Ezüst krónikák – 13. Adandó alkalom

Ben el se hitte, hogy ekkora szerencse éri, ám Lys biztató mosolya meggyőzte.
– Hát… persze – nyögte. Szíve hevesebben kezdett verni a feléledő reménytől.
A kocsmába érve helyet foglaltak az egyik félreeső asztalnál. Lys intett a kocsmárosnak, és rendelt a legjobb borból. Hamarosan egy-egy pohár ital sorakozott a fiatalok előtt.
– Még egyszer köszönök mindent – szólalt meg Ben egy félszeg mosollyal. – Ha te nem találod meg a lányokat, talán még most is keresnénk őket.

– Ugyan már, semmiség! Nagyon megkedveltem őket – felelte vidáman Lys. – Annyira aranyosak!
– Csak néha nem lehet bírni velük. Apám viselkedésért pedig még egyszer elnézést kérek – szabadkozott a fiú. – Nem értem, mi ütött bele. Nem akart ő rosszat, csak… egyszerűen ilyen.
– Semmi gond – legyintett Lys. – Sokkal rosszabbat is kaptam már. Elég keményen fog titeket, igaz? – kérdezte.
– Mondhatni. Kissé nyers a modora, de…
–… nagyon szeret titeket. Tudom, láttam.
– Nem rossz ember ő, tényleg – bizonygatta Ben. – Nagy a hangja, de sohasem emelne kezet se rám, se a lányokra. Csak zsörtölődik és fenyegetőzik, de soha nem váltja be.
– Ezt is tudom – felelte Lys lazán. – Ha nem így lenne, Amy és Lucy nem mernének ilyen kis csibészek lenni. Látszik, hogy nem félnek tőle, mert nincs is mitől félniük.
Ben erre nem is gondolt.
– Igazad lehet – bólintott.
– Nekem mindig – nevetett a lány.

– Na és a te családod milyen?
Lys arcáról egy pillanat alatt lehervadt a mosoly. Ben rögtön érezte, hogy beletenyerelt valamibe.
– Bármit megadnék érte, hogy tudjak róluk valamit. De én talált gyerek vagyok. Lelenc. Azt sem tudom, kik a szüleim – sóhajtott fel szomorkásan elrévedve Lys.
– Ne haragudj, nem tudtam – sápadt el a kovácsinas. Na tessék, ezt jól megcsinálta!
– Nem kell mindenért bocsánatot kérned – erőltetett magára egy fanyar mosolyt Lys.
– Na és hogyan nőttél fel? Nehéz életed lehetett.
– Nem volt könnyű, de lehetett volna rosszabb is. – A lány készségesen elmesélte a történetét. Burdleyben, Oakfield falu mellett egy erdőben találtak rá egy fa tövében, még kisbaba korában. Nem tudta senki, hogy került oda, csak egy arra fészkelő pacsirta éneke csalogatta oda az embereket, akik rátaláltak. A közeli fogadós felesége épp akkor vesztette el egy újszülött gyermekét, így ők vettek magukhoz a kislányt, de inkább kezelték cselédként, mint gyermekükként. Ételt és szállást adtak neki, cserébe, amikor nagyobb lett, rá maradt a házimunka nagy része, s mivel szép hangja volt, énekével kellett szórakoztatnia a vendégeket, amiben ő maga is nagy örömét lelte.

Nyolcéves volt, amikor Bernard Walter, a messze földön híres vándorzenész szállt meg náluk. A férfi meghallgatta a kislány énekét, és csiszolatlan gyémántnak találta. Felajánlotta neki, menjen vele, megtanítja őt énekelni és hangszeren játszani. Lyszel madarat lehetett volna fogatni, annyira megörült a lehetőségnek. A fogadósék persze nem akartak elengedni aranytorkú kis cselédjüket, de ő makacs volt, ment a feje és az új mestere után. Megtanult tőle kristálytisztán énekelni, valamint lanton és hegedűn játszani. Hosszú évekig együtt járták a vidéket, és minden szép lett volna, ha…
A lány nagyot nyelt.

– Edward a Snordwichcsal folytatott háború után árulással vádolta meg Burdley királyát, majd bosszúból lerohanta és megszállta az országot. Persze a nép tiltakozott a nyomorult hódító ellen, de aki ellenállt, azt könyörtelenül kivégezték. Bernard mester is a katonák áldozata lett. Én szerencsére el tudtam rejtőzni egy pincében, ahol nem találtak rám. Elmenekültem az országból, de megfogadtam, ha lesz rá alkalmam, bosszút állok. Azóta sem mulasztok el királyellenes indulókat játszani egy kocsmában sem, ha egy megszállt országban lépek fel.
– Sajnálom. – Ben kellemetlenül érezte magát, amiért sikerült a régi sebeket feltépnie. Nem igazán tudta, mit mondhatna a lánynak.
Kínos csönd telepedett rájuk, hirtelen egyikük se tudott mit mondani a másiknak. Zavarukban mindketten kortyoltak egyet az italukból.
– Mi az, elvitte a cica a nyelved? – törte meg végül a kínos csendet Lys.
– Nem, én csak, hát… csak el se hiszem, hogy most itt ülhetek. Veled – pirult el a fiú.
– Örülök, ha élvezed a társaságom – mosolygott rá a zenészlány.
– Nagyon is. Kár, hogy eddig nem tudtunk beszélgetni. Elég távolságtartó voltál velem.

– Kérlek, ne érts félre, nem veled van bajom – magyarázta Lys. Ben értetlenül nézett rá, ezért tüntetőleg az előttük álló kancsót fixírozta, majd kissé zavartan folytatta:
– Tudod, ha egy férfi udvarolni vagy imponálni akar nekem, azt két okból teszi: vagy könnyű kalandnak néz, vagy élete szerelmét véli megtalálni bennem. Az remélem, világos, hogy nem vagyok az a könnyűvérű komédiáslány, akinek sokan hisznek.
– Megértem, és hidd el, én soha nem…

– Állj, hadd mondjam végig. Szóval, nem csak kalandnak, hanem társnak is pocsék lennék. Nekem a zene az életem! Mindig újabb és újabb helyek, új élmények, új arcok! Van, hogy azt se tudom, két nap múlva hol hajtom álomra a fejem. Nekem nagyon tetszik ez a szabad élet, képtelen lennék bárhová, bárkihez lekötni magam hosszabb időre. Kalitkában élni viszont borzasztó lenne, még ha aranyból volna is.

– Nem értem – rázta a fejét Ben. – Soha, senkivel nem találkoztál még, aki miatt úgy érezted, érdemes lenne feladnod ezt a nagy szabadságot?

– Egy-egy őrült pillanatban megfordult a fejemben, hogy jó lenne  – ismerte el a lány. – De aztán mindig győzött a józan eszem, és rájöttem, a szabadságom mindennél többet ér. Meg mégis, ki viselné el ezt az életmódot?
– Szóval szerinted a szabadság többet ér, mint a barátság, vagy mondjuk… a szerelem? – húzta el a száját Ben. – Ha már választani kell, szerintem jobb egy társsal akár arany-, akár vaskalitkában, mint szabadon, de magányosan.
Lys vállat vont.
– Hát, én nem így látom.

– És ha lenne valaki, aki ugyanúgy élne, mint te? Ha veled utazna, és támogatna, és nem kérné, hogy mondj le a zenéről a kedvéért?
– Ne viccelj, ilyen nincs – jelentette ki mély meggyőződéssel Lys.  – Nem létezik.
– De ha mégis?
– Talán akkor… megfontolnám – habozott a lány. – De jó ez így – erősködött.
– Értem. Akkor hát ezért voltál ilyen elutasító – bólintott Ben.
– Elutasító? Én?! Kedves Ben Falkner, nem én vagyok az, aki vissza se köszön a másiknak! Vagy csak a szőke szépség jelenlétében tagadtad le, hogy ismersz engem? Nem volt kedves tőled.
– Nos, az…– vörösödött el Ben.
– Csak színjáték volt, igaz? – Lys nem tudta, bosszankodjon vagy nevessen.
Ben nehezen állta a lány átható pillantását. Képtelen volt hazudni neki.
– Azt… azt csak azért csináltam, hogy észrevegyél. Sajnálom.
– Jó. Halljam, kinek a beteg ötlete volt ez? – vonta fel a szemöldökét Lys.
– Mi? Hát… az enyém, ki másé? – Pedig nem akart hazudni!

– Ben,  már megbocsáss, de ezt nem nézem ki belőled. Halljuk az igazat!
– Jól van – sóhajtotta a kovácsinas. – Christian Hale mondta, hogy nézzelek levegőnek, és tegyelek féltékennyé, és akkor talán észreveszel. De… látod, működött, mert most itt ülünk!
– Chris – mondta lassan Lys. Elgondolkodott. – Különös. Elég jól ismerem őt, és tudom, hogy semmit nem csinál puszta szívjóságból. Vagy azt akarod mondani…
– Nem szívességből tette. Harminc ezüstöt kért érte. – Ben a nyelvére harapott volna, de elkésett, már kimondta. Lys arca elsötétült.

– Hogyan?! – csattant fel a lány. – Azt akarod mondani, hogy te pénzt adtál értem? Az a kis patkány pedig képest volt eladni engem! Hát ez gyönyörű! Szégyelljétek magatokat!
– Ez azért így túlzás, én csak…

– Jaj, fogd be! – Lys felpattant a helyéről, mint akit megcsíptek. Felkapta a kancsót, és Ben arcába locsolta a bort. – Egészségedre! Miért is hittem, hogy te más vagy, mint a többi tuskó? Látni se bírlak! – közölte vele, majd elrohant.
– Lys, kérlek, várj! – Ben felpattant a helyéről, hogy a lány után fusson, de belátta, fölösleges. Csalódottságában a tenyerébe temette arcát.
Elszúrta. Megint.

„Gondolkodtam, és meghoztam egy igen komoly döntést. Lehet, hogy férjhez megyek.”
A királynő szavait dermedt csend fogadta. Zavartan elfordította a fejét, de közben lopva Ericre sandított. Szerette volna tudni, mi jár a fejében, mit érezhet. Eric arca falfehér lett, ám rezzenéstelen maradt, nem mutatott semmilyen érzelmet.
– Értem – törte meg a csendet a lovag. – Szabad tudnom, hogy kihez? Ugye nem ahhoz a… szóval, ugye nem Edwardhoz?
– Nem ment el az eszem – biztosította Isabella. – William királyra gondoltam.
Eric elkerekedő szemmel hallgatta. Isabella gyorsan folytatta, és beavatta titkos tervébe:
– Szükségünk van egy erős szövetségesre, Crafthole pedig éppen ideális választás. Mindketten megkaphatnánk, amit akarunk: William egy trónörököst, Merania pedig a legújabb és legerősebb fegyvereket, páncélokat. Így, közösen talán lehet esélyünk Edwarddal szemben. William is tisztában van vele, hogy ha Merania elbukna, Crafthole sem maradna sokáig független Edward birodalmának árnyékában, szóval ez a házasság, és vele a szövetség az ő számára is előnyös lenne. Eredetileg Rosaline-t terveztem férjhez adni, csak hát ő… mondjuk úgy, nem fogadta túl jól az ötletet. Őrzőnek hála, hogy nem esett komolyabb baja. Ezért arra gondoltam, jobb, ha én teszem meg helyette. Nekem úgyis mindegy.
Húga azóta sem tudott róla, mennyiben változott a terv. Azzal tisztában volt, hogy megnyerte a csatát nővére ellen, de amikor megtudta Nerissától, hogy Isabella mégis elutazik tárgyalni Crafthole-ba, aggódni kezdett, és tervezgette a következő ellentámadást. Ha ő nem akar férjhez menni, nem is fog!

Eric szó nélkül leült Isabella mellé a kanapéra, és dermedten meredt maga elé gondolataiba merülve.
– Jól átgondolta ezt, felség? – kérdezte végül, rá sem nézve a királynőre.
– Teljesen, pontról pontra. Azt természetesen nem hagynám, hogy William rátegye a kezét az országra. A megállapodás feltételeként egy szerződéssel le kellene mondania minden jogáról a meraniai trónra, a közös utódok pedig nem örökölhetnék egyszerre mindkét trónt. Ha csak egyetlen fiú örökös születne, ő csak a crafthole-ira tarthatna igényt. Merania ez esetben Rosaline-t és a leszármazottait illetné.
– Én nem egészen erre gondoltam – szólt Eric végtelenül szomorúan. – Mondja, felség, boldog lenne egy olyan férfi mellett, aki az apja,  sőt, a nagyapja lehetne?
– Számomra a népem boldogsága az egyetlen boldogság – felelte Isabella kimérten.– Ha ezzel a házassággal a népem javát szolgálnám, akkor megérné.

– Isabella, könyörgök, várjon még ezzel! – Eric az illemről megfeledkezve kétségbeesetten átkarolta, és közelebb húzta magához, hogy a nő a szemébe nézzen. – Kérem, ne hozzon elhamarkodott döntést. Legalább addig ne tegye meg, amíg vissza nem térek a kard darabjaival. Ha a fegyver végre a kezünkben lesz, akkor nem kell megalkudnia senkivel, és főleg, nem kell kényszerből házasságot kötnie.
Kicsit sokat enged meg magának, akarta mondani Isabella, ám az esdeklő tekintettől ellágyult.
– Legyen – sóhajtotta. – De a végtelenségig nem várhatok. Holnapután reggel elutazok Crafthole-ba megkezdeni a tárgyalásokat. Pár héten belül viszont mindenképp lépnem kell az ügyben.
– Addigra visszatérek. Megígérem.

Vészesen csökkent köztük a távolság. Isabella egy pillanatra behunyta a szemét, és elképzelte, ahogy Eric puha ajka találkozik az övével, és forró csókban forrnak össze. Annyira vágyott volna rá…
Kinyitotta a szemét, felocsúdva merengéséből. Remélte, hogy csillogó szeme és kipirult orcája nem leplezi le bűnös fantáziáját.

– Sajnálom. – Eric elfordította a fejét, és gondterhelten nézett az ajtó felé. – Nekem most már tényleg indulnom kell. Ég önnel, felség.
– Szerencsés utat, Sir Eric. Kívánom, hogy épségben visszatérjen.
Torkát a sírás fojtogatta, ahogy a lovag mögött bezárult az ajtó. Máris hiányzott neki a férfi. Eddig is össze volt zavarodva, ám most úgy érezte, ember már nem is lehetne ennél zavartabb.Pedig akkor nem is sejtette, mi vár még rá másnap éjjel.

Másnap este Lys annyira rosszul volt már, hogy ahhoz sem érzett erőt magában, hogy zenéljen.  Helyette Ossian Green lépett fel, aki időközben megcsináltatta lantját. Lys közvetlenül a színpadhoz ült le, hogy minél közelebbről élvezhesse a műsort. A féri hangja egyszerűen lenyűgözte. A zenész érzékelte a lány érdeklődését, ezért néha rákacsintott, s a szerelmes dalait mintha egyenesen hozzá címezte volna.
Lys lelkesedése addig tartott, míg észre nem vette régi, már nem is annyira kedves barátját a játékasztalnál. Éppen egyedül volt. Tökéletes! Dühösen odacsörtetett hozzá.
<span “font-size:12.0pt;font-family:”times=”” roman”,”serif”;mso-fareast-font-family:=”” “times=”” roman”;mso-ansi-language:hu;mso-fareast-language:hu;mso-bidi-language:=”” ar-sa”=””>– Hogy mered idetolni a képedet, te kis patkány? – Lys csípőre tett kézzel állt Christian előtt.

– Neked is szia, Lys – Chrsitian pimaszul az asztalra könykölt. – Idegesnek látszol. Halljuk, ezúttal mit követtem el?
– Eladtál engem, te szemét – sziszegte a lány.
– Miért tennék ilyet? Úgyse kapnék sokat érted, minek vesződnék?
– Mondjuk harminc ezüstöt? Rémlik már valami? Ben mindent elmondott, szóval ne is próbálkozz! – Lys szeme szikrákat szórt.
– Jaj, ne! Az a szerencsétlen elárulta? Tudtam, hogy teljesen ostoba, de ez… – nyögött fel Christian. Még ez is! Az a postagalamb, meg  az a kellemetlen beszélgetés Nerissával pont elég volt neki aznapra, nem akart még ezzel is foglalkozni. – Nézd, Lys, én tudtam, hogy egy ilyen kis senkiházinak úgysincs esélye nálad. Csak végig akartam nézni, ahogy nevetségessé teszi magát, ennyi, nem kell így felfújni.

– Ennyi? Nem kell felfújni? – dühöngött tovább  Lys. – Ó, igen? Különben meg nem Ben itt az igazi senkiházi, hanem te! Ő csak közelebb akart kerülni hozzám, te viszont pénzért cserébe kiadtad az egyetlen embert, aki a barátjának tekintett téged. Nem veszed észre, hogy senki nem képes téged elviselni? Neked fogalmad sincs arról, mi az a barátság! Szánalmas vagy! – fújtatott Lys, és hátat fordítva a fiúnak, elvonult vissza az asztalához.

– Nők – ült le Christiannal szemben hívatlanul Carl, az ezüstkereskedő. – Véletlenül hallottam a beszélgetést, és hát, barátom, nem hibáztatlak! Harminc ezüst nem kis pénz, és a mostani szűkös időkben aranyat ér. Valaki a saját anyját is eladná ennyiért! – Mélyet sóhajtott. Christian kíváncsian nézett rá, várva a folytatást.

– Tönkrementem! – fakadt ki Carl. – Minden pénzem az ezüstben volt! Még kölcsönt is vettem fel attól az átkozott uzsorástól. Még a szeme sem állt jól… most miből fizessem vissza? Annyira biztos üzlet volt, erre ez az Edward király meg hopp, megtiltotta a behozatalt Tredonyba, és az ezüst máris eladhatatlan lett. A yacothiai papok meg olyan pofátlanul keveset adnának érte, hogy abból a kamatra sem futná! Végem van!
– Ó. Ez igazán… kellemetlen.

– Egyetlen esélyem van. Figyelj, az a fickó ott azt mondja, nagy kártyás vagy.
– Szoktam játszani – vont vállat Chris.
– Na, az remek, mert én is! Mit szólnál egy partihoz? Maradt még egy kis vésztartalékom, feltenném tétnek. Mindent vagy semmit!
Csábító ajánlat volt. Christian szívesen megszabadította volna a kereskedőt a maradék pénzétől is, ám most nem tudott koncentrálni, így nem volt benne biztos, hogy a trükkjei beválnának. Eric mindig is rosszallta, hogy öccse kártyázik: apjuk is az átkozott szerencsejáték miatt vesztette el minden vagyonát, Ericnek a semmiből kellett előteremtenie mindent a saját maga és édesanyja boldogulásához. Éppen ezért félt tőle, hogy öccse is hasonló sorsa jut, mint apjuk.
Azt viszont nem tudta, hogy Christian mélységesen megvetette azt, aki mindent a szerencsére alapoz. Úgy vélte, az túlságosan kiszámíthatatlan és megbízhatatlan. Valamennyi kell belőle, de csak az ostobák hagyatkoznak rá teljesen mértékben. Pont mint az a nyomorult féreg, az apja. Mihelyst nyert egy szánalmasan kis összeget, egy órán belül a többszörösét veszítette el, míg nem maradt más, csak tetemes adósság. S ahogy a szerencsejátékokban, úgy a nőkkel sem volt szerencséje. Sem akkor, amikor feleségül vette a kelletlen és búskomor Margaret Shiltont, sem akkor, amikor évekkel később  leitatta és elcsábította a titokzatos és rideg Laura Hale-t, akit hűvös, lekezelő magatartása miatt  csak jégkirálynőnek hívtak a háta mögött.

A magányosan élő, fiatal szőke nőről senki nem tudta, honnan érkezett és mi célból, de egész nap felsőbbrendű mosollyal, orrát fennhordva járt-kelt köztük. Senkivel nem állt szóba, ha mégis, akkor is sütött hangjából a lenézés és megvetés. Sokakat érdekelt, honnan van annyi pénze, miből telik neki mindig drága ruhákra és csillogó ékszerekre. Pontosabban szólva, volt ötletük, de amikor az egyik vakmerő fiatalember félreérthetetlen ajánlatot tett neki, a válaszul kapott pofon nyoma napokig meglátszott az arcán.  A nő sok férfi érdeklődését felkeltette, Frank Seville pedig minden áron meg akarta szerezni őt egy éjszakára, és egy kis alkohol segítségével sikerült is neki. Akkor és ott nagyon szerencsésnek érezte magát.

Csak arra nem számított, hogy pár hónap múlva, egy hűvös estén a nő kopogtat majd az ajtaján balszerencséjével, s tudatja vele, hogy a kaland nem maradt következmények nélkül. Laura először a férfi nyakába akarta varrni a születendő gyereket, de amikor az magából kikelve tiltakozott, Laura gúnyosan mosolyogva közölte vele, hogy ha nem akarja, hogy a bájos kis felesége tudomására jusson az ügy, akkor bizony fizetnie kell, méghozzá nem keveset.

Frank először majdnem nekiesett ököllel, de a belátta, hogy ha egy ilyen botrány kirobban, akkor nemesi származású felesége megszerezheti az okot, amellyel felbonthatja házasságukat. Ezt nem hagyhatta, így végül, fogát csikorgatva, az önelégült Laurához vágott egy erszényt tele pénzzel, azzal a feltétellel, hogy sem róla, sem a fattyáról nem hall soha többet. A nő beleegyezett, de az ígéretét végül nem tartotta be…
Gyűlölt apjával ellentétben Christian nem szeretett feleslegesen kockáztatni. Inkább biztosra ment, és a saját ügyességben bízott, nem pedig a vak szerencsében. Rövid időn belül az egyik legügyesebb hamiskártyás vált belőle, s egész csinos kis vagyonra tett szert kétes tudományával.

– Sajnos most nem lehet – utasította el Carlt. – Most nem tudnék koncentrálni. Talán majd máskor.
– Ó. – A kereskedő csalódottan nézett rá. – Hát, akkor majd legközelebb.
Mikor végre magára maradt, Chris újból az üzeneten rágódott. Egyszerűen nem hagyta nyugodni. Mit tegyen? Hogyan jöhetne ki a legjobban az egészből?

– Hát itt vagy! Kösz szépen, a kis terved miatt Lys még jobban utál, mint eddig.  – Ben azért jött a kocsmába, hogy megbeszélje Lyszel a történteket, de amikor észrevette a Christ, nem bírta megállni, hogy ne számoljon el vele.
Na, pont te hiányoztál, gondolta Christian. Mintha nem lett volna elég baja enélkül is! Felkelt a helyéről, és fölényesen Ben szemébe nézett.
– Most min csodálkozol? Mondtam én egy szóval is, hogy avasd be a részletekbe? Naná, hogy kiakadt! Ráadásul most rám is dühös, miattad. A terv működött volna, ha nem te vagy olyan ostoba, hogy mindent bevallj neki! Most aztán edd is meg, amit főztél! – húzta fel az orrát a szőke fiú.
– Kicsit sem érzed magad hibásnak?

– Te kérted az én segítségem – emlékeztette Christian. – Ha nem tudsz élni vele, az nem az én bajom. Elszúrtad, ennyi. A Pacsirtád máris másfelé csivitel, odanézz!

– Szabad? – ült le Lys mellé Ossian. – Nem hagyhatom, hogy egy ilyen bájos szépség magányosan üldögéljen.
Lys más esetben elküldte volna, de látta, hogy Ben ismét a kocsmában tartózkodik, ezért meggondolta magát.
– Persze, ülj csak le.

A zene mint téma könnyen adta magát. Beszélgettek dalokról, hangszerekről, kalandos élményekről, hol, merre jártak. Szinte repült az idő. Lys még a kínzó fejfájásáról és a testét rázó hidegről is megfeledkezett.
– Biztosan sokan mondták már neked, mennyire csodásan énekelsz, és kiválóan bánsz a lanttal is – bókolt a férfi. – Látszik, hogy Bernard Walter tanított. Érződik a technikája a játékodon.
– Te is nagyon tehetséges vagy – dicsérte őt válaszul a lány. – Bármeddig el tudnám hallgatni a zenédet!

– Neked egész éjjel zenélnék – sóhajtotta Ossian. – Rólad jutnak eszembe a legszebb dalok. Régóta keresek egy ilyen múzsát, mint te.
– De hiszen alig ismersz… – pirult el Lys.
– Pedig ha a szemedbe nézek, úgy érzem, mintha egy örökkévalóság óta ismernélek. Érzem, hogy van benned valami különleges. Az, amit én egy nőben, egy múzsában mindig is kerestem.
Lys halkan kuncogott. Egy ilyen szöveg hallatán máskor kereket oldott volna, míg nem késő. Egészen furcsa, mámoros hangulatba került – nem tudta, a zenész, a bor, vagy a betegség hatására. Fülében csengtek Ben szavai. „És ha lenne valaki, aki ugyanúgy élne, mint te? Ha veled utazna, és támogatna, nem kérné, hogy mondj le a zenéről a kedvéért?” Talán épp most találta meg az illetőt? Á, Ben, menj a csudába!
– Lassan visszamegyek a szobámba. Nem vagyok jól – állt fel a helyéről a lány.
– Előbb még szeretnék tőled ihletet kapni. – Ossian is felkelt, és közelebb hajolt hozzá.
– Adnék én, de hogyan?

– Hogyan is ad egy gyönyörű múzsa ihletet egy szegény zenésznek? – sóhajtotta Ossian. – Talán valahogy így – mondta. Finoman megfogta a lány vállát, s finoman maga felé vonta őt, hogy megcsókolja. Más esetben Lys azonnal ellökte volna, azonban tisztában volt vele, hogy a jelenetet Ben is látja, így esze ágában sem volt tiltakozni. Még.

A párocskát az ajtó csapódása zavarta meg, mire Lys elegánsan elhajolt. Az előadásnak vége, a közönség távozott. Keserű elégedettséggel vetet tudomásul, hogy Bennek hűlt helye van, de közben hiába igyekezett elhessegetni a mellkasában éledő szurkáló érzést. Mikor múlik már el ez a betegség?

– Ne haragudj, de nekem ez egy kicsit gyors – fordult Ossianhoz, kissé kijózanodva előbbi, mámoros hangulatából.
– Hogyhogy gyors? Ilyen nincs. Hát ismeri a szív az időt?
– Nem is tudom – bizonytalanodott el Lys. – Talán ez nem a…

– Bocsánat a zavarásért, de azt hiszem, ez a te zsebedből esett ki. Tegnap találtam – lépett oda Christian megjátszott udvariassággal, majd Ossian markába nyomott valamit. Egy arany karikagyűrű volt!
– Ez tévedés, nem az enyém – hárított volna a zenész, s visszaadta az ékszert, anélkül, hogy ránézett volna.

– Elnézést, alighanem egy másik Ossiannak van Diana nevű felesége. – Christian alaposan szemügyre vette a gyűrűben található vésést. Lys köpni-nyelni nem tudott. – Vagy mégis hozzád tartozik? – Látszott rajta, mennyire élvezi a helyzetet.
– Most hogy így mondod… i-gen, köszönöm – vallotta be kelletlenül Ossian.
– Szívesen – kacsintott Lysre Chris. – Most viszont mennem kell.
– Nézd, Lys, én meg tudom magyarázni – kezdte volna Ossian.
– Felesleges. Felejts el – húzta fel az orrát a lány, majd elindult a lépcső felé. Tudhatta volna, hogy ez lesz. Végül is, nem bánta, hozzászokott, hogy ilyenek a férfiak, mégis bosszantotta a dolog.

– Várj! Adj még egy esélyt! Kérlek!
– Felejts el!
A lány hátra sem nézett, csak méltóságteljesen vonult emeleti szobája felé. Egyedül akart maradni. Gondolkodnia kellett.

A hold elbújt a felhők mögé. A királyi palota szinte teljes sötétségbe borult, alig néhány ablak mögött pislákolt még némi fény. Az épületben mély, baljós csönd honolt. A falakon mintha egy fekete árny suhant volna végig, egészen a királynő hálószobája ajtajáig.

Egy pillanatra megállt, s elégedett fejcsóválással figyelte az ajtó előtt heverő őröket. Az ostobák! Pár korty altatóval kevert bor, és kidőlnek egytől egyig! Hirtelen megállt, mozdulatlanná dermedt, majd, mint egy párduc, olyan puha léptekkel folytatta útját. A csendet mindössze a lenyomott kilincs kattanása, utána az ajtó fájdalmas nyikordulása törte meg. Az „árnyék” lassú, óvatos léptekkel a királynő ágya felé indult. Isabella nyugodtan szuszogott, nem érzékelve a rá leselkedő veszélyt. Az alak elérte az ágyat, s fenyegetően fölé hajolt. Ruhája alól hangtalanul előhúzott valamit.

A hold ekkor újból előbújt a felhők takarásából. Ezüstös sugarai beszűrődtek az ablakon, és vészjóslóan megcsillantak az „árny” kezében tartott kés pengéjén.
A fekete alak visszafojtotta lélegzetét, majd magasba emelte a fegyvert, készen arra, hogy lesújtson.