélesebb mosollyal, amikor továbbra sem reagáltam mást, csak pislogtam rá meghatottan. – Csípd fel a tanár urat! Én addig összeszedem Ryant.

Elkerekedett szemekkel meredtem rá, és ezúttal a döbbenettől nem tudtam szólni.

– Jaj, nem úgy – nevette el magát Josh. – Most épp akar találkozni az anyjával. De ha jól számolom, kábé három perc múlva meggondolja magát, aztán megint. Asszem, szüksége van némi útmutatásra.

– Nem tudom, hogy csinálod ezt, de maradj mindig ilyen bölcs – eresztettem meg most már én is egy halvány mosolyt, ami még akkor sem olvadt le az arcomról, amikor a lakótársam már messze járt.

Fogalmam sincs, miért, de a rövid beszélgetésünk elegendő erőt és bátorságot adott ahhoz, hogy visszamenjek az egyetem épületébe. Talán csak tudat alatt vártam Josh feloldozására, mielőtt megpróbálom rendezni a soraimat Rickkel. Talán szükségem volt arra, hogy tudja, mire készülök, mert így még véletlenül sem fordulhat elő, hogy egy elutasító válasz esetén Josh karjaiba rohanjak vigasztalódni. Ő tényleg nem ezt érdemelte volna, de képtelen voltam elhitetni magammal, hogy egy gyenge pillanatomban ne próbáltam volna meg.

Amikor visszaértem Rick terme elé, először szerettem volna magamban újra meg újra átfogalmazni, amit mondanom kell. Minél szebben akartam beszélni, kicsit talán túlságosan is szívhez szóló beszéddel álltam elő fejben. Amikor azonban kivágódott az ajtó, megakadtam, és csak néztem a kiözönlő csoporttársaimat, a bennem kavargó szavak pedig úgy röppentek el, hogy ha akartam volna, sem lettem volna képes utánuk kapni. Minden egyes kifelé igyekvő diákkal közelebb kerültem az igazság pillanatához, és amikor a terem teljesen kiürült, nagy levegőt vettem, és beléptem.

Rick ott állt az első pad előtt, a telefonján nézett meg valamit, és először fel sem tűnt neki a jelenlétem. Aztán viszont mintha csak érezte volna magán a pillantásomat, felnézett rám. Azt hittem, az a furcsa pillanat örökké fog tartani, amíg szavak nélkül próbáljuk feltérképezni a másikat. Nem tudtam definiálni az arckifejezését, mert nem tűnt sem dühösnek, sem szomorúnak, még csak meglepettnek sem igazán, de nem is volt boldog vagy gondtalan. Sok mindent megadtam volna azért, hogy ő tegye meg az első lépést, ő indítsa a beszélgetést, de tudtam, hogy most az egyszer nekem kell kezdeményeznem.

– Le akarom adni az órát. – Ez nem az volt, amit olyan gondosan kitaláltam. Mégis ezzel a gondolattal lépdeltem elé reszkető lábakon. – Azt hiszem, igazad volt, mert nem tudok elvonatkoztatni, nem tudok nem túlgondolni mindent. Nem tudok nem megijedni azoktól a dolgoktól, amik fölött nincs hatalmam. Nem tudom visszavonni azokat a dolgokat, amikkel megbántottalak. Én csak…

Rick eleinte ugyanazzal a kiismerhetetlen arckifejezéssel hallgatott engem, de aztán lassan mosolyra húzódtak az ajkai, és felvont szemöldökkel lépett közelebb hozzám.

– Nagymonológgal készültél, mi?

– Mivel buktam le? – köszörültem meg a torkomat. Bár nem beszéltem olyan sokat, mint terveztem, kiszáradt a szám.

– Teátrális szavakkal jössz, mert attól félsz, hogy egy sima bocsánat kevés. És olyan rémülten nézel rám, mintha az életed lenne a kezemben – tette hozzá, de ezúttal mintha egy egészen kicsit ő is megilletődött volna. – Pedig a bocsánatkérésnek nagyobb ereje van, mint gondolnád.

– Ha bocsánatot kérek, megbocsátasz?

– Miért nem teszel egy próbát? – kérdezett vissza válasz helyett.

Szólásra nyitottam a számat, de először nem találtam a szavakat, csak figyeltem Ricket, aki ilyen közelségből hirtelen már nem az volt, akinek az elutasításától annyira rettegtem. Hanem ismét azt láttam benne, akivel órákon keresztül beszélgettünk egy szórakozóhely teraszán, aki legalább olyan fontosnak tartja a pszichológiát, mint én, és aki idióta vicceket süt el, hogy leplezze, mikor ő maga is zavarba jön.

– Sajnálom, hogy megbántottalak, és hogy eljátszottam azt az esélyt, amit adtunk magunknak. Bocsánatot szeretnék kérni.

Rick lassan bólintott, aztán a hajába túrt, mintha valamiféle kényszertevékenységre lenne szüksége, amíg összeszedi a gondolatait.

– Nem hittem, hogy megkeresel még – nézett végül a szemembe. – Köszönöm.

Ez meg miféle válasz egy bocsánatkérésre?! Most csak megköszöni, és ennyi? Semmi megbocsátás vagy épp konkrét tagadás? Az egészet a fantáziámra bízza?

A kétségbeesés kiülhetett az arcomra, mert Rick halk nevetést hallatott, ahogy a derekamra simított kézzel közelebb vont magához.

– Nincs harag – villantott rám egy vidámabb vigyort. – De azt szeretném előrebocsátani, hogy nem feleségül venni akarlak, hanem megismerni. Szóval úgy gondold át azt a kurzusleadást.

– Nem várok tőled semmit – ráztam a fejemet, mert ugyan nagyon nehéz volt koncentrálni, amikor a közelsége miatt a szívem majd’ kiugrott a helyéről, de ezt fontos volt leszögezni. – De csak úgy van értelme ennek a második esélynek, ha nem kell különbséget tennem Rick és a tanárom között.

– Szóval az órámnak mennie kell, értem – biccentett, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy tényleg mérlegelte a döntésem előnyeit és hátrányait, vagy csak viccelni akart a komolykodásával. Mielőtt azonban ennél jobban belemerülhettem volna a dolgok újbóli túlgondolásába, Rick odahajolt hozzám és megcsókolt.

Ilyen egyszerűen.

VÉGE

Ne maradj le semmiről!
Kérj értesítést minden friss cikkünkről, vagy állítsd be, milyen típusú tartalmakról küldjünk hírt neked! A feliratkozással elfogadod adatvédelmi tájékozatónkat.

Főállású történetíró és profi fordító, mellékesen szárnybontogató youtuber. A Sims szériákon átívelő rejtélyek szakértője. Lelkes játéktesztelő, tudósító, lektor és Sims 4 játékos.

Feliratkozás
Visszajelzés
4 hozzászólás
Inline Feedbacks
View all comments
Ahsoka1994
1 hónappal ezelőtt

Juhú, happy end! *-* Örülök, hogy Olivia végül összeszedte a bátorságát, hogy tisztázza a dolgokat Rick-kel, és hogy végül sikerült is neki. Nagyon cukik együtt. Viszont azt is bírtam, hogy Rick félbeszakította a nagy monológolást egy egyszerűbb bocsánatkérés kedvéért. Mintha ez a történet a létező legöntudatosabb módon ki akarná figurázni az összes romantikus trope-ot. Kb. ez jött át az Alkonyat kommentálós résznél is, amihez talán hasonló reakcióim lennének, ha a jelenlegi 26 éves fejemmel nézném újra. 🙂 Amúgy örülök, hogy a tesztnek végül nem lett akkora jelentőssége, bár az lehet, hogy azért, mert az előző részben többnyire nem adtam túl… Tovább »

Verona
1 hónappal ezelőtt

Nagyon szomorú vagyok, hogy vége. 🙁 Hiányozni fognak . De enyhítem majd azzal, hogy játszom velük és folytatom Olivia és Rick bimbózó kapcsolatát. 🙂 Élveztem készíteni a képeket. Sajnálom, hogy a vége nem volt zökkenő mentes. Sok probléma akadt. Olivia jól döntött. A szívére hallgatott. A döntésében segítettek neki a barátai. Szerencsés. Jó emberek veszik őt körűl. 🙂 Nagyon jól mutat Rickel. Mindenben passzolnak egymáshoz. És Ricken látszik, hogy nagyon fontos neki Olivia…. Szereti őt. 🙂 Szerintem ennél jobb vége nem is lehetett volna a történetednek Ruby. Az olvasók jól döntöttek. 🙂 Köszönöm neked, hogy részese lehettem ennek. Nagyon tehetséges… Tovább »