Kalózkaland – 5. Áruló van köztünk

Isabella jó királynőhöz hűen betartotta ígéretét, és már másnap reggel kiosztotta büntetését a két fiatalnak.
– Itt tartózkodásotok ideje alatt nem hagyhatod el a palotát, csak külön engedélyre, akkor is csak kizárólag katonai kísérettel – szólt Mistyhez. – Ugyanez vonatkozik rád is, fiatalember – nézett fiára. – Továbbá a mai nap során kitakarítjátok a pincét, a nap végén személyesen fogom leellenőrizni munkátokat, és ha nem találom megfelelőnek, akkor holnap is a pincében fogtok takarítani! Egészen addig, míg nem végeztek a takarítással csak vizet és kenyeret fogtok kapni! – osztotta ki a büntetést.
– Azt hiszem, ezt megérdemeltük – mondta halkan Misty.

– Hadd emlékeztesselek fiacskám, hogy még mindig áll az ajánlatom – lépett oda Williamhez Clarisa is, miután Isabella továbbállt. Halkan beszélt, hogy mások ne hallják szóváltásukat. – Szóval ha megtudom, hogy még egyszer valami rosszra kényszeríted az én kislányomat, a cápákkal foglak megetetni! – fenyegetőzött, majd ő is elment. Ezek szerint, gondolta William, Clarisa azt hiszi, az ő ötlete volt megszökni az őrtől. Ha megtudná, hogy az ő kicsi lánya volt a kieszelője ennek az egésznek, valószínűleg nagyban megváltozna a véleménye… de nem akarta bajba keverni Mistyt, szóval inkább hallgatott az ügyről. Helyette inkább  így szólt Mistyhez:
– Induljunk, ha még ma végezni akarunk… – majd együtt lementek az alagsorba vezető lépcsőn.

– Most már emlékszem, miért nem szerettem soha ide lejönni… – nyögte lemondóan William. Misty pontosan értette, mire gondol. Az egész pince tele volt pókhálókkal, némelyiken még közepes méretű pókok is voltak, aminek láttán Misty legszívesebben sikítva felrohant volna az emeletre – nem sok minden volt, amitől ő megijedt, de a pók ezen kevesek közé tartozott. William sem rajongott értük, de ami még rosszabb volt számára, hogy megannyi patkány rágcsálását és karmolászását lehetett hallani.

– Mikor takarítottatok itt utoljára? – kérdezte fintorogva Misty.
– Körülbelül száz éve, nem is tudom – felelt William. – Ezt a helyet csak raktárnak használjuk, ide hozzuk azokat a dolgokat, amik már nem kellenek. Hát, akkor lássunk neki – szólt a lelkesedés legapróbb szikrája nélkül William, majd mindketten munkához láttak.

Mialatt William és Misty a pincét takarították, odafönt a trónteremben Isabella és Clarisa hangos szóváltásba keveredett.
– Miféle katonák veszítenek szem elől két gyereket fényes nappal?! Ennél még az én részeg legénységem is felelősségteljesebb! – dühöngött Clarisa.
– Nagyon sajnáljuk az ügyet – mondta kissé feszülten Isabella. – Eddig még nem fordult elő ilyen, biztosíthatlak, hogy a katonaságom teljes mértékben megbízható.

– Ja persze, csak úgy, mint a kis fiacskád, nemde? – szegezte neki Clarisa a kérdést.
– Ezzel mire akarsz célozni? – kérdezte élesen Isabella.
– Arra, hogy a drágalátos fiacskád rossz hatással van az én kislányomra! – kiáltott vöröslő fejjel a kalóznő.
Isabella megütközve nézett vissza rá, majd miután magához tért így szólt:
– Na ne viccelj, ezt még te sem gondolhatod komolyan! Még hogy az én fiam rossz hatással van a te lányodra? Inkább fordítva! – vágott vissza, ami igencsak meglepte Clarisát, mivel megszokta, hogy soha senki nem mer visszaszólni neki.

A válasz nem maradt el sokáig.
– Te most meggyanúsítottad az én kislányomat?! – kérdezte még az eddigieknél is dühösebben Clarisa.
– Ahogy te is az én fiamat! – állta a kalóznő szúrós tekintetét. Most már betelt Isabellánál a pohár, nem volt képes tovább eltűrni Clarisa rágalmazásait, úgyhogy érezte, itt az ideje kiállnia saját magáért.
– Hölgyeim, kérem nyugodjanak meg! – szólt közbe a tanácsos. – Erre semmi szükség!
– Maradj ki ebből, Alduin! – kiáltott ellentmondást nem tűrő hangon Isabella, mire a tanácsos behódolva lépett hátrébb.

A teremben tapintható volt a feszültség, a két nő szabályosan villámokat szórt a szemével egymásra.
– Ez esetben talán jobb lenne, ha mi innen lelépnénk! – szólt Clarisa.
– Helyes! – kiáltott Isabella. – Amúgy sincs szükség arra, hogy a te huligán népséged itt rendetlenkedjen az országomban!
– Hát jó, akkor én most… – kezdte fennhangon Clarisa, de ekkor hirtelen megszédült, majd hirtelen minden átmenet nélkül a földre esett.

Olyan hirtelen történt az egész, hogy Isabellának még meglepődni sem volt ideje, amikor hirtelen az ajtóban álló őr is a földre esett. Isabella nem hitt a szemének – hogy történhet meg ez? Úgy érezte, egy rémálomba került. Mi történik itt? Ez lehetetlen! – gondolta. Mikorra már csak ő volt az egyetlen ember a teremben, aki még talpon volt, hirtelen érezte, hogy megfordul vele a világ, majd minden elsötétült előtte.

Eközben a pincében William és Misty épp pihenőjüket tartották, mialatt elfogyasztották íztelen reggelijüket: egy szelet kenyeret egy pohár vízzel. Ez a megszokott első osztályú királyi élelmek után kifejezetten borzasztónak hatott.
– Ez a fél fogamra se elég – morogta Misty, mialatt próbálta elrágni a száraz kenyeret.
– Az biztos, hogy most megtanultuk a leckét – mondta William, majd arra gondolt, hogy egy izgalmas kaland sem ér meg ennyit, hogy ilyen szörnyű étken kelljen élniük. Miután végeztek, jobbnak látták, ha folytatják is a munkát, de ekkor Misty hirtelen megmerevedett és hallgatózni kezdett.

– Hallod ezt? – kérdezte, intve Williamnek, hogy maradjon csöndbe.
William, akinek már épp a kezében volt a seprű, ekkor hirtelen megállt és ő is fülelni kezdett. Bármennyire is koncentrált, a szokásos pincei zajokon kívül az égvilágon semmit nem hallott.
– Hogy érted? Én semmit nem hallok – szólt halkan William.
– Hát ez az – mutatott rá Misty. – Nem furcsa ez neked?
Most, hogy így belegondolt, tényleg szokatlan volt a csönd. A felső szint és a pince között csak egy lépcső volt, szóval a palota hangjai mindig leszűrődtek ide. De most úgy tűnt, teljes csend van odafönt.

– Talán mindenki elment? – találgatott William
– Ezt csak egy módon deríthetjük ki – mondta Misty, majd halk léptekkel elindult a lépcső felé. William szorosan a nyomában követte őt.
Mikor felértek a trónterembe, furcsa látvány fogadta őket: a terem teljesen üres volt, egy lélek sem tartózkodott ott rajtuk kívül. Bár a királyné és fontosabb személyzete nem mindig volt a palotában, de az őrök sosem szokták elhagyni a helyüket, vagy legalább is nem egyszerre, és akkor is csak királyi parancsra. Hogy lehet, hogy mindenki eltűnt és még csak nem is szólt nekik senki?

– Hova tűnt mindenki? – kérdezte csodálkozva William.
– Fogalmam sincs – felelte Misty. – Talán nézzünk körül.
Benéztek az ebédlőbe, a konyhába, a könyvtárba, a tárgyalóterembe, az összes mellékhelyiségbe, sőt még a hálószobákba is, de sehol nem volt senki, mindenki szőrén-szálán eltűnt.
– Mégis mi történt itt? – hüledezett William. – Talán mindenki kiment a városba?
– Lehet, de szerintem… – kezdte Misty, de ekkor hirtelen elhallgatott, ugyanis zajra lettek figyelmesek. Az egyik ajtó mögött közeledő léptek zaja hallatszódott. Misty minden szó nélkül megragadta William karját és berántotta őt a trón mögé, ami olyan nagy volt, hogy mindketten kényelmesen befértek mögé. Ekkor az egyik ajtó kicsapódott és két férfi hangja ütötte meg a fülüket.

– …és most, hogy a terv működött, végre mindenkit eltettem az utamból! – hallatszódott az egyik férfi hangja.
– Jó voltál, főnök, végre miénk a palota! – hallatszódott a másik férfi mélyebb hangja.
– Úgy érted, ENYÉM a palota, ugye? – kérdezte élesen a magasabb hangú.
– Ja igen, persze, persze – javította ki magát sebtében a másik férfi.
– Most már nincs más hátra, csak hogy közöljük a néppel a királyváltást – mondta elégedetten a magasabb hangú férfi, azzal mindketten távoztak a teremből.

Misty és William elkerekedett szemekkel néztek egymásra.
– Ez még is mi a fene volt? – kérdezte megrökönyödve William.
– Úgy tűnik, nem véletlenül tűnt el mindenki – vonta le a következdetést Misty. – Itt bűntény történt. Az a férfi, aki előbb itt járt, át akarja venni az uralmat. Kár, hogy nem láttuk az arcát…
– Szóval mindenkit megöltek?! – kérdezte megütközve William.
– Az nem biztos – szólt elgondolkozva Misty. – Végül is nem azt mondta, hogy mindenkit megöltek, csak hogy eltették őket az útból – mondta a lány.

– És az nem ugyanaz?! – kérdezte immár pánikolva William.
– Nem feltétlen – mondta a lány, aki próbálta megőrizni hidegvérét. – Amíg nem tudunk mindent, addig ne vonjunk le következtetéseket.
– És akkor most mégis mit csináljunk? – rimánkodott William.
– Először is, tűnjünk el innen minél gyorsabban, ugyanis valószínűleg nemsokára kellemetlen társaságunk lesz – kezdte Misty. – Majd ha biztonságban leszünk, megbeszéljük a többit.
Mivel Williamnek nem volt jobb ötlete, beleegyezett a lány tervébe. Miután megbizonyosodtak arról, hogy senki nincs itt rajtuk kívül, gyorsan kiosontak a palotából. Szerencsére odakint egy ellenséges őrrel sem találkoztak, így biztonságosan eljutottak a város felé vezető útra.

– És most hová menjünk? – kérdezte tanácstalanul William.
– Ezt inkább neked kéne megmondani, hisz te vagy itthon – emlékeztette Misty.
– Igaz – mondta a fiú, majd gondolkozni kezdett lehetséges búvóhelyekről. – Talán mehetnénk a templomba – vetette fel az ötletet.
– Nem jó, ott egyből megtalálnak – csóválta a fejét Misty. – Olyan hely kell, ahova senki nem megy.
– Akkor talán… az erdő?
– Persze, jó ötlet, ha már a város tele van ellenséges őrökkel, akkor inkább rohanjunk a vérszomjas banditák ölébe – mondta gúnyosan Misty. – Nem emlékszel, mi történt tegnap?
– De, igazad van – mondta William. – De akkor még is hova mehetnénk?

– Mit szólsz ahhoz? – kérdezte Misty, valahova a távolba mutatva. A fiú követte a lány pillantását, majd meglátta a sűrű növényzetben egy rejtett barlang bejáratát.
– Tökéletes! – mondta William. – Ennek a létezéséről még én sem tudtam!
– Akkor siessünk – mondta Misty, majd bementek a barlangba.

Már egészen beesteledett, amikor Isabella királyné magához tért és felkelt a padról, amin idáig feküdt. Először fogalma sem volt, hol van és mit keres ott, de aztán hirtelen sorban eszébe jutottak az emlékek a pár órája történtekről. Ijedten nézett körbe, majd meglátta nem messze tőle a földön fekvő Clarisát. Nyomban odarohant hozzá és megrázta.
– Clarisa, hallasz engem? – kérdezte rémülten.
A földön fekvő nő erre megrándult és félálomban így szólt:
– Nem, nem akarok több cápabelet enni… – mormolta. Isabella addig rázta, amíg végül teljesen magához nem tért.
– Mi-mivan? Hol vagyok? – kérdezte felébredve. – Mégis mi a ménkű történt? Semmire sem emlékszem…

– A palotatoronyban vagyunk és valaki álomitalt itatott velünk – mondta Isabella.
Most már Clarisa fejébe is visszatértek az emlékek.
– Ja igen, épp ott tartottam, hogy akkor most elhúzzuk innen a csíkot, de akkor hirtelen megszédültem – emlékezett vissza a kalóznő.
– És miután te elájultál, a teremben mindenki elájult, engem is belevéve! – tette hozzá Isabella.
– Micsoda?! Ez mégis hogy a fenébe történhetett? – értetlenkedett Clarisa.
– Valaki álomitalt kevert az ételbe… vagy az italba – mondta elgondolkozva. – Ezek szerint áruló van közöttünk.

– Hogy érted azt, hogy áruló?! – kiáltott fel Clarisa. – Nem tűröm, hogy engem gyanúsítgassanak!
– Nem úgy közöttünk – javította ki magát Isabella, mire Clarisa kissé lenyugodott. – Hanem a személyzetem között.
– Hát ez nem lep meg! – fűzte tovább a szót a kalóznő. – Amilyen félnótásak a te katonáid ez szinte várható is volt!
– Ebbe most inkább ne menjünk bele – mondta ingerülten Isabella. – Most tegyük félre a nézeteltéréseinket, össze kell fognunk!
Clarisa elgondolkozott a hallottakon, és belátta, hogy Isabellának igaza van.

– És mégis ki az a féleszű, akinek ezt köszönhetjük? – dühöngött Clarisa.
– Ha tudnám, most nem lennénk itt – vágott vissza Isabella. – Az biztos, hogy akiket láttam elájulni, ők ártatlanok.
– Látszik, hogy te semmit nem tudsz a bűnözőkről – mosolygott fölényesen Clarisa. – Arra nem gondoltál, hogy az áruló ott volt köztünk a teremben, és úgy tett, mintha elájulna, hogy a gyanú ne terelődjön őrá? Majd megvárta, míg mindenki szépen sorban elájul és behurcolt ide minket! – mondta felindulva.
– Logikusnak hangzik – mondta elgondolkozva Isabella. – De ez egyáltalán nem könnyíti meg a helyzetet…

– Én tudom ki volt, az a tanácsadó fickó, aki folyton a nyakunkon lógott, az a hogy is hívják! Még a szeme is ferdén állt! – bizonygatta Clarisa
– Az lehetetlen, ha valakibe mindennél jobban megbízom, az Alduin – mondta Isabella.
– Látod, ez a gond veled, hogy mindenkiben megbízol, még olyanokban is, akikben nem kéne! – szólt Clarisa. – Szerintem akkor is ő volt!
– Hiába találgatunk, így úgy sem jövünk rá, ki volt az – mondta Isabella. – Inkább arra kellene visszaemlékeznünk, hogy észleltünk-e szokatlan dolgokat, vagy valaki furcsán viselkedett-e!

És ekkor hirtelen beugrott Isabellának egy emlékkép: pontosan látta maga előtt azt a pár órával ezelőtt lezajlott eseménysort, amikor az ebédlőben Jeremy megkínált mindenkit az általa készített „különleges borral”… most már értette, mitől volt olyan különleges!

– Megvan! – kiáltott fel diadalittasan Isabella. – Az áruló Jeremy, a bárd!
– Hogy ki? – értetlenkedett Clarisa, de ekkor mögöttük a sötétben megszólalt egy férfi:
– Csak nem rólam beszélnek, hölgyeim?