Ezüst krónikák – 14. A merénylet

A sötét alak az ágy fölé hajolt, magasba emelte a kést, s készen állt, hogy a királynő mellkasába szúrja. Szabad kezével lejjebb húzta a takarót, hogy pontosan lássa, hova céloz, és a vastag szövet ne akadályozza művében.
Isabella szeme, mintegy belső sugallatra, felpattant. Tekintete támadójára esett.

Pillanatok alatt felmérte a helyzetet, a felismeréstől nem jött ki hang a torkán. Holtsápadtan, némán nemet intett a fejével. Ne…
– Sajnálom, felség. Én nem akartam ezt tenni, de nem hagyott más választást. Ennyi volt. – A merénylő gyors mozdulattal lesújtott.
A királynő az utolsó pillanatban arrébb gördült az ágyon, így a szúrás nem teljes erőből érte, de a penge így is mély vágást ejtett rajta. Az éles fájdalomtól Isabella fájdalmasan felkiáltott. Támadója újabb csapásra készült, ám ekkor…

– Állj! – Egy tőr hasított át a levegőn, súrolva a támadó vállát, aki a váratlanul belé nyilalló fájdalomtól elejtette a kést. Fejéről lehullott a csuklya, s hosszú, szőke hajzuhatag omlott ki alóla.
Isabella kezét oldalára szorította, ahonnan lassan szivárgott a vér. Lassan rátalált hangjára.
– Segítség! Őrség!
– Őket hiába várja, felség, a kis ribanc mindet leitatta altatóval kevert borral. Jól mondom? – Az ágyat elválasztó paraván mögül a megmentő alakja bontakozott ki.

– Te?!
– Sajnálom, Joline. Ennyi volt – szólt Christian, gúnyosan ismételve a lány szavait. Diadalmas mosollyal nézett a grófnő dühtől eltorzult arcára.
– Azt te csak hiszed! – A grófnő lázasan gondolkodott. Ha megöli mindkettőt, még mindig elfuthat. Villámgyors mozdulattal előkapott egy tőrt a ruhája alól, és felé hajította. Mindig kell, hogy legyen egy tartalék fegyvered, emlékezett az útmutatásra.

Christ váratlanul érte a támadás, ám szerencséjére Joline pocsék célzó volt, így a tőr a combját súrolta csak. Felszisszent a belé nyilalló fájdalomtól, Joline pedig kihasználta a pillanatnyi előnyt, és lélekszakadva kimenekült a szobából.
– Elkapom – ígérte Isabellának Christian, s a grófnő után eredt.
– Kapják el! – kiáltotta a folyosón végigfutva. A reakció azonban túl lassú volt, így a nő gond nélkül kijutott a palotából. A gyors és fürge Christian hamar utolérte volna, ha sérült lába nem akadályozza, de kitartóan követte a lány nyomát.

Joline csak a vesztőhelyet elérve fulladt ki, Christian itt érte utol. A lány vadul zihálva kapkodott levegőért, s tudta, nincs menekvés. Fegyvere sem volt már.
– Maradj ott, ahol vagy! – hátrált rémülten, meglátva Christ.
– Figyelj rám. Vesztettél. Gyere velem. Ha mindent bevallasz, és megbánod a bűnödet, a királynő talán kegyes lesz hozzád, és kaphatsz még egy esélyt.
– Nem hiszem!
–Nyugodtan hidd csak el. Én már megúsztam egyszer.
Chris felidézte az emléket. Minden reményét elvesztve, dacosan várta a kivégzését a cellában, magában átkozva bátyját, aki oda juttatta. Ő mártotta be! Ő tehet az egészről! Kezében anyjától őrzött utolsó emlékét, egy arany medált szorongatott.

Akkor lépett be hozzá Henrik király. Az uralkodó elgondolkozva, meredten nézte. Hiszen szinte még gyerek! Alig idősebb, mint most az ő kis Corinja lenne… Vajon mi vehette rá, hogy az erdei útonállókhoz szegődjön? Úgy vélte, egy esélyt megérdemel, így hát alkut ajánlott: ha elárulja, kik a volt társai és hol rejtőznek, kegyelmet kap. A fiú kaján örömmel dalolta el azoknak a nevét, akik sorsása hagyták, miután egy elhibázott akció közben súlyos sebet kapott. Persze, ő szúrta el: tétovázott, amikor a kocsi egyik utasával, egy kisfiúval kellett volna végeznie. Hiszen nem maradhatnak tanúk. Ki gondolta volna, hogy a gyerek gyorsabb lesz, és belé vág egy kabátja alá rejtett kést?
Ekkor lódobogás hallatszott, mire rablótársai rögtön kereket oldottak, sorsára hagyva őt. A seb nagyon mély volt, sok vért vesztett. Az utolsó emléke, hogy a földön hever, s egy furcsán ismerős mélybarna szempárba néz.

Nem tudta, meddig volt eszméletlen, de mikor magához tért, egy gyönyörű, kedves, mosolygós nő látványa fogadta. A nő nagyon megörült, hogy jobban van, kedvesen ápolta, érdeklődött, hogy van, mire van szüksége. Elmondta, ki ő, és hogy ő látta el a sérülését, megmentve ezzel az életét, amely csak egy hajszálon függött. Chris kicsit csalódott, amikor megtudta, a nő, Marion, már feleség. Annál nagyobb volt a döbbente, amikor megismerkedett a férjével: Eric Seville…

Emlékei sok évvel korábbra vitték, mikor egy hűvös éjszakán, kormos-piszkos ruhában, könnyes arccal, megégett kezét összekulcsolva hiába könyörgött apjának, hogy fogadja be őt, hiszen anyját megölték, nincs hová mennie. Pár évvel idősebb bátyja ott állt apjuk mögött a lépcsőn, kővé dermedve, tehetetlenül. Akkor még nem tudott szembe szállni apjukkal, hiába próbálta. Frank Seville kegyetlenül elkergette törvénytelen gyerekét, könyörületesen elé vágva pár ezüstpénzt a küszöbre. A kisfiú túl büszke volt ahhoz, hogy felszedje – vagy talán csak túlságosan félt – s így csak eliszkolt, mint egy patkány, amibe belerúgtak.
S évekkel később, ebben a házban újra találkoztak bátyjával, aki boldogan befogadta őt magukhoz. Hosszú ideig tartott, míg felépült, sógornőjének még sokáig kellett ápolnia őt, és amikor jobban lett, tanítgatni kezdte őt tudományára, sőt Christian is tudott a nőnek újat mondani egy-egy növényről, noha Mariont inkább a füvek és virágok gyógyító, Christ inkább mérgező hatásai érdekelték.

Könnyedén beadta a mesét, miszerint ő is a rablótámadás ártatlan áldozata volt, így zavartalanul élhetett újdonsült családjával. Csakhogy a fiú szépen lassan irigykedni kezdett Eric tökéletesnek tűnő életére. Lovagi cím, csodálatos feleség, az otthon melege… s lassan megfogalmazódott benne a terv, amellyel tönkretehetné azt a tökéletes idillt. A bátyja fiókjában elrejtve talált egy rajzot egy gyönyörű, fiatal lányról. Sejtette, kit ábrázol a kép, és azt is, honnan szerezhette azt Eric. Szóval ilyen ember vagy te valójában, állapította meg mély undorral. A rajz adta az ötletet bosszújához, amelyet nem sokkal később sikerült is véghezvinnie. Noha ezután nem volt többé maradása testvére házában, a bosszú édes íze kárpótolta. Csakhogy nem sokkal a botrány kirobbanása után a főtéren abba a kisfiúba botlott, aki a rablótámadás során belé döfte a kést és elfutott. Amikor felismerte őt, a gyerek halálra rémült, és szétkürtölte az igazságot, Chris nem tudta tovább megőrizni a titkát. Eric nem sokkal később rátalált, s közölte vele, hogy a király már mindent tud, ő maga értesítette, de nem viszi elé, még elmenekülhet.

Nem sikerült, a városkapunál útját állták az őrök, s börtönbe került. A sors és a király végül kegyes volt hozzá, s megúszta. Sőt, miután az erdő meg lett tisztítva az útonállóktól, az uralkodó megengedte a fiúnak, hogy a palotában maradjon. Cserébe kisebb, majd egyre fontosabb és kényesebb ügyek intézést bízta rá, amit a fiú mindig gond nélkül és ügyesen teljesített.

– Ne gyere közelebb! – nyomatékosította Joline, visszarángatva Christiant gondolataiból.
– Rendben, Joline, csak ne menj hátrébb, mert…
– Hagyj elmenni! Kérlek. Megteszek cserébe bármit. Akármit!
– Előbb áruld el, miért tetted!
– Hogy miért? Merania és Henrik király cserbenhagyta a hazámat! Nem siettek a segítségünkre, amikor kitört a háború! Ez volt az én személyes bosszúm. És nem csak ez! Majd meglátjátok, mi vár itt még rátok nemsokára!

– Érdekes. Akkor kérdezem máshogy: miért álltál a hódító oldalára? Ő bérelt fel, ugye? Edward írta neked azt a levelet?
– Milyen levelet? – Joline arcából kiment minden szín.
– Amelyiket egy éhes postagalambtól kértem kölcsön – magyarázta a szőke fiú. – Imádják a búzaszemeket – a tenyeremből esznek, szó szerint. Mindegy… Szerinted honnan tudtam, hogy a királynő szobájába kell mennem ma este? Pont a crafthole-i útja előtti éjjel? Te tudtál róla, igaz?
– Én… nem. Semmi közöm ehhez vagy Edwardhoz – bizonygatta a lány cérnavékony hangon.
– Tudom, hogy ő áll e mögött. Kár tagadnod. Az a levél egyértelmű. Te is olvastad, tudod, mi az utasítás: végezni kell a királynővel, mielőtt tárgyalhatna Williammel.
– Nem! Edwardnak semmi köze ehhez! A saját ötletem volt az egész!
– Ne sértegess már azzal, hogy ennyire ostobának nézel! Tudom, hogy valakinek dolgozol, és majdnem biztos vagyok benne, hogy az illető Edward. Tökéletes álca volt! Előadtad itt a szegény, kisemmizett, ártatlan lányt, aki gyűlöli a hódítót, közben neki kémkedik, és az ő parancsára a királynő életére tör. Remek alakítás volt, bár egy kicsit túljátszottad.

– Nem! Mondom, ne gyere közelebb! – A lány majdnem felbukott a mögötte elhelyezett lépcsőben, ám sikerült megtartani egyensúlyát, így föllépett rá. Egy deszkán állt. Lassan hátrálni kezdett. Chris nem értette, mi értelme tagadnia, amikor minden világos, mint a nap. Hacsak… egyetlen lehetséges magyarázat volt. Edward teljesen az ujja köré csavarta ezt az ostoba libát, azért tagad, és védi őt utolsó leheletéig, amit éppen most…
– Joline, menj onnan! Az Őrző szerelmére, pedig már kezdtem azt hinni, hogy nem is vagy olyan szőke, mint amilyennek látszol! Legalább nézz már a hátad mögé…! Á, késő. Én szóltam… aúcs! – szisszent fel, meglátva a lány végzetét.

– Mi a… ÁÁÁ! Segítség! – Joline ekkor fogta fel, hogy az Ítélet vermébe vezető pallón áll. Griselda, a verem szörnye kidugta fejét, elkapta a lány bokáját, majd lassan végighúzta őt a pallón. Joline kétségbeesetten kapálózott és kapaszkodott, de a szörny könnyedén berántotta őt magához. Christian önkéntelenül összerezzent, ahogy meghallotta a grófnő fájdalmas halálsikolyát, majd a csontok lassú, hátborzongató ropogását.

Hát, ennyit erről, gondolta. Azért kár érte. Csinos kis pofija volt.
Most viszont elő kell keríteni Mariont. Isabella sebe talán nem végzetes, de mindenképp ellátásra szorul. Christian gonoszan elmosolyodott, ahogy elképzelte, milyen képet vág majd Marion, ha beállít hozzá az éjszaka közepén. Valami azt súgta, nem nagyon fog örülni neki.

– Felség, hoztam orvost. Sajnos a bájos Joline grófnő nem tud hozzánk csatlakozni egy baráti kikérdezésre, mert beugrott Griseldához vacsorára, és hát ő lett a főfogás. Sajnos semmit nem sikerült kihúznom belőle. Hadovált valamit össze-vissza, hogy az ő személyes terve és bosszúja volt, de ez még viccnek is rossz. Majdnem biztos vagyok benne, hogy Edwardnak dolgozott, de nincs egyértelmű bizonyítékom.

– Az a kis kígyó! – fakadt ki Rosaline. – Én mondtam, hogy nem szabad bízni benne! Megmondtam! Játszotta itt a szende szüzet, erre tessék! Persze mindenki odavolt érte, Joline-ka így, Joline-ka úgy! A palotaőrséget pedig azonnal ki kell rúgni! Italt fogadtak el szolgálat közben?! Hogy képzelték ezt? Csak mert olyan bájos volt a pofija, és olyan ártatlanul pislogott? Ez az aprócska hiba majdnem a nővérem életébe került! – A lány szinte remegett a dühtől és az aggodalomtól. Nerissa alig bírta megnyugtatni.
Marion a tőle megszokott alapossággal látta el a királynő sebét, bekente gyógyító kenőccsel, majd óvatosan átközözte. Szerencsére nem volt túl mély, de hogy ne szakadjon fel, egy hét pihenést, ágynyugalmat írt elő. Utazásról tehát szó sem lehetett. Isabella reszketve, némán feküdt az ágyán. El se hitte, hogy ez megtörtént, és pont most!
– Rosaline, te menj vissza a szobádba, későre jár! Isabella most már jó kezekben van. Még szerencse, hogy Christian éppen időben ideért. Bele se merek gondolni, mi történt volna különben – vetett a fiú felé egy „ezért még számolunk”-pillantást. Mit képzel ez a kis patkány? Nem elég, hogy idáig halogatta feladatát, a tökéletes pillanatban, amikor elvégeznék helyette a piszkos munkát, képes megmenti azt az átkozott kis békát?! Ki érti ezt? Mindegy, ha rá nem számíthat, majd akad más alkalmas és megbízható személy. Sőt, már meg is találta…

– Nem. Én inkább maradnék, nem akarom magára hagyni a nővéremet éjszakára – tiltakozott a hercegnő. Arcán őszinte aggodalom látszott.  – Marion, mondja, ugye meggyógyul a testvérem? Ugye igen?
– Ha eleget pihen, hamarosan felépül – biztosította Marion. Szavait pár pillanat csend fogadta. – Nos, ha nincs több kérdés, én végeztem is. Jobbulást, felség.

– Várjon, Marion – Nerissa méltóságteljesen intett a kezével. – Jöjjön velem, szeretnék beszélni önnel négyszemközt. Christian, te pedig holnap tízre legyél a szobámnál. Beszédem van veled. Most elmehetsz.
–  Nem, még nem – mondta Isabella. – Még szeretnék vele megbeszélni valamit. Rosaline, te pedig menj nyugodtan lefeküdni. Jól leszek, hidd el.
– Biztos? Hát jó. Akkor hát… jó éjszakát. – A hercegnő kissé bizonytalanul távozott Nerissával és Marionnal együtt.
Isabella lassan fölkelt az ágyból. Ágynyugalom ide vagy oda, erre most szükség lesz.

– Christian – fordult Isabella a szőke fiúhoz. – Megmentetted az életemet. Köszönöm. Ezt nem felejtem el.
Christian szeme elkerekedett. Életében talán először nem tudott mit mondani. A gúnyos és megvető megjegyzéseket már fel se vette, de ez a kedvesség szokatlan volt számára.
– Hát, szívesen…
– Lenne is egy feladatom a számodra. Holnap Crafthole-ba terveztem utazni, de ebben az állapotban nem tudok. Szeretném, ha te mennél el helyettem, és átadnál egy levelet William királynak.
– Persze, vállalom.

– Kis türelmet kérek, mindjárt megírom. – Isabella fájdalmasan lüktető sebével mit sem törődve leült íróasztalához. Gyertyát gyújtott, elővett egy üres pergamentekercset és egy lúdtollat, friss tintával töltötte meg a tintatartót, majd íráshoz látott.
Christian csendben figyelte, ahogy a gyertyafény megvilágítja a nő arcát. Határozottan jótevőjére, Henrik királyra emlékeztette őt. Magát is meglepte azzal, hogy a segítségére sietett. Nem így tervezte. Azt akarta, hogy az a szőke liba elvégezze a piszkos munkát, míg ő túl későn érkező hősként elfogta volna a lányt. Nem számított rá, hogy az első csapás nem lesz halálos. A következő pillanatban azonban valami arra késztette, lépjen közbe. Különös. Pedig azelőtt soha nem jelentett gondot számára hidegvérrel gyilkolni vagy elárulni, hátba támadni valakit…
– Meg is van – nyújtotta át Isabella a tekercset. – Amit ebben leírtam, az szigorúan bizalmas, és csak Williamre tartozik. Rendben?
– Értettem. Meg fogja kapni, efelől kezeskedem. – A fiú elrakta a levelet.

– Köszönöm. – Isabella szomorúan lehorgasztotta a fejét. Keze még mindig remegett kicsit. Az átélt események mélyen megrázták. A sebében égő fájdalom és a lelkét mardosó félelem még túlságosan éles volt.
– Felség, minden rendben?
– Az életemre törtek – mondta Isabella, nem is annyira neki, mint magának. – Befogadtam, szállást adtam neki, ő mégis el akarta venni az életemet. Mit követtem el, hogy ezt érdemeltem?
Christian majdnem felnevetett ekkora naivság hallatán. Úgy döntött őszinte lesz – Henrik király mindig ezt várta tőle, gondolta, talán a lánya sem küldi érte a Verembe.

– Tudja, felség, minél nagyobb hatalma van valakinek, annál többen akarják holtan látni. Ez már csak így van. A kedves, visszahúzódó hozzáállás pedig nem éppen a túlélés záloga. Ha a trónon szeretne maradni, muszáj lesz bekeményítenie. Ha hagyja magát félresöpörni, meg is fogják tenni.
A királynő tátott szájjal hallgatta. Mélyen elgondolkodtatták ezek a szavak. Még később, álmatlanul forgolódva is ezen járt az agya. Tényleg el kell engednie a jó kislány Isabellát ahhoz, hogy megőrizze a trónját és az életét?

– Kerüljön beljebb – intett Nerissa Marionnak álságos, mézes-mázos mosollyal az arcán. – Bizonyára érdekli, miről akarok beszélni önnel.
– Csak nincs valami gond az egészségével, úrnőm? – vetette fel Marion a leglogikusabb magyarázatot.
– Ugyan, ugyan – legyintett az anyakirálynő. – Nem rólam van szó. A királyság az, ami gyengélkedik, s talán tud rá valami gyógymódot.

– Sajnálom, de nem é…
– A gyengélkedés oka a mostohalányom – folytatta szigorúan Nerissa. – Hibát hibára halmoz, s ettől egyre csak hanyatlik az ország. Olyan ő, akár egy fertőzött seb – azt is ki kell vágni, mielőtt szétterjed a testben, és belehal a beteg. De ezt pont egy gyógyítónak magyarázzam?
– Még mindig nem ért…

– A sebek kényes dolgok – folytatta Nerissa, sokatmondó, gonosz pillantással. – Sokszor a legnagyobb körültekintés mellett is begyulladnak és elfertőződnek. Ön bizonyára pontosan tudja, mely szerek segítik a gyógyulást, és melyek a gyulladást. A sok tudatlannak viszont fogalma sincs.
Marion szíve egyre hevesebben vert.
– Ugye nem…
– Ha Isabella netán belehalna egy szerencsétlen sebfertőzésbe, az egyszerre lenne hatalmas veszteség és hatalmas nyereség az ország számára. Ön pedig…

– NEM! – Marion úgy kiáltott fel, mint akibe belecsíptek. – Egy szót se többet, kérem! Én erre soha nem lennék képes! Én a gyógyításra esküdtem fel, nem pedig gyilkolásra! Viszontlátásra!

A nő az ajtóhoz sietett, ám amikor lenyomta volna a kilincset, az meg se moccant. Különös. Pedig nem is volt kulcsra zárva. A felismeréstől Marion nagyot nyelt, a rémülettől szinte magfagyott ereiben a vér. Még egyszer megrántotta, de hiába.
– Még nem végeztünk. – Nerissa hangja olyan hideg volt, akár a jég. – Volna szíves helyet foglalni?

– Mit akar tőlem, felség? – Marion a sírás határán állva ült vissza a helyére. – Miért éppen én?

– Hogy miért éppen ön? Már megbocsásson, de gyógyító létére meglehetősen lassú a felfogása. Ha a kezelés ellenére Isabella… távozna közülünk, senki nem gyanakodna önre. Hiszen az ilyesmi előfordul a legnagyobb körültekintés mellett is. Továbbá az ön érdeke is, hogy Isabella ne okozzon több bajt. Bizonyára tud róla, hogy a kedves férje szemet vetett a mostohalányomra, s ez az érzés talán kölcsönös. – Ennyi haszna volt a múltkori ijedtségnek: Rosaline vele is megosztotta ezt az értékes információt. Nerissa úgy döntött, egyelőre nem lép az ügyben, inkább kivárja a megfelelő alkalmat, amikor a legnagyobb fájdalmat okozhatja vele. – Önök három éve házasok, de még mindig nincs gyermekáldás. Ennyire kihűlt volna a hitvesi ágy? Kíváncsi lennék, vajon miért.
Marion megsemmisülten tanulmányozta a padlót.

– Nézze, én teljesen átérzem a fájdalmát. Pontosan tudom, min megy keresztül. Sőt, segíthetek is önnek. – Nerissa hangja lágy volt, behízelgő. – Ahol a tudomány megakad, ott gyakran segíthet… valami egészen más. – Nem szívesen avatott be illetékteleneket tiltott tudományába, de ez esetben úgy látta, a várható sikert megér ennyit. – Akarja-e, hogy a férje csakis önt szeresse, és hogy megszülessen végre a várva-várt gyermekük? Ez minden vágya, nem? Nos, az enyém pedig az, hogy végre a méltó örökös, az én Rosaline-om fejére kerüljön a korona. Segíthetnénk egymásnak. Mit szól hozzá?

– És ha nemet mondok? Amit kér tőlem, az felségárulás. Én erre képtelen vagyok – szedte össze maradék bátorságát Marion. – Én gyógyító vagyok, nem gyilkos, nem is boszorkány.
– Ezek közül bármelyik válhat még magából – kuncogott Nerissa. – Ellenkező esetben a kedves férje fizeti meg az engedetlensége árát. Én ezt nem szeretném, s bizonyára ön sem.

Marion arca falfehér lett. Az ajkába harapott. Tudta, ez a nő bármire képes, s biztos volt benne, hogy komolyan beszél.
– Legyen. Megteszem, amit kér – felelte csüggedten.
– Nagyon jó. Ne aggódjon, nem fogja megbánni.
Marion máris megbánta. Magára cseppet sem büszkén, megtörten távozott az anyakirálynő szobájából. Úgy érezte, szép lassan összeroppan az egyre növekvő terhek súlya alatt.

***

Másnap reggel Lys a falu felé igyekezett, az ottani patikába. Talán ott akad valami gyorsan ható gyógyszer, mert este muszáj lesz fellépnie. Mariont viszont nem akarta csekélységekkel zavarni. Feje hasogatott a fájdalomtól, s gyengének, elesettnek érezte magát. Lehet, talán mégis jobb lenne egyenesen a gyógyítóhoz menni?

– Lys! Várj!
– Ben? Te meg mit akarsz? Megmondtam, hogy nem akarok beszélni veled.  – A lány bosszankodva megvárta a kovácsinast.
– Ne aggódj, rövid leszek. Csak annyit akarok mondani, hogy nem zaklatlak soha többé. Megértettem az üzeneted. Remélem, az a bájgúnár kellemesebb társaság, mint én – szólt Ben.
– Tessék? Ossian egy…

– Tudod mit, nem is érdekel. Igazából én… búcsúzni jöttem. Holnap elutazok Crafthole-ba. Örökre – jelentette be a kovácsinas komoly arccal. – Ezért jött el apám látogatóba. Azt akarja, vegyem el egy ottani kovácsmester lányát, akinek az apjánál befejezhetem a tanulmányaimat, utána a műhelyét is átadja nekem, már vissza akar vonulni. Szóval, nem kell tartanod tőlem többé. Ég veled, Lys, és élvezd a szabadságod!

Lys szóhoz sem jutott. Megkövülten nézett a fiú után, aki sarkon fordult, és elindult vissza, a főtér irányába. Igen, torkig volt a fiú kéretlen közeledésével és szerencsétlenkedésével. Mégis… akkor miért ez a szorító érzés a szíve tájékán?
– Ben, várj! Ben!
A fiú hátra sem nézett, ám a léptek zajának megszűnése és az ijesztő, tompa puffanás szörnyű gyanút keltett benne. Odafordult, s elakadt a lélegzete.

– Lys! Jóságos ég! Lys, mi van veled? – Ben odarohant, és térdre borult az eszméletlen lány mellé. – Térj magadhoz! Kérlek!
Lys nem válaszolt, de mellkasának lassú, alig észrevehető emelkedése és süllyedése elárulta, hogy életben van.
Ben körbenézett segítségért, de szokatlan módon egy lélek sem járt arra.

Rövid töprengés után karjába kapta az ájult lányt, és Marion rendelője felé indult vele.
A váróteremben szokatlanul sokan voltak; ám mikor Marion meglátta Ben kétségbeesett arcát, gyorsan bólintott, kedves mosollyal türelmet kér a többi betegtől, és azonnal a vizsgálószobába vezette őt. Ben gyengéden a vizsgálóasztalra fektette az ájult lányt.

Lys lassan kezdett magához térni.
– Mi történt? – kérdezte lassan pislogva. – Hol vagyok?
– Elájultál. Alaposan rám ijesztettél!
– Hogy érzi magát? – kérdezte Marion.
– Csak egy kis ájulás, semmiség.

– Kérem, engedje meg, hogy megvizsgáljam. Pár percről lenne szó. Az ájulásnak számtalan oka lehet, szeretnék kizárni néhányat.
– Rendben. Ben? – Lys határozottan az ajtó felé intett a fejével.
– Mi? Ja, persze, persze. Bocsánat. – Ben kissé zavartan kiment a helyiségből.
– Nagyon pirosak a szemei. Mióta? – vette szemügyre a lányt Marion.

– Nem is tudom. Pár napja kezdődött.
– Értem. Láz, fejfájás?
– Igen – ismerte el Lys. – Szintén néhány napja.
– Esetleg vérző sebek bárhol a testén?
– Szent Őrző, dehogyis! – tátotta el a száját Lys.

– Tényleg? Akkor mik azok a piros foltok a ruháján? És a jobb karján?
– Micsoda? – Ahogy lekerültek a foltos ruhadarabok, Lys arca még fehérebb lett. – Mik ezek? Jó ég! Tegnap még nem voltak itt… mi ez? Valami komoly?
– Nyugalom, talán csak az esés okozta. – Marion biztató mosolyt erőltetett magára. – Adok rá egy kis kenőcsöt, ami segíthet.

Munkaasztalához lépett, majd a polc felé nyúlt, mintha le akarna venni valamit róla. Próbálta leplezni keze remegését. – Ó, hát nem elfogyott? Tíz perc türelmet kérek, elszaladok úrilapuért, és keverek másikat.
A nő kisietett a ház elé, lóhátra pattant, és a palota felé vágtatott. A legrosszabb félelmei igazolódtak be. Remélte, hogy nem így lesz, de sajnos Lys már a sokadik eset. Nem áltathatja magát tovább. Ezt azonnal jelentenie kell Isabella királynőnek!

– Azonnal beszélnem kell őfelségével!
Ellentmondást nem tűrő hangjára az őrök szó nélkül utat engedtek neki. Futva sietett célja felé, közben majdnem feldöntött pár szolgálót. Kopogás nélkül rontott be Isabella dolgozószobájába.

– Nagy baj van, felség – nézett a királynő szemébe. – Támad a Vörös Halál!