Szerelem: Vissza a halálból – 14. Karácsonyi mészárlás

A hónapok eseménytelenül teltek, de lassan közeledett a karácsony, és mindenki éppen olyan izgatott lett, mint az apokalipszis előtti karácsonyokkor. Én pedig annál is inkább, hiszen ez volt az első karácsonyom. Az első életemben azt már nem tudtam megélni, de amúgy is, ez az élet annál jóval több volt! Eddig sokkal hosszabb volt, érezhettem a szerelem kiteljesülését és bukását, és mellesleg már nyolc hónapos terhes voltam!

Most pedig… esett a hó. Csak a halálom előtt pár perccel láttam hóesést, de az igaziból nem volt semmi.
– Victoria! – rohant be a konyhába Harley,- Ezt látnod kell!
Elizabeth és én éppen a karácsonyi ebéden dolgoztunk, a lány pedig szinte teljesen váratlanul rontott be.

– Szervusz, Harley – szólt oda Elizabeth.
– Ó, szia. – vágta rá a szőke lány zavarodottan,- Naszóval. Vic, olyan magas hó van! Nem megyünk ki hógolyózni, meg hóangyalkákat, meg hóembert csinálni?
Szokás szerint izgatott volt, és erre jellemzően erősen hadart, és ugra-bugrált is közben.
– Én már nem igazán tudok futni meg hajolgatni – mondtam.

– Nem baj, akkor te… majd nézed. Na, gyere, buli lesz! – erősködött.
– Oké, megnézhetem, ha nagyon akarod – sóhajtottam végül.
– Köszi, köszi! Tudtam, hogy rád lehet számítani!

Aztán egy hatalmas lendülettel a lány meg is ölelt, majd feldöntött, akkora erővel.
– Hé, óvatosan a kisbabával! – szóltam rá.
– Ja, bocsesz! Nem ismerem a saját erőmet – nevetett, bár én egyáltalán nem tartottam viccesnek,- Na, gyere!

El is indultunk az ajtó irányába, de Elizabeth még utánam szólt:
– Victoria!
– Igen? – kérdeztem vissza.
– Vigyázz a kisbabára.
– Én mindig óvatos vagyok.

– Na, gyere te óvatosság mintaképe! – nevetett Harley a lépcsőházba.
– Figyelj, amikor szeptemberben berúgtál, akkor is én vigyáztam rád – förmedtem rá kuncogva.
– Igazán nem kellett volna  –nevetett Harley.
– Ja, persze. Na, inkább menjünk a parkba!

A parknál viszont teljesen szokatlan látvány fogadott minket, ami… nem is tudom, hogyan írjam le? Szörnyű volt! Igaz, én ilyen jelenetekhez már régen hozzászokhattam, de nem a mi békés lakótelepünkön… Szóval, hol is kezdjem el a dolgok leírását?

Valahonnan beszabadult néhány zombi, és a helyiek közül páran rájuk vadásztak. Szerencsére elég kevés zombi volt, mindösszesen három, de így is képtelenség volt! Az ember itt él egy elbarikádozott, hiperbiztonságos lakótelepen, erre bejön pár bestia? Ki számít rá? És ezúttal esküszöm, tényleg nem én voltam.
– Itt meg mi a franc történt? – kérdezte Harley azt, amire én, és szerintem mindenki más is gondolt.

Egyszer csak feltűnt egy negyedik zombi is, ami éppen kettőnk felé tartott. Harley elém tette a karját, hogy védelmezzen. Vagy pontosabban azért, hogy a gyerekemet védelmezze. Az én immunitásom egy megmagyarázhatatlan dolog volt, amit utódom nem örökölhetett sehogy se. Egyébként meg fogalmam se volt arról, hogy egy terhes nőt érő zombi harapás milyen hatással lehet a magzatra. Azt viszont pontosan tudtam, hogy Harleyra milyen hatással lehet. Nekem kellett volna őt védelmeznem.

– Jól vagytok, csajok? – kérdezte egyszer csak valaki.
Vince. Szerencsére pont időben jelent meg a fegyverével, és megmentett minket. A sokktól viszont még mindig nem tudtunk megszólalni, csak lihegtünk. Csoda, hogy az izgalmak hatására nem indult be nálam a szülés.
– Kösz, jól – mondta végül Harley.

– Innen menjünk! – mondta Vince, én viszont megfagytam.
– Vic, mi a baj? – kérdezte Harley.
Az volt a baj, hogy egy pillantást vetettem a lelőtt zombi arcára. A zombik, vagy legalább is ez az egy, nem beszöktek, hanem itt bent alakultak át. Ez a zombi ugyanis nem volt más, mint…
– Barber tábornok! – állapította meg Vince.

– Lelőttem a tábornokot – ismételte a férfi.
– Nem vagy egyedül – mondta egy nő a zombi vadászok közül,- Ezek a zombik… mind a mieink. Itt van Jeremy, meg Emily… Izzy kis barátnője. És az ikrek anyja.
Ledöbbentem. Hogyan történhetett ez? Csak úgy a semmiből nem válnak az emberek zombivá! Itt valami külső beavatkozásnak kellett történnie, de milyennek? Persze tudtam, hogy én leszek az egyes számú gyanúsított.

– Szerintem szólni kellene a többieknek – mondta Harley,- Járvány van, jobb, ha mindenki bezárkózik.
– Egyet értek – mondta egy újabb vadász,- Hova menjünk?
– Bradley irodájába! – mondtam,- Bradley már vezetett túlélőcsapatot, és nagyon okos. Szerintem találni fog megoldást.

– Lehet, hogy valaha egy nagy túlélőguru volt, de megbízhatunk még benne? – kérdezte az első vadász,- Elvégre öt évig mozgásképtelen volt.
– A tapasztalata még mindig megvolt! – kiáltottam.
– Jó, de nem is csak az. A kísérletei… Milyen vezér lehet az, aki itt istent játszik?

– Szerintem ne vitatkozzunk, hanem menjünk! – szólt közbe Vince,- Pucoljunk Newcastle-hoz, aztán a vezér kérdését máskor megbeszéljük!
Volt a hangjában valami, amivel meg tudta győzni az embereket, így el is indultunk a felhőkarcoló irányába.

– Victoria, tudsz menni? – kérdezte aggódva.
– Velem ne törődj, van lábam – morogtam.
– Jó, de nem vagy fáradt?
– Hagyjál békén!

Abszolút nem tetszett, hogy most játszani akarta az úriembert, mikor eddig teljesen kudarcot mondott, mint apa és férfi. Valóban jobb lett volna, ha segít, mert nem igazán tudtam tartani a tempót a futólépésben haladó emberekkel, de a büszkeség győzött.

Végül csak eljutott a teljes csapat Bradley irodájába, ami ugyanabban a felhőkarcolóban volt, mint az otthonunk. Amikor beértünk, Bradley és Elizabeth mindketten az irodában voltak, a kis Josie-val kiegészülve. Mi viszont rögtön meg is zavartuk a családi békét.
– Hé, nem rendeztünk bulit – jegyezte meg Bradley meglepetten.

– Baj van! – kezdtem újságolni,- Zombik! Itt! A parkban!
– Micsoda?! – hitetlenkedett Bradley,- Ez lehetetlen! Hogy jutottak be?
– Ezt mi is tudni szeretnénk, de ez nem a legrosszabb része.
– Hanem micsoda? – kérdezett rá Elizabeth.

Itt megfagytam. Legyek én a rossz hír közlője? Mondjam el én, hogy az apja is a zombik között volt? Képtelen voltam megszólalni, de Vince megtette helyettem:
– Nem külső támadás volt. Az összes zombi, akit találtunk, a mijeink között volt. Barber is köztük volt. Sajnálom.
Csak ámultam, mennyire tapintatosan Elizabethék tudtára tudta adni a szörnyű tragédiát.

Elizabeth viszont ennek ellenére is összeomlott. Sírva fakadt, majd lerogyott a kanapéra.
– Kicsim… – szólt hozzá Bradley.
– Sajnálom – ismételte Vince.
– Nem a te hibád – mondta neki Bradley.

– Akkor, most mi legyen? – kérdezte az egyik vadász.
– Szükségem van levegőre – mondta Elizabeth, majd felpattant, és sírva kirohant.
Bradley elindult utána, de Vince megállította. Elizabeth rendben lesz, de ennek a csapatnak szüksége lesz a tanácsára.

Úgyhogy Bradley összeszedte magát, és elkezdett a megoldáson agyalni.
– Akkor azt mondjátok, hogy az összes zombi közülünk való volt? – kérdezte, mire többen is bólintottak,- Viszont a járvány nem tör ki csak úgy magától. Kellett valami, ami elindítsa. Kell, hogy legyen egy nulladik zombi.
– Szerintem neked lehet közöd hozzá! – szólalt meg az egyik vadász.

– Igen, állandóan ezeket az őrült kísérleteket végzi! – szólalt meg valaki más.
– A helyi Frankenstein!
– Gyerekek, ez nem fog vezetni sehova! – próbálta Bradley megnyugtatni a tömeget.
– Ha Mike itt lenne!

Nem bírtam tovább hallgatni, ahogy a tudatlan tömeg gyalázta az apámat, úgyhogy inkább beszálltam a liftbe megnézni, hogy Elizabeth felment-e a lakásba, vagy egyáltalán, hogy hogy van. Szörnyű trauma érte, így nem kellett volna egyedül maradnia. Ilyenkor jobb, ha van vele valaki, akinek a vállán kisírhatja magát.

Meg is találtam Elizabethet, ahogy az erkélyen ücsörgött szomorúan, teljesen magába roskadva.
– Nem jössz be? – kérdeztem,- Idekint meg fogsz fagyni!
– Jól vagyok, köszönöm – mondta,- Csak tudnám, Gwen hol van.

– Biztos jól van, majd megkeressük – ígértem.
– Remélem, igazad van – vágta rá Elizabeth, majd felállt, hogy megöleljen, de én csak álltam és néztem előre döbbenten.
Tettem két lépést előre és lenéztem. Megdöbbentő látványban volt részem.

Hátulról láttam egy női alakot. Nem tűnt zombinak, normálisan ment előre, egy férfi felé. Nem hallottam onnan fentről, hogy mit mondott a férfi a nőnek, de mintha szólt volna hozzá. Ő se nézte élőhalottnak, tehát ebből meggyőződhettem róla, hogy mindketten emberek voltak. A fura, szokatlan dolog viszont csak ezután következett.

A nő rátámadott a férfira, és megharapta. Miért tenne ilyet egy ember? Elvégre nem csoszogott, nem tűnt zombinak… akkor mi történt itt? Szerintem a férfi is nagyon megijedhetett.

– Várjunk csak egy percet! – szóltam, majd elindultam vissza az irodába, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetséges volt a nyolc hónapos pocakkal.

– Az hiszem, megvan a tettesünk! – szóltam, ahogy benyitottam.