Tükörkép – 13. Elárulva

– Hálásak vagyunk, mindenért – köszönt el Aiman, majd elindult az erdő felé, Aloysius pedig követte.    Minél beljebb értek az erdőbe, a lány annál idegesebb lett, ezt a férfi is észrevette.
– Valami baj van?
– Semmi, kicsit fáradt vagyok.
– Én is. De nem sokára hazaérünk.
– Ha minden rendben lesz – motyogta magában Aiman.

Néhány órája mehettek, de a lány idegessége nem múlt el, ide-oda leskelődött, mintha bármelyik pillanatban baj történhet. Egyik pillanatban pedig hirtelen megállt.
– Mi történt? – kérdezte a férfi.
– Valami nincs rendben. Az a fa frissen van kivágva – mutatott egy fatörzsre, majd leugrott a lováról. – Ennek nagyon nem így kéne történnie.
– Miről beszélsz? Minek kellene történnie?
– Ez egy csapda – mondta rémülten.
Mire a férfi felfogta volna azt, amit a nő mondott, addigra már elvesztette az eszméletét.

***

Aloysius egy sötét szobában ébredt fel, a földön feküdt összegömbölyödve. Megpróbált felülni, de olyan szédülés kerítette hatalmába, hogy azonnal visszazuhant a földre. Minden végtagja sajgott, és úgy érezte, hogy a feje menten kidurran. Megpróbált valamilyen kapaszkodót keresni a falban, de nem talált semmit. Lassan elfordította a fejét, hogy körülnézzen a szobában.

Egy sötét helyiség volt, rajta kívül még egy másik férfi tartózkodott a szobában, eszméletlenül. Lassan kitisztult a feje, és nagy nehezen felült. Megpróbált felállni, de meg kellett támaszkodnia a falon, nehogy elessen. Odavánszorgott az ajtóhoz, zárva volt. Nyilvánvaló – gondolta magában. Lépések zaját hallotta, ezért inkább visszasietett oda, ahol feküdt, és azt tettette, hogy alszik.

Résnyire kinyitotta a szemét, egy pár, fehér, női lábat látott maga előtt. Niwa. Reménykedett benne, hogy Aiman az. Odasétált az idegen férfihoz, majd lehajolt mellé. Nem volt ismerős az arca. A nő miután végzett, Aloysius felé sétált, hozzá is odahajolt. A férfi tudta, hogy itt az idő.

Hirtelen fölugrott, sikerült meglepnie a nőt. Leterítette, és elvette a fegyverét.
– Hol vagyok? Mi ez a hely? – kérdezte a férfi.
– Miért áruljam el neked?
– Egyelőre én vagyok erőfölényben, áruld el, mi ez a hely?
– Embereknek nem mondok el semmit.
A férfi tudta, hogy ez a nő nem fog elmondani neki semmit, ezért kihasználva előnyét, a falból kiálló vasrúdhoz láncolta, majd magára hagyta.

A föld alatt lehetek, állapította meg a férfi. Egy hosszú lépcső vezetett fel, ahonnan fényt látott. Óvatosan felment. Egy kis lépcsőházban találta magát, fogalma sem volt arról, merre lehet a kijárat. Egy hangot hallott a fejében, azt követte. Rengeteg szobán, és folyosón ment keresztül, egy idő után meglepődve tapasztalta, hogy senkivel sem találta szembe magát.

Egy kápolnához hasonlító terembe jutott. Az oltáron egy ismerős alakot pillantott meg. Aiman feküdt eszméletlenül.
– Ébredj fel! Ki fogunk innen jutni, megértetted?
– Tudtam, hogy meg fogsz találni. De már késő. Nélkülem kell elmenned – motyogta alig érthetően a lány.
– Azt csak hiszed, kislány – mondta a férfi, majd ölbe kapta a nőt. – Kiviszlek innen.

Mire megfordult, már nem csak ketten voltak. Egy magas, fehér hajú, férfi nézte, gúnyos vigyorral. Egy nagy sebhely volt az arcán, pontosan úgy nézett ki, ahogy azok leírták, akik túlélték a találkozást vele. Maga Griffon állt előtte, mondott valamit egy idegen nyelven, mire a férfi máshol találta magát.

***

Aloysius könnyűnek érezte magát, semmilyen fájdalmat nem érzett a testében. A feje sem fájt. Más ruhában volt, amerre nézett csak fehérséget látott maga körül. Csak később jött rá, hogy a földön fekszik. Mikor ez tudatosult benne, hirtelen rosszul érezte magát.

– Szia – mondta egy nyugodt, ismerős hang –, hogy érzed magad?
– Aiman – meglepődöttségében felült. – Hol vagyunk?
– Sehol.
– Valahol lennünk kell.
– Minden nézőpont kérdése. Gyere, menjünk – mondta majd felállt, és a kezét nyújtotta a férfinak.

– Menni? Hova?
– Sehova. De sokkal jobb úgy beszélgetni, hogy közben sétálunk – válaszolta, majd megfogták egymás kezét, és elindultak.
– Hogy értetted azt, hogy nézőpont kérdése?
– Te testileg Griffon kastélyában fekszel, de a lelked itt van.
– Úgy érted… meghaltunk? – kérdezte a férfi rémülten.
– Te nem.
– Hogy érted ezt? Honnan tudod mindezt?

– Én meghaltam. A halottak előtt nincsenek titkok.
– Te… én… nagyon sajnálom.
– Egyáltalán nem a te hibád. Semmit sem tehettél volna.
– Miért vagyunk mindketten itt?
– Az egyetlen kérdés, amire nem tudom a választ – mondta nevetve. – De azt hiszem, mi ketten sokkal többre vagyunk hivatottak, mint azt hisszük.

– Halványodok – mondta ijedten Aloysius.
– Fel fogsz ébredni. Biztos vagyok benne, hogy még fogunk találkozni, ha nem is ebben a testben.
– Mit csináljak?
– Tudni fogod. Bármit is fog mondani Griffon…
– Igen?
– …nagyon sajnálom – Aiman hangja szép lassan elúszott a sötétségben.