Ezüst krónikák – 30. Holtomiglan, holtodiglan

A teremre döbbent csend ereszkedett. Mindenki értetlen vagy szánakozó pillantásokkal méregette Merania királynőjét. Isabella mélyet sóhajtott, gondosan kerülve Edward tekintetét. Úgy érezte, mintha tőrt forgatnának a szívében.

– Sikerült meglepnie, Isabella – mosolyodott el a férfi. – Megtudhatom, mitől gondolta meg magát ilyen hirtelen? A legutóbb még nem túl hízelgő véleményét fejezte ki rólam.

– Ne értse félre, a legmélyebben megvetem és gyűlölöm önt mindazért, amit tett – szögezte le Isabella. – De a személyes véleményem és érzéseim mit sem számítanak. Az országom érdekeit kell szem előtt tartanom. Elég volt a harcból és a vérontásból. Meraniának békére van szüksége, és ezt csakis így biztosíthatom hosszú távon. Ez mindennél fontosabb.
– Mit nem mond. – Edward nem tudott elnyomni egy önelégült mosolyt.
William aggódva nézett a nőre. Pontosan látta, min ment keresztül a csatatéren, és nem tudta mire vélni a viselkedését. Hiszen ő volt kedvezőbb helyzetben. Győztek, ráadásul a nemzetközi közösség mind őt támogatta volna. Könnyedén diktálhatná a feltételeket, nem kellene olyan kedvezőtlen megállapodásba belemennie, mintha legyőzték volna.

– Volna azonban egy feltételem – folytatta Isabella.
– Éspedig? – kérdezte gyanakodva a férfi.
– Meg kell esküdnie rá, hogy soha, semmilyen körülmények között nem indít fegyveres támadást Merania ellen.
– Jaj, Isabella. Ha ön a feleségem lesz, és Merania a birodalmamhoz tartozik majd, ugyan miért indítanék ellene támadást? – tárta szét a karját Edward.

– Akkor nem lesz nehéz betartania ezt a feltételt – bólintott Isabella. – De mindenképp szükségem van erre a biztosítékra. Ha a népem megtudja, mire készülök, esetleg félni kezdenek. Tartani fognak a megtorlástól, a fegyveres elnyomástól, a kizsákmányolástól. Ne mondja, hogy idegenek öntől ezek a módszerek – emelte fel a kezét, látva, hogy Edward közbe akarna vágni. – Szóval az aggodalmuk jogos. Ha biztonságban érzik magukat, könnyebben elfogadnak akár egy új uralkodót is, viszont ha nem, könnyen véres felkelés lehet a vége. Ezt pedig mindenképp szeretném elkerülni.

Edward nem szólt, csak kitartóan fürkészte a nő arcát. Próbálta kitalálni, hol lehet a trükk, de csak egy megtört, fáradt nőt látott maga előtt, akit túlságosan megviseltek az elmúlt időszak eseményei, és mindössze békét, nyugalmat akar, bármi áron. A férfi alig akarta elhinni, hogy ez lehetséges. Végül mégis megkapja az áhított nőt, vele pedig a csodás királyságot – vagyis, hogy fordítva, emlékeztette magát. S ráadásul ilyen könnyedén, szinte ezüsttálcán kínálva? Túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen…

– Ha tényleg csak ennyi – felelte lassan a király. – Ez a kérés nem tűnik teljesíthetetlennek.
– Nagyszerű. Ezt írásba is adja? – kérdezte a nő. – Az adott szava számomra nem sokat ér, remélem, megérti.
Edward bosszúsan bólintott.
– Ha csak ez kell…
Isabella elővett egy papírt.

– Gondoltam, hogy tetszeni fog a javaslatom, ezért bátorkodtam megfogalmazni a békeszerződés szövegét. Nyugodtan olvassa át, ha valamivel nem ért egyet, módosíthatjuk. Ha egyetért vele, csak alá kell írnia, és a pecsétjét adnia rá.
Edward végigolvasta, gondosan megrágva minden szót. Kereste a csapdát, de nem találta. Minden egyértelmű, precíz és világos volt, ahogy azt Isabellától várta. A jelenlévő uralkodók is végigolvasták az írást, és mindannyian rábólintottak a megállapodás feltételeire.

– Rendben van. Ha Isabella a feleségem lesz, nem indítok fegyveres támadást Merania ellen. Semmilyen körülmények között – jelentette ki, majd aláírta a papírt, és rányomta az advortoni pecsétet.
– Nos, Isabella? Ön következik – nyújtotta át a nőnek a papírt.

A nő keze remegett, úgy érezte, mintha a saját halálos ítéletét írná alá. A megállapodást végül a meraniai pecsét zárta le. A békeszerződés megköttetett, és érvényes volt. William szomorúan nézett a nőre, s csak reménykedni tudott, hogy a nő tudja, mit csinál. Viszont megnyugtatta, hogy Isabella biztosan nem hozna olyan döntést, amivel Henrik király nem értett volna egyet.
– Akkor már csak egy kérdés maradt hátra. – Edward diadalmasan nézett végig Isabellán. – Az esküvő időpontja.
– Nekem mindegy. Amikor ön jónak látja – vont vállat közömbösen a nő.
– Minél előbb, annál jobb. Úgy vélem, jövő szombatig megtehetjük a szükséges előkészületeket. Nincs mire várnunk.
Isabella mindössze egy kelletlen grimasszal válaszolt.

***

Lys pont ezen a bizonyos szombaton ért vissza Meraniába. Ahogy a poros földúton egyre közeledett a királyi város kapuja felé, szíve minden lépéssel egyre nagyobbat dobbant. Különös érzés járta át: úgy érezte, hazatért. Milyen régóta nem volt olyan hely, amelyet otthonának tekintett!
Őt magát is meglepte, hogy sikerült megszöknie az advortoni várbörtönből. Minden a kezére játszott. Egy különös véletlen folytán az őrök mély álomba merültek, az undorító, penészes kenyér belsejébe – amelyet vacsorának csúfoltak – pedig véletlenül belekerült a cella kulcsa. Innen már nem volt nehéz kiszabadulnia. Lys végtelenül hálás volt ennek a bizonyos véletlennek, és már bánta, hogy olyan durván beszélt vele.
Noha néhány éberebb őr észrevette őt, sikerült időben kijutnia a palotából, és elmenekülnie üldözői elől. Szabad volt. Napokig eltartott, mire sikerült találnia egy szekeret, amely elvitte Merania felé egy darabon, de sokan nem mertek háborús ország felé menni, így igen hosszú utat tett meg gyalog.
A hírek ez idő alatt nem jutottak el hozzá, így azt sem tudhatta, mi történt a háború alatt. Szívből remélte, hogy nem romokat talál majd a királyság helyén. Távolból a palota alakját meglátva fellélegzett; láthatólag egyben volt, és nem tűzték ki rá az advortoni lobogót. Szerencsére magát a várost sem találta feldúlva vagy felégetve.

Első útja hazafelé vezetett a kovácsműhelybe. Összeszorult a szíve, amikor Bent nem találta ott. Eddig leginkább amiatt aggódott, megbocsát-e neki és visszafogadja-e őt férje, de most megrémült a gondolattól, hogy esetleg történt vele valami. Gyorsan megmosakodott és átöltözött – régi ruháit megtalálta a szekrényben –, és elindult a kocsma felé. Hátha ott lesz Ben, vagy valaki, aki tudja, hol lehet, mi van vele.

A kocsmában szinte tapintani lehetett a feszültséget. Az emberek elégedetlenül, indulatosan beszéltek egymással. Mi történhetett?, harapott ajkába Lys. Elvesztették talán a háborút? Vagy…?
– Rég láttunk erre, Lys – köszöntötte a lányt Alan, a csapos. – Hozhatok valamit?
– Egyelőre köszönöm, semmit. Mondd, nem tudod, hol lehet a férjem, Ben?
– Jó ideje nem láttuk őt. Nincs otthon?
– Sajnos nincs – szorult össze Lys szíve. Érezte, hogy valami baj történt! – Al, elmondanád, mi folyik itt? Miért ilyen ideges mindenki? Elvesztettük a háborút? – kérdezte a legrosszabbtól tartva.

– Te még nem is tudod? Hát, elvileg győztünk, a királynő mégis egy nagyon előnytelen békeszerződést kötött, és épp most üli az esküvőjét Edward királlyal. Gyakorlatilag az ellenség kezére játszotta Meraniát!
– Ez nem lehet igaz! – sápadt el Lys. Miért nem volt ügyesebb, és végzett Ewdarddal, amikor lehetett volna? Minden elveszett!

– Sajnos az, ezért olyan feszült itt mindenki. Köztünk legyen szólva, egy kicsit félek, hogy ebből felkelés lesz. Mielőtt elfelejteném, Lys, van itt számodra valami. Egy régi ismerősöd hagyta itt neked. Arra kért, ha a mai napig felbukkannál, adjam át. Tessék – nyújtott át egy levelet a férfi. – Nekem viszont mennem kell.  Ha az a mogorva fickó nem kapja meg időben a sörét, akkor itt tényleg lázadás lesz. Később beszélünk!
Lys kíváncsian széthajtotta a levelet.Szia, Lys!

Ha ezt olvasod, akkor megtaláltad a cella kulcsát, az őröket is kiütötte az altató, és sikerült megszöknöd. Ügyes kislány. Egy kicsit fájt, amit a fejemhez vágtál, nem volt kedves tőled. Szóval kétszer is meggondoltam, segítsek-e, de gondoltam, ne rossz gondolatokkal búcsúzzunk egymástól…
Most éppen egy hajóval tartok valahová messzire. Igazából magam sem tudom, mi is az úti cél, a lényeg, hogy minél messzebb kerüljek innen. Viszont az országban a hangulat nem túl rózsás, vagyis ami azt illeti, az emberek még nem tudják, hogy mennyire az. A tudomásomra jutott pár nagyon fontos információ a királynő naplójából és egy teljesen véletlenül elcsípett beszélgetéséből. Érzékelem magam körül a lelkes tömeghangulatot már napok óta, szóval, ha az indulatok nagyon elszabadulnának, és a csőcselék esetleg neki akarna esni a palotának, az esküvő előtt nem sokkal oszd meg az emberekkel, hogy a királynő…

Lys szájtátva olvasta végig az üzenetet. Szóval ez Isabella valódi szándéka! Ez mindent megmagyaráz! Erről tudniuk kell, de azonnal, mielőtt valami őrültséget csinálnak!
A lány leeresztette a levelet, és mélyet sóhajtott. Miután a színpadról lantjával sikeresen magára irányította a figyelmet, és elmondott mindent, szavait döbbent csend követte.

– Értik már? – kérdezte. Szája szomorkás mosolyra húzódott. Az emberek hol rá, hol egymásra néztek. Szemük tele volt kérdésekkel. Erre nem számítottak.
A lány tekintete az ajtóra tévedt, és elakadt a lélegzete, amikor meglátta, ki áll ott. Ben megkövülten meredt rá.

Az advortoni palota kápolnájában megszólaltak a harangok. A padok előkelőbbnél előkelőbb vendégekkel teltek meg, mindenki izgatottan készült a király esküvőjére. A meraniai méltóságok közül viszont senki nem jött el, ezzel fejezték ki tiltakozásukat a királynő döntése ellen. Még Rosaline is távolt maradt az eseményről, amelynek nem óhajtott a részese lenni. Egyedül a hűséges Lawrence támogatta őt a jelenlétével, s azzal, hogy elhunyt édesapja helyett az oltárhoz kíséri.

Isabella bevonult a kápolnába. Olyan méltóságteljesen és szomorúan lépdelt tanácsadója oldalán az oltár felé, mintha ott a koporsója várná. Leendő férje csillogó szemmel fogadta.
A nő nem is figyelt a szertartás szövegére, csak magában, csendben fohászkodott, hogy odafentről nyerjen bocsánatot ezért a tettéért – mert tudta, magának soha nem lesz képes megbocsátani.

Az arany karikagyűrű bilincsként szorult az ujjára.
– Igen – mondta ki minden érzelem nélkül a szót, amikor rá került a sor. Torkát a sírás fojtogatta. Erős akart maradni. Ki kellett bírnia!

Ahogy Edward ajka összeforrt az övével a hitvesi csókban, úgy érezte, nem csak frigyük, hanem a sorsa is megpecsételődött.

​– Ben! – kiáltotta Lys. Férje nem felelt, csak némán sarkon fordult, és sietve távozott a kocsmából.

– Kérlek, várj meg! – szaladt férje után Lys. – Beszélnünk kell!
Ben azonban meg sem hallotta. Szótlanul, sietve haladt tovább. Felesége végül utolérte, és elé állt. – Hallgass meg! Könyörgök!
– Azon kívül, hogy sajnálod, van még más mondanivalód is? Nem vagyok rá kíváncsi! Szerettelek, bíztam benned, de te elárultál, és elhagytál, és csak annyit bírtál odakaparni nekem, hogy „nagyon sajnálom”?! Látni se bírlak!

– Kérlek! Én… annyira buta voltam. Nem így akartam! Én csak… elmentem Advortonba, hogy… megöljem Edward királyt. Meg akartam fékezni azt a szörnyeteget, de ez nagyon veszélyes vállalkozás volt, nem hittem, hogy, ha sikerrel járok is, megúszom élve. Tudtam, hogy elleneznéd, és nem akartam, hogy aggódj miattam. Így könnyebb volt. De látod, túléltem, és hazatértem. Kérlek, bocsáss meg! – tördelte kezét.

– Persze, hogy elleneztem volna! – csattant fel Ben. – Mégis, mit képzeltél? Én szerettelek, bíztam benned, bármit megtettem volna érted, de te elárultál és elhagytál!
– Talán nem érdemlem meg… de egy utolsó esélyt szeretnék kérni tőled! A feleséged vagyok, és hidd el, hogy én is szeretlek! A tömlöcben csak azon járt az eszem, hogy soha többé nem láthatlak, és mekkora hibát követtem el! – A lány szemébe könnyek gyűltek. – Kezdjük újra, kérlek!
– Semmi értelme.

– Ben, kérlek! Hidd el nekem, hogy szeretlek téged! Kérlek, ne mondd, hogy a te érzéseid elmúltak irántam… nem hiszem el… Én tudom, hogy te is szeretnéd újrakezdeni. – Lys fájdalmas mosollyal a szívére tette a kezét. – Különben miért viselnéd még mindig a karikagyűrűt?
Ahogy férje szemébe nézett, tekintetéből egyértelműen látta a választ.

***

Az esküvői szertartást hatalmas lakodalom követte az advorotni palota legszebb termében. Isabella színlelt jókedvvel és könnyedséggel csevegett a vendégekkel, néha belekortyolva a borba, melynek kupáját görcsös ujjakkal szorongatta. Persze mértéket tartott. Bár szerette volna magát öntudatlanra inni, tudta, ezt józanul kell végigcsinálnia.
Amikor elérkezettnek látta az időt, elnézést kért, és távozott a teremből egy kis időre, mondván, szeretne egy kis friss levegőt szívni a kertben. Szerencséjére hamar megtalálta a megfelelő folyosót, amely Edward hálószobájába vezetett. Az Őrző neki dolgozott, ugyanis egyetlen őrbe sem futott bele.

Hamar megtalálta a szobát, amelyet keresett. Benyitott, majd gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, s mélyet sóhajtva nekidőlt. Tekintete Edward ágyára siklott. A nászágyukra. Beleborzongott, hogy belegondolt, mi fog ott történni nemsokára. De már nem volt visszaút, ezen át kellett esnie.

Ruhája alól egy kést vett elő, mellyel gyors mozdulattal apró, de mély vágást ejtett a kezén. Arca furcsa grimaszra rándult, ahogy belehasított a fájdalom. Üveges tekintettel figyelte a kiserkenő vért, majd remegő térddel az ágyhoz lépett. Felhajtotta a takarót, hogy szétkenje a lepedőn ártatlansága bizonyítékát, majd a kést gondosan a párnája alá rejtette.

Gyorsan megigazított mindent, hogy ne látszódjon ténykedése, majd visszasietett az ünneplőkhöz.  Fura érzés volt. Mintha a saját temetését ünnepelné velük…
Táncolt kifulladásig, leginkább újdonsült férjével. Próbált kizárni a fejéből minden gondolatot, a szívéből pedig minden érzelmet, másképp beleőrült volna a helyzetbe.

Tánc közben Edward néha a füléhez hajolt, és halkan suttogva ecsetelte neki, mi mindent fog csinálni vele az ünnepség után. Isabella ilyenkor, mintegy véletlenül, ámde igen erőteljesen a férfi lábára lépett. Az ifjú feleség ártatlanul pislogva kért elnézését az ügyetlenségéért, Edward pedig kissé fájdalmasan, mégis elégedetten nézett rá. A már elejetett, de ártalmatlanná tett zsákmány kétségbeesett vergődésének tudta be.

Jóval éjfél után, miután a vendégek egy része visszavonult, a másik pedig már az asztalon hevert részegen, Edward egyszer csak kézen fogta feleségét.
– Gyere velem – szólt kissé rekedten.
A végeláthatatlan folyosókon keresztül a hálószobája felé vezette. A nő szíve egyre hevesebben vert, s érezte, hogy szabad keze remegni kezd. A másikat Edward kicsit szorosabban fogta a kelleténél, mintha attól félt volna, Isabella egyszer csak kitépi magát a szorításából, és elszökik.
A szoba ajtaja bezárult mögöttük.

Edward határozott mozdulattal megragadta őt, és maga felé fordította. Éhes tekintettel mérte végig. Tőle szokatlanul gyengéd mozdulattal végigsimított Isabella selymes, gesztenyebarna haján, majd közelebb hajolt, és mélyen beszívta az illatát.
– Gyönyörű vagy – dicsérte. – Ha tudnád, milyen régóta várok már erre… én megmondtam, hogy eljön ez a pillanat, és tessék, végre az enyém vagy. – Alig bírt magával, annyira kívánta már az előtte álló nőt. Még közelebb húzta magához, és belecsókolt a nyakába. Felesége testén akaratlan remegés futott végig a vártalanul kellemes érzéstől.

Edward ezután lecsapott az ajkára, és szenvedélyesen, szinte fájón csókolta. Testével szorosan hozzásimult, s Isabella csodálkozva érezte meg a férfi vágyát. A csók, bár minden porcikája tiltakozott ellene, mégsem volt kellemetlen, sőt…  A hév őt is elragadta, teste lassan megadta magát, s mély, kéjes sóhaj szakadt fel torkából, amit Edward elégedetten nyugtázott.
– Ne aggódj, ha nem állsz ellen, talán nem lesz olyan szörnyű – ígérte a király. – Ki tudja, lehet, még tetszeni is fog… csak engedd el magad – mosolyodott el, s határozott, türelmetlen mozdulattal kibontotta feleségét az ártatlanul hófehér ruhakölteményből, mint egy régen várt ajándékot a dobozából, majd ő maga is sietve megszabadult fölösleges ruhadarabjaitól.

Isabella hagyta, hogy a férfi az ágyra döntse, s azt tegyen vele, amit csak akar.
Edward mozdulatai erőteljesek és kemények voltak, kezdetben fájdalmasak is, amit azonban a nő lelkének kongó üressége szinte teljesen eltompított. Becsukta a szemét, s némán tűrt. Azt képzelte, hogy Erickel van – azonban, ahogy halott kedvese arca felvillant előtte, a bűntudat a testinél sokkal nagyobb fájdalommal hasított a lelkébe – remélte, nem látja ezt Odaátról. Becsapni sem tudta magát, hiszen Eric teljesen máshogy bánt a testével…
Aztán különös dolog történt. Teste ellenállása megszűnt, s lassan furcsa, kéjes érzés öntötte el. Nem volt mibe kapaszkodni, a szenvedély kérlelhetetlenül magával sodorta, s Isabella azon vette észre magát, hogy férjével együtt liheg és nyög az élvezettől. Minden gondolatát eleresztve hagyta magát elmerülni a mocskos gyönyörben.

Miután végzett, férje hamar elaludt, szorosan átölelve őt hátulról, akár a ragadozó, amely nem ereszti zsákmányát. Neki viszont sokáig nem jött álom a szemére. Ahogy a szoba sötétjében némán meredt maga elé, szinte észe sem vette, hogy elapadtnak hitt könnyei újból némán peregnek le az arcán. Undorodott magától, piszkosnak, bűnösnek érezte magát. Hogy volt képes erre? Kínzó gondolatai közepette végül szépen lassan álomba sírta magát.

Nyugtalanul aludt. Álmában egy sötét erdőben menekült lélekszakadva borzalmas, torz lények elől. Hófehér menyasszonyi ruhájában folyton megbotlott, a bokrok ágai megszaggatták ruháját, a sáros föld pedig összepiszkolta a finom szövetet. Hiába kiáltott segítségért, egyedül volt, magányos volt, és rettegett. Hideg volt, fázott, rettenetesen fázott… Mikor egy tisztásra ért, elhagyta minden ereje, s elesett, egyenesen a sáros földre. Zokogva próbált felkelni, szinte érezte üldözői leheletét a nyakában. Most lecsapnak… Jöjjön, aminek jönnie kell…

– Eric – nyöszörögte. – Eric, hol vagy? Kérlek, segíts… Eric…
Hátulról valami puhát érzett a vállám, mintha egy takarót terítettek volna rá. Lágy kéz simított végig az arcán.
– Css. Semmi baj. – Mintha Eric kellemes, mély hangját hallotta volna, de nem tudott megfordulni.  – Minden rendben lesz. Itt vagyok.

Az álomnak hirtelen vége szakadt. Isabella levegőért kapkodva ébredt fel. Lerázta magáról a nyakáig felhúzott takarót (nem is emlékezett, mikor takarózott be ennyire), és verejtékben úszva felült. Az ablakon a hajnal első sugarai már beragyogtak, kintről madárcsicsergés szűrődött be. Milyen szép nap lehetett volna…
Az újdonsült királyné óvatosan felkelt, és magára kapott egy köntöst. Úgy érezte, belehal, ha férje ruha nélkül látja.
Edward is lassan ébredezni kezdett.
– Jó reggelt – köszönt rá feleségére mosolyogva. Mosolya azonban nem a szokásos önelégült fajta volt, hanem inkább kisfiús, szinte már szégyellős. Mintha elfelejtett volna felhúzni egy álarcot. Isabella még soha nem látta őt ilyennek.
– Neked is – biccentette, lezártnak tekintve a csevegést.
– Helyesen döntöttél – mondta Edward pár perc csend után, miután lassan ő is felöltözött.
– Tudom –  bólintott komoran Isabella.
– Örülök, hogy megjött az eszed. Mennyi kellemetlenséget elkerülhettünk volna, ha erre előbb rájössz… De végre te is belátod, hogy így lesz a legjobb mindenkinek. Jó ura leszek, Meraniának, ígérem – lépett hozzá Edward. – A birodalmam ékköve az az ország, vigyázni fogok rá. Hamarosan a koronázást is megtarthatjuk.

– Biztosan így van. – Isabella ajka fura félmosolyra húzódott. – De sajnos nem értem, miről beszélsz. Miért is lenne a „birodalmad ékköve” Merania? Miből gondolod, hogy a tiéd?
– Mert ez a törvény, kedvesem, jogom van hozzá. Így szól a meraniai örökösödési törvény. A királynő férje teljes jogú királya az országnak. Ez áll benne. De neked ezt jobban illene tudnod!

– Ezt mind jól tudom, persze, de nem értem, hogy ez most hogyan… ja, hogy te még nem hallottad? – kapta a szája elé a kezét nő megjátszott meglepettséggel.  – Ezek szerint a kémeid még nem jelentették. A csudába, én pedig olyan feledékeny vagyok, elfelejtettem szólni…