Szappanbuborék a szerelem – 5. Szokatlan történések
Van, hogy barátaink szeretetből szervezkednek a hátunk mögött.
A hétfő mindig dupla némettel kezdődik. Valahogy az elmúlt négy év során nem sikerült felhagyni ezzel a „csodálatos” hagyománnyal.
Ma az első óra végén drága Farkas tanárnő – aki egyben magyar tanár és az osztályfőnökünk is – felelést hirdetett, aminek Marci lett az áldozata. Természetesen a választás órai viselkedés alapján történt, a tanárnő meglátása szerint ő beszélt a legtöbbet. Az már mellékes, hogy Gergő bökdöste folyton, hogy súgja meg az elvégezendő fordítás egyes szavait… Szegény srác nem szerepelt valami jól, még az egyszerű kérdésekre se tudta a választ.
– Valaki múlt időbe tudná nekem tenni a futni igét? – fordult Farkas tanárnő a csoporthoz – Azt hiszem ez nem nagy elvárás, évekkel ez előtt tanultuk…
Néhány pillanatnyi csöndet követően, olyan irányból jött az akaratos „én, én, én”, ahonnan a legkevésbé se számítottam rá.
Mellőlem. Réka majd kiesett a padból úgy jelentkezett, ijedtemben rá se mertem nézni, nehogy nekem essen, de a szemem sarkából láttam mennyire meg akarja mondani a választ. Érthetetlen volt számomra, hogy mire fel ez a lelkesedés, mikor szombaton még cseppet se érdekelte az egész.
Betti, a németes csoport és egyben az osztály esze ijedten fordult hátra. Úgy tűnt rosszul érintette, hogy nem csak ő az egyetlen, aki válaszolni tud az egyszerű kérdésre. Bizony, ez a lány stréber a javából, és nem hagyja, hogy bárki a babérjaira törjön.
A kis okostojás jelentkezés nélkül közbeszólt:
– Laufen, lief, ist gelaufen, tanárnő.
– Hogy az a… – kezdett szitkozódásba Réka mellettem – Az eszem megáll, hogy ennek a libának mindent tudnia kell…
– Helyes, Betti – mosolyodott el a tanárnő, majd Marcihoz fordult, miközben a kis zsenipalánta vigyorgott egy sort, és elégedetten nyugtázta, sikerült megvédenie posztját. – Hát Marci, a közelgő érettségit figyelembe véve ez nem volt valami fényes… – kezdte a feleletet elemezni a tanárnő, ám mielőtt a végére érhetett volna, megszólalt a csengő.
Nagy zsivaj közepette távoztunk szünetre, ahogyan az jófajta diákokhoz illik. Már éppen kerestem volna Rékát, hogy hol maradt le, mikor hirtelen Marci lépett oda hozzám vigyorogva:
– Szia, Vivi!
– Hello! – nyögtem kissé kelletlenül, emlékezetem szerint reggel is köszöntem neki egyszer.
– Igazából csak kérdezni szeretnék valamit…
– Hát, akkor ki vele – bíztattam zavart és szégyenlős arcát fürkészve.
Halovány lila gőzöm se volt, mit akarhat. Első és egyben utolsó „mélyreható” beszélgetésünk tavaly, a ballagáson esett meg, mikor a felsősöket búcsúztattuk. Egész konkrétan elkérte tőlem a celluxot, hogy felragasszon pár szál virágot a táblára, és ha már a széken állt, megkértem, hogy a fenyőágakat is igazítsa meg, mert le fognak esni.
– Szóval – kezdett bele vonakodva – tök jól lefordítottad azt a szöveget órán, nekem meg nem mennek az ilyen dolgok, és arra gondoltam, esetleg korrepetálhatnál németből. És ha már itt tartunk, matekból is elég gyenge vagyok, meg aztán a töriről nem is beszélve…
Persze, meg a Mesemaci pizsamája! Az addig világos, hogy a német nem megy neki, de a matek cseppet se a gyengéje, a törit meg ától zéig lediktálta Gergőnek pénteken. Azért nem most jöttem le a falvédőről…
– Örülök, hogy engem találsz a megfelelő személynek – kezdtem barátságosan – de nem hiszem, hogy szükséged lenne bárki segítségére is. Úgy tudtam tanárhoz jársz németből, a többi meg megy egyedül is!
Volt némi ingerültség a hangomban, de szakadatlanul mosolyogtam rá. Egyszerűen nem tudtam mire vélni, hogy ilyesmivel állt elő. Már majdnem faképnél hagytam, mikor újra megszólalt:
– Oké, nem kamuzok – mondta komoly arccal, miközben megjelent mögötte Mr. Bájgúnár, a kispajtása – Igazából csak szeretném, ha eljönnél velünk valamerre a hétvégén. Gergő mindig hozza magával Rékát, én meg béna harmadikként kullogok utánuk. Te vagy Réka legjobb barátnője, de azt mondta, mindig nemet mondasz, ha hív…
Ez igaz. Tényleg mindig nemet mondok az effajta hétvégi kiruccanásokra, de ennek csak egyetlen oka van: Czakó Gergő! Nem bírom elviselni az idétlen képét!
– Hááát… – kezdtem, mindezt igen határozatlanul. Komolyan gondolkodóba estem, mitévő legyek. Magam se tudom miért, de kecsegtetett a gondolat, hogy Marci szerény személyem miatt hív el hétvégére, de ott motoszkált a fejemben egy másik lehetőség is. Mi van, ha Réka rendezte így, és erőszakot alkalmazva kényszerítette Marcit, hogy hívjon el. Lehet, hogy meg is kínozta, vagy esetleg lefizette. Drága barátnőmből bármi kitelik, ha a nem létező szerelmi életem felvirágoztatásáról van szó…
– Majd még megbeszéljük, jó? – nyögtem végül, és már alig vártam, hogy számon kérhessem Rékucin a dolgot.
– Nagyszerű! – vigyorogta Marci – Megadod a Csevegő címed? Majd valamelyik délután megbeszéljük ott. Szerintem most hétvégén biliárdozni megyünk, vagy hasonló.
– Remek – vigyorogtam én is kedvesen, de kissé erőltetetten – Csak az a baj, hogy nincs nálam toll – sajnálkoztam, bár cseppet se bántam. Réka, ezt még megkeserülöd!
Szerencsétlennek akaratomon kívül is törleszteni kezdtem, ugyanis egész szünetben Bettikét kellett hallgatnia. Ez a lány nem csak stréber, még ragadós is. Ha egyszer belekezd a beszédbe, és az ember véletlen akár egy picit is odafigyel rá, máris lecsap, és nem engedi. Mint egy áldozatát váró, beszédkényszeres izé… hozzá semmi se hasonlítható.
– A törim tuti ötös lesz, beszéltem Várkonyi tanárnővel reggel, még csak belenézett, de a terjedelemből úgy ítélte meg, hogy kellőképpen kifejtettem a nézeteimet is. Amúgy ezt a halom könyvet most hoztam a könyvtárból, az irodalom beadandóhoz kellenek. Te miről fogsz írni?
– Te jó ég! Addig még egy hónap van, mire azt le kell adni, és egyébként is, ha ez a könyvkupac a magyarhoz kell, akkor mire a másik?
Erre a kérdésre már nem kapott választ kedves barátnőm, ugyanis kivételesen én előztem meg Bettit a beszédben:
– Ugye tudod, Rékuci, hogy nem vagy semmi… – bájologtam, némi cinizmussal a hangomban.
– Nahát, ez igazán kedves! Tudtam én, hogy szeretsz! Minek köszönhetem a dicséretet? – pironkodott vigyorogva, mintha hálálkodtam volna neki egy sort.
– Majd később elmondom – zártam le gyorsan a témát, mielőtt mélyebbre ástunk volna, ugyanis Miss. Okoska pletykaéhesen fülelt a pad túloldalán.
A csöngő szóval egy időben állt neki Farkas tanárnő is bekiabálni minket a terembe. Hiába, a tanáraink a szívükön viselik, hogy átmenjünk a vizsgákon, és egy másodpercet se vesztegethetünk a tanulóidőből. Csoda, hogy ilyen lelkiismeretes és aggódó pedagógusok mellett a szerencsétlen diák lerágja az ujját is, mire eljut a nyavalyás érettségiig?
Idegesség ide, vagy oda, mielőtt bementünk a terembe megsúgtam Rékának, mennyire nem volt sportszerű tőle, hogy rám uszította Marcit. Értetlen, bamba képpel meredt rám, mint aki tök ártatlan és nem ért semmit, én meg sértődöttet játszva bevonultam a teremben, remélve hogy legalább az óra végéig átgondolja a dolgot és bevallja, hogy ő a hunyó.
A válás után minden álmom ez a stúdió volt, rengeteg pénzt és energiát fektettem bele, most meg fizethetem a kölcsönöket. De egy percig se bánom, ameddig azt csinálhatom, amit szeretek, főleg ha jövedelmező is.
Ma éppen egy hölgyet próbáltam meggyőzni arról, hogy tökéletesen áll a sminkje, mikor mögém lépett valaki. Azt hittem Dóra az, a kozmetikus, aki majd meggyőzi az ügyfelet arról, hogy ez a színvilág és visszafogottság pont jól áll neki, remekül fog mutatni a képeken. Hát tévedtem.
– Csókolom, jól tudom, hogy kiskegyed ennek a stúdiónak a lelke és irányítója? – kezdett mondandójába a férfi. Igen erőltetett választékossággal beszélt, nem volt túl szimpatikus, de az évek során megtanultam elrejteni a véleményem a kuncsaftok elől.
– Jó napot! Igen, én vagyok a tulaj, miben segíthetek?
– A fiamról szeretnék egy fotósorozatot, most érettségizik, egyszer van ilyen az ember életében…
– Értem, és milyen elképzelései vannak?
– Hát olyan nagyon nincsen, csak eszembe jutott, és gondoltam utána nézek, mik a lehetőségek.
Szeretem a „határozott” embereket…
– Tablókép jellegűt tudok javasolni, vagy egészalakos fotósorozatot. A tablókép egy…
– Elnézést, hogy eltérek a tárgytól, de maga olyan ismerős nekem valahonnan – vágott a szavamba, ráadásul ezzel az idétlen dumával – melyik középiskolába jár a lánya?
El se tudtam képzelni, honnan tudja, hogy lányom van.
– A Mirella Katalin Gimnáziumba. Szóval a tablókép…
– Nahát! Az én fiam is oda jár! Lehet, hogy osztálytársak. Czakó Gergőnek hívják.
Felhagytam a próbálkozással, beszélgetésbe elegyedtem a férfivel, hamarosan kiderült, hogy a gyerekeink valóban egy osztályba járnak, és valószínűleg egy szülői értekezleten találkozhattunk.
Kibeszéltük az osztályfőnököt, és az érettségit, majd Balázs – mert, hogy így hívják – ismét elterelte a témát.
– Nem lenne kedved valamelyik este velem vacsorázni?
Teljesen kikeltem magamból:
– Nem! Sajnálom, ez nem lehetséges! – jelentettem ki gondolkodás nélkül – Rengeteg a dolgom, és egyébként se…
– Csak egy ötlet volt – vágott ismét a szavamba – de most mennem kell, még van egy kis dolgom. Talán a következő szülőin találkozunk…
Balázs elköszönt, majd távozott, ám egy percnyi időm se volt, hogy a történteken gondolkodjak, az előző hölgy ismét elégedetlenkedni kezdett, és a fodrászt követelte. Hatalmas felháborodással indultam hát a személyzeti helyiség felé, hogy előkeressem az alkalmazottaimat, akik láthatólag elég rosszul végezték a dolgukat.
Mikor este hazaértem, a liftre várva felhívtam a barátnőmet, Melindát, hogy beszámoljak neki a történtekről, és kikérjem a véleményét Balázsról. Egészen biztos voltam benne, hogy tudja, kiről beszélek, ő mindenkit ismer. Cseppet se lepődött meg a beszámolómon, és ez gyanússá vált.
– Csak azt ne mondd, hogy te küldted a nyakamra a Czakó gyerek apját!
– Ugyan már, miért tennék ilyet? – kérdezte rájátszva az értetlenségre, csupán a hangját hallva is tudtam, hogy hazudik.
– Tudod Melinda, hogy nincs szükségem…
– Egy randi nem árt meg! Legalább egy esélyt adhatnál neki!
Persze, könnyen beszél az a nő, akinek felhőtlen az élete két gyerekkel és a férjével – aki mellesleg az első barátom volt. Nem vagyok féltékeny, cseppet se, de azért néha elgondolkodok rajta, mennyivel kevésbé lennék magányos, ha annak idején Attilát választom. Mindezeket leszámítva se tűröm, ha szervezkednek a hátam mögött.
Este vacsora után nem volt kedvem megnézni a híreket, így inkább vettem egy forró fürdőt, majd befeküdtem az ágyba olvasni egy kicsit. Mostanában kevesebb könyvre van időm, mint régebben, az éppen aktuálisat már hónapok óta nyúzom. Most se sikerült sokat haladni vele, Vivi lépett be a szobába.
Letelepedett mellém az ágyra, majd beszélni kezdett, mint ha vacsoránál egyébként nem ezt tette volna:
– Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy Réka miért csinálta ezt! Igazán megérthetné, hogy… és különben is hogy jön ahhoz… meg amúgy is… – hadart és értetlenkedett, nem sok értelmes mondat hagyta el a száját, de teljesen megértettem, én is elárulva éreztem magam.
– Tudod, kislányom, a barátaink néha hajlamosak azt hinni, hogy pontosan tudják, mi jó nekünk. Viszont ők is csak emberek, és hibázhatnak – mondtam higgadt felnőtt módjára, mint akinek nem lett volna kedve átnyúlni a telefonon és megcibálni Melinda haját, hogy mégis hogy merészelt rám uszítani egy elvált pasast.
– Nekem sose jutna eszembe Gergőt felhívni, és arra kérni, felejtse el Rékát, mert mindkettejüknek az lenne a legjobb…
– Apropó Gergő! Tudom, nem túl jó véleménnyel vagy róla, de történetesen mivel pont az ő apja invitált vacsorázni, mesélhetnél róla és a családi hátteréről egy keveset…
– Hát nem nagy szám egyik pasi se, de Rékának szimpatikus Gergő apja… persze vegyük számításba, hogy Rékának Gergő is szimpatikus…
Még órákig beszélgettünk, és én minden tudható információt beszereztem Czakó Balázsról. Magamnak se akartam elhinni, de végül úgy döntöttem, adok egy esélyt a barátnőm felháborító elképzelésének…
