Tükörkép – 12. Mélybe zuhanva

Kételkedve nyitottam ki az ajtót az idegen férfinak.
– Segíthetek valamiben?
– Nem szeretem, ha hülyének néznek – válaszolta dühösen.
– Tessék? – kérdeztem meghökkenve.
– Ne játssza itt az értetlent! Pontosan tudja, miről beszélek!
– Megtudhatnám, miről beszél? Ki maga és mit keres itt?

– Magáról beszélek, és a feleségemről. Láttam magukat vasárnap a parkban.
– A feleségét? Aderyn-re gondol? – össze voltam zavarodva.
– Igen, rá. Ki másra? Mit gondoltak meddig tudják ezt titokban tartani? – a szavai hideg zuhanyként értek.
– Maga a férje? Én nem… – zavarodottságomban alig tudtam értelmes szavakat kinyögni – nem tudtam, hogy házas.
– Valóban? Akkor épp ideje volt, hogy valaki felvilágosítsa magát – mondta keserűen. – További szép napot – minden további szó nélkül elment, engem pedig otthagyott az ajtóban állva összezavarodottan.

Néhány percig állhattam még az ajtóban, mire magamhoz tértem, és becsuktam azt. Egyik felem nem hitte el azt, amit az előbb hallottam, de a másik felem pedig irtó dühös volt. Rengeteg kérdésem volt, de egyedül maradtam velük. Csak egy ember adhatta meg a válaszokat, az, akiben eddig teljesen bíztam, de most már azt sem tudom, ki ő.

Egy órával később zaklatottan ültem a konyhában, miközben idegesen doboltam az asztalon. Miután kicsit összeszedtem a gondolataimat egy üzenetet küldtem Aderynnek. Meg akartam tudni az igazságot vele kapcsolatban. Nem sokkal később csengettek.

– Nyitva van – szóltam ki.
– Szia! Megkaptam az üzeneted. Mi olyan sürgős? – kérdezte vidáman, majd miután meglátta az arckifejezésemet komolyan folytatta. – Valami baj van?
– Igen. Találkoztam ma valakivel. Egy velem egyforma magas, vörös hajú hapsit nem ismersz véletlenül? – Amint feltettem a kérdést, idegesen csak ennyit válaszolt:
– Meg tudom magyarázni – kezdte, de én félbe szakítottam.

– Tényleg? Magyarázd el, mégis mit gondoltál meddig tudod ezt titokban tartani? Előbb utóbb mindenképp kiderült volna, nem? Kinek képzeled magad, hogy kedved szerint játszadozol az emberek érzelmeivel? Éled a tökéletes kis életedet, azt csinálsz, amit akarsz, de közben észre sem veszed, hogy mekkora kárt okozol. Mikor mondtad volna el nekem az igazságot? Mit tettél volna, ha esetleg komolyra fordultak volna a dolgok? Ha például megkérem a kezed, mit tettél volna? Elmondod: „Bocsika, nem fog menni, házas vagyok.”? Magyarázd meg ezeket nekem légyszíves! – a szavak csak úgy kibuktak belőlem, végig sem gondoltam miket mondok, és csak annyit vettem észre, hogy kiabálok, és közben le sem veszem a szemem Aderynről.

– Nagyon sajnálom – röviden és tömören válaszolt.
– Ennyi? Ennyit tudsz csak mondani? Önző, alattomos nő vagy, és már azt sem tudom ki az, aki velem szemben áll. Soha többet nem akarlak látni – az utolsó szavakat szinte suttogva mondtam. Ha mondott utána még valami mást is, már nem figyeltem. Elvesztem a saját csalódottságom és dühöm keverékében. Azt sem vettem észre, amikor elment. Egyedül maradtam.

***

Az elkövetkezendő hetek hihetetlen lassúsággal teltek. Nappal többnyire otthon voltam, nem csináltam semmit, csak ültem és néztem ki a fejemből. Szinte alig ettem valamit, és nagyon keveset aludtam. Szinte minden kapcsolatot megszakítottam a külvilággal.

Minden este sétálni mentem, kiszellőztetni a fejem. Többnyire kerültem az embereket, nem akartam ismerősökkel találkozni, és játszani előttük azt, akinek semmi baja sincsen. Mindig egyre hosszabbakat sétáltam, és egyre kevesebbet aludtam.

Az egyetlen ember, akit megtűrtem magam mellett az Bonnie volt. Amint értesült arról, ami történt, rögtön ideutazott, hogy ápolja a lelkem. Egyedül akartam lenni, de mégis jól esett, hogy van valaki, aki segít nekem. Sokáig tartott, mire egy kicsit jobb kedvem lett, és eljárjak vele ide-oda.

Szépen összeállt a régi csapat. Bonnie, Olivia és Claire mindenhova elhívtak magukkal, csak azért, hogy jobban érezzem magam. A sok elutasító válasz után, inkább kényszerítettek arra, hogy velük menjek, és bármennyire nehéz beismerni, de igazuk volt. A közösségi élet tényleg jót tett nekem. Ha nem is örökre, de néhány órára elfelejtettem minden gondomat.

Egy nap arra ébredtem, hogy tudtam, tovább kell lépnem. El kellett fogadnom a történteket, és abba kellett hagynom az önsajnáltatást. Új életet akartam kezdeni. Még aznap elmentem a fodrászhoz. Kezdésnek jó – mondtam magamnak. Kitakarítottam az egész lakást, átrendeztem a bútorokat. Mindent meg akartam változtatni, semmit sem hagytam a réginek.

***

Némán ültem a számítógépem előtt, és a könyvem fejezeteit olvasgattam. A kezem ott lebegett a jól ismert Delete gomb felett, de nem mertem megnyomni. Belül éreztem, hogyha ezt meg teszem, azt később nagyon meg fogom még bánni. Így csak ültem a gép előtt, és úgy éreztem, hogy életem legnehezebb döntését kell meghoznom, pedig jól tudtam, hogy ez nem így van. Sokáig gondolkodtam, de végül az írás mellett döntöttem.