Szerelem: Vissza a halálból – 23. Egy új élet

2108 januárja volt, amikor eljött az ideje, hogy átköltözzek Vince-hez, a kicsivel együtt. Addigra szerencsére megszűnt a zombi veszély a lakótelepen. Harley pedig már átvonult egy másik lakásba, és boldogan engedte át a helyét. Fontosabb volt neki a barátságom, mint a büszkesége, és amúgy se akart már abban a lakásban maradni. Főleg mivel volt egy teljesen berendezett babaszoba is benne, aminek ezennel új lakója lesz. Vince pedig december 24.-e óta most ment először haza, az elmúlt négy hétben velem aludt.

Útközben viszont összefutottunk Mike-kal, aki Isiah társaságában ment sétálni. Amint messziről meglátott kis családommal, rögtön megállt, és láttam már onnan, hogy méreget minket. Vince rögtön oda is szólt neki:
– Még mielőtt bármit is szólnál, Victoria remek édesanya, és köze nincs ahhoz a szörnyűséghez, amit te, az egész kísérlet legfőbb ellenzője, létrehoztál.

– Csillapodj, Dawson! – szólt vissza Mike,- Nincs bennem semmi rossz szándék, csak beszélni akartam.
– Akkor mondd gyorsan, nem érünk rá!
– Csak annyi, hogy sajnálom. Nem így képzeltem el, én csak… Jó tudom, úgy tűnik, valóban nem lesz soha semmilyen módja, hogy visszakapjuk a halottainkat, csak, hát… nehéz, hogy a második feleségem is meghalt. Neked viszont nagy szerencséd van.

– Tudom – vágta rá Vince.
– Amúgy mi lett végül a szörnnyel, amit létrehoztam?
– Fejbelőttem – vágtam rá,- Így már nem fog visszatérni soha többé.
– Talán úgy a legjobb – sóhajtotta Mike, majd elköszönés nélkül ment tovább.
Közben azt vettem észre, hogy a kis Isiah végig Evát nézte. Már akkor lehetett látni, hogy majd valami lesz köztük. Azt hiszem, elkezdhetek aggódni a lányomért.

Hamarosan azonban az új otthonunkban voltunk. Ez egy olyan pillanat volt, amire már régen vártam.
– Hát, Isten hozott itthon! – mondta Vince,- Nagyjából már biztos ismered a járást, de akkor megmutatom Eva szobáját.
– Rendben. Már nagyon szeretném látni.

Vince be is vitt abba a bizonyos másik szobába, ami egy megszokott babaszoba volt. Volt ott rácsos ágy, játékok, robotdajka. Az apokalipszis előtt szinte minden háztartásban volt egy, és Harley-nak, amikor még ő maga dolgozott a babaprojekten, sikerült beszerezni és felújítani egyet. Persze nem terveztük állandóan használni, csak ha egy-két órára kettesben akartam lenni Vince-szel. Azért szerintem egy tényleges emberi lényt sose helyettesíthet teljesen egy gép.

– Na, hogy tetszik? – kérdezte Vince.
– Szerintem nagyszerű. És biztos szívesen fog itt lakni Eva is.
– Amúgy érzed ezt a szagot? – kérdezte Vince.
– A kisasszony annak örömére, hogy új otthona van, rögtön bepipilt. Mindjárt keresek egy tiszta pelust.

Evában persze rengeteg örömünk is telt, ő volt a legjobb kisbaba a világon. Ahogy rám mosolygott, ahogy megszorította az ujjamat az apró kezecskéivel, a pici körmei… csak imádni tudtam azt a kicsit. Nem hinném, hogy bármi is lett volna a világon, amit ne tettem volna meg érte.

Persze, mint ahogy már az első napokban is tudtam, elég jó alvó volt. Könnyen elaludt, és nem ébresztett fel az éjszaka közepén a bőgésével. (Bár volt robotdajka, raktunk a szobába egy olyan berendezést, ami átközvetítette hozzánk az onnan jövő hangokat.) Így az éjszaka tudtam egy kicsit az apjával is foglalkozni.

– Tudod, a Mike-kal való találkozásunk ma… – említettem fel Vince-nek a beköltözésem éjszakáján.
– Hát, meglepett, hogy beismerte tévedését, de nem javít semmin – vágta rá Vince ingerülten,- Az én szememben még mindig egy képmutató dög.
– Nekem se tartozik a kedvenc embereim közé, de azért meg tudom érteni. Meg hát… sajnálom, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy.

– Mi, hogy létrehozott egy szörnyet, aminek köszönhetően veszélybe került a babánk? – folytatta a férfi felháborodottan,- Hát, én is sajnálom. Még jó, hogy nem lett annak semmi hosszú távú következménye, hogy egy hónappal hamarabb jött.
– Én azt sajnálom, hogy erőszakhoz kellett folyamodnom – mondtam,- Hogy nem tudtam szavakkal meggyőznöm azt a másik teremtményt. Elvégre… ő volt az egyetlen hozzám valamennyire hasonlító lény. Akár testvérek is lehetnénk.

– Nem, ő semmiben se hasonlított rád. Ő csupán egy intelligens zombi volt, te pedig… te pedig Victoria vagy.
– Tudom, csak… azt hittem, csak egyszerűen félreértett, és szüksége van szeretetre.
– Most éppenséggel neked volt szükséged szeretetre – mosolyodott el Vince, majd ismét megcsókolt.
Ez az este, és a sok, amelyik követte, végül tökéletesen telt, Vince pedig hamarosan a férjem lett.

Az esküvőt a közeli parkban tartottuk meg március végén, amikor az idő már jobbá vált. Harley megőrizte nekem azt a bizonyos fehér ruhát, amit annak idején felvettem, de úgy gondoltam, rossz ómen lenne abban esküdni. Így végül egy egyszerű piros ruhát vettem fel, és nem is történt semmi baj. Sőt, még egy kis nászútfélénk is lett!

Hogy pontosítsak, a terhességem alatt mindenki hiányolt a felfedezőtúrákról. Akkoriban valóban az egészségem volt a legfontosabb, de így három hónappal a szülés után már egyre hangosabb volt mindenki, hogy jobb lenne elmennem. Ezért nászút gyanánt zombikat ölni és gyógyszereket gyűjteni mentünk, de csak egy hétre. Többet nem bírtam volna ki Eva nélkül.

– Szerinted lesz valaha egy világ zombik nélkül? – kérdeztem egy kisebb csata után.
– Az szerintem pár száz évbe beletelhet – vágta rá a férjem,- De addig fokozatosan egyre kisebb akadályt jelentenek. Mondjuk, nem hinném, hogy az eltűnésükkel az emberiség örökre megmenekülne.
– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem.

– Ez a faj már csak ilyen – vágta rá Vince, majd fejbelőtt egy újabb élőhalottat,- Mindig talál rá módot, hogy majdnem elpusztítsa önmagát.
Elgondolkodtam ezen a mondaton, és talán volt benne valami. De talán ez nem a teljes emberi fajra igaz. Mert van az emberiségnek egy másik jellemzője is: a küzdelem és a túlélés.

Közben egyébként Eva is szépen növekedett, és a kis csecsemőből lassan egy gyönyörű aprócska hölgy lett belőle. A mi kis gyönyörűségünk, akinek a feje tetejére sűrű, vörös haj nőtt. Vince mindig azon viccelődött, hogy biztos azért, mert félig skót. Annál a népnél fordulnak elő legnagyobb arányban a vörös hajúak, még ha Vince-nek éppenséggel nem is olyan színű.  Én viszont más okát láttam.

Időnként régi évkönyveket nézegettem. Tudtam, hogy a testrészeim főleg Vince-ék iskolájának diákjaitól és tanárjaitól származtak, így próbáltam keresni, hogy Eva kihez hasonlít leginkább. Ezt azonban gyorsan feladtam, hiszen, mint rájöttem, ez teljesen lényegtelen, és amúgy is csak felzaklat. Akármi is volt a múltamban, én voltam a kislány anyja.

Egyébként gyakran feljött hozzánk Harley is, hogy meglátogasson engem és a kicsit. Már nyoma se volt semmilyen haragnak, mellesleg Harley ezúttal remek hírrel érkezett.
– Sose fogod elhinni, mi történt! – kezdte lelkesen.
– Találtál egy beszélő fát? – kérdeztem.

– Bepasiztam! – újságolta a lány.
– Na, ne! És ki a szerencsés csávó?
– A kedves férjed – nevetett Harley,- Na, csak vicc volt. David Springfield a neve.
– Várj, ő nem az a mohawk-os fazon, akinek odaadtad az utolsó üveg ellenszert?

– Igen! Megmentettem az életét, majd pár hét múlva elkezdtünk randizni. Már öt hónapja együtt vagyunk igaziból, csak eddig titkoltuk.
– Hát, gratulálok! – szóltam hozzá.
– Jaj, egyébként mondtam neki, hogy most itt vagyok. Ugye nem baj, ha úgy tíz percen belül felugrik?
– Nem – mosolyogtam el,- Szívesen látlak titeket bármikor. És örülök, hogy végül te is találtál valakit.

– Jaj, köszi! – lelkendezett Harley,- Na, még megnézném, hogy van a kedvenc babucikám.
Átadtam neki Evát, hogy ő is dajkálgathassa. A kislány hatalmas népszerűségnek örvendett, és az nem volt véletlen. Olyan volt, mint egy kis angyal.

Hamarosan fel is ugrott David, de nem maradt sokáig, még egy kávét se ivott meg. Csak röviden bemutatkozott, majd a barátnőjével együtt el is ment. Hiába, a szerelmeseknek mindig ilyen sietős. De azért örültem, hogy Harley is megtalálta végül a boldogságot. Már eléggé utálni kezdtem magam, amiért úgy éreztem, ezt elvettem tőle.

Nem soká Vince is hazaért persze.
– Szia, drágám! – köszöntött,- Bocsi, csak a fiúkkal legurítottam egy sört.
– Semmi gond. Én pedig épp az ebéden dolgozok.
– Szívem, te egy angyal vagy!

– Ó, ugyan már, csak ügyelek rá, hogy jól táplált legyél! – mosolyodtam el.
– És, a tündérkénk hogy van?
– Köszöni jól. Épp a macijával játszik.
– Hát, szia, édesem! – köszönt oda Vince ezúttal Evának,- Megjött az apukád!

Megebédeltünk, majd utána volt még egy kis bejelentenivalóm Vince számára:
– Terhes vagyok.
– Már megint? – kérdezte Vince meglepetten,- Pedig még fél év se telt el Eva születése óta!
– Oké, tudom.  De szerintem a mi életmódunk mellett ez nem olyan meglepő.
– Hát ez igaz. De én imádom az életmódunkat.
– Én is.

Vince ezután felkapott a földről, és lerakott a kanapéra.
– Vince, még el kell mosogatnom! – mondtam neki.
– Hagyd a mosogatást, Kicsiszívem, majd megcsinálom én. Te csak pihenj!
– Azért egy mosogatást még meg tudok csinálni, eléggé az elején járok.

– Nem, te most pihensz, én pedig vigyázok rád! – szólt Vince,- Jóvá teszek mindent, amit elhanyagoltam, amikor Evával voltál terhes.
– Hát… ez tényleg nemes lelkű dolog…