Szappanbuborék a szerelem – 6. Kegyetlen valóság
Néha a jónak tűnő megérzések is csalnak.
A korábbi ellenkezésekkel ellentétben kedden délután maga Réka kért meg rá, hogy segítsek neki törit tanulni. Nem csodálom, hogy szinte könyörgött pár óra korrepetálásért, ugyanis valóban elég gáz lett a dogája, ahogyan azt előre megjósolta hétvégén. Engem pedig – az áldott jó szívem és a baráti kötelezettségeim szemelőt tartása végett – nem kellett sokat győzködni, hát belementem. Még az elején érdekelte is a dolog, csak aztán…
– Szóval akkor mik is voltak az I. Világháború előzményei? – kérdeztem, miután már vagy egy órája erről beszéltünk.
– Hát a 19. században már egyre fejlettebb volt a gazdaság, és mindenféle dolgokat találtak fel, ami miatt felgyorsult a termelés – csiripelte, mint ha sminktrendekről beszélne, de eszem ágában se volt beleszólni, ez már azért több volt a semminél – Egyre több gyarmatbirodalom jött létre, meg ilyenek…
– És mit értesz a „meg ilyenek”alatt? – kérdeztem rá végül mégis kicsit töritanárosan, de nagyon igyekezve, nehogy akár halványan is cinizmust lehessen sejteni a hangomban.
Sajnos hiába erőlködtem, nem jártam sikerrel, Réka teljesen kiakadt:
– Vivcsi, nekem ez nem megy! Nem elég, hogy még csak nem is szeretem ezt a tárgyat, te is csak megjegyzéseket teszel arra, amit mondok. Pedig megígérted, hogy segítesz! – nyafogta felháborodva, némi sértődöttséggel a hangjában.
– Ugyan már, te dinka lány! Azt azért te is beláthatnád, hogy töriből nem elég csak úgy tudni az anyagot, mint ha Csevegőn fecsegnél valakivel – feleltem lazán, bele se gondolva, hogy mennyire beletiprok a lelkivilágába. Amint kimondtam, rögtön megbántam az egészet.
– Tudod, ezt nem néztem volna ki belőled… – motyogta szomorúan – Nem gondoltam volna, hogy a legjobb barátnőm buta libának néz…
Olyan bánatos fejet vágott, hogy szinte már sajnáltam, amiért egyáltalán eszembe jutott kijavítani a válaszát. Egy darabig kifelé bámult az ablakon, én meg azon gondolkodtam, mit mondhatnék neki, hogy azért igaza legyen, de meg is értse, mit akartam kihozni a megjegyzésemből. Teljesen váratlanul ért, mikor csipogni kezdett a számítógép, mint mikor Csevegőn ráír valaki az emberre. Réka merengő tekintete érdeklődéssel telt meg, és kíváncsian rám szegeződött. Minden korábbiról megfeledkezve bámult rám:
– Ki lehet az?
Szívesen folytattam volna a tanulást, de minden esetleges vita elkerülése érdekében inkább leültem a gép elé. Magam is megdöbbentem, Marci írt. Még előző délután kiderítette a címem, de azt hittem megfeledkezett rólam, és tulajdonképpen nem is igazán érdekelt a dolog. Beszélgetni kezdtünk, úgy tűnt nem akar semmi rendkívülit, tényleg unatkozik.
– Ki az? – kíváncsiskodott Réka türelmetlenül, de sajnálatos módon női mivoltom ellenére se tudok egyszerre írni és beszélni.
– Marci – ütöttem le az entert.
– Most már akkor elhiszed nekem, hogy nem szervezkedtem? – méltatlankodott.
Újabb üzenet érkezett.
Kénytelen voltam minden szót felolvasni Rékának, bár annyi sütnivalója nem volt, hogy ha odaállna mellém, még látná is. Szinte ujjongani kezdett, mikor megtudta, mit terveznek a fiúk, és hogy végre én is velük megyek. Nem akartam elrontani a kedvét, de ezzel kapcsolatban még nem volt határozott véleményem. Viszont úgy tűnt, kénytelen leszek előbb-utóbb beismerni, talán kedves barátnőm kivételesen nem kombinált a hátam mögött.
Eközben a másik szobában Erika izgatottan készülődött:
Igazán nem is értem magam. Elsős gimis voltam, mikor utoljára ennyire izgultam egy találka előtt – Attilával randiztam aznap, és Zsuzsa segített az agybajomon. Ma este is közel álltam hozzá, hogy felhívjam nővéremet, de végül vettem egy nagy levegőt és meggyőztem magam önállóságomról. Elvégre mégis csak felnőtt nő vagyok! Azért a biztonság kedvéért még utoljára leellenőriztem a külsőm a tükörben. Csöngettek.
Milyen meglepő, Balázs állt az ajtóban. Kedvesen mosolygott ugyan, de a megjelenése nem volt túl megnyerő. Ha már valaki nyakkendőt vesz, legalább kösse meg rendesen…
– Szia! Bejössz egy kicsit? – üdvözöltem cseppet zavartan.
– Köszi, de sajnos haza kell szaladnunk, otthon hagytam a tárcám… – hadarta bájvigyorral, hát nem ájultam el se tőle, se a hírtől.
– Akkor elköszönök a lányomtól.
– Sziasztok! – léptem be Vivi szobájába. Éppen a számítógéptől állt föl, nem úgy néztek ki, mint akik keményen tanulnak, de ez akkor egy cseppet se izgatott.
– Már mész is? – kérdezte kislányom, elég lelkesnek és jókedvűnek tűnt. Ha tudta volna mi vár rám… Vagy ha én tudtam volna…
Hiba volt, hogy nem vettem kabátot, ugyanis gyalog vágtunk neki a rövid távnak. Balázsék valóban a szomszéd utcában laknak, de egy őszi, kabát nélküli estén ez nagy távolságnak tűnt. Persze mind ez az apróság eltörpült amellett, ami a lakásukban fogadott. Hiba volt elfogadnom a konyhába invitálást. Már a nappaliban izzadtságszagú szennyes kupacok fogadtak, ám a konyha volt mindennek a teteje. A romlott ételmaradékok és gyorskaják üres zacskóinak és dobozainak bűze töltötte be a helyiséget, és igen gusztustalan volt. Nem bírtam megállni, hogy ne fogjam be az orrom…
– Ne haragudj a rendetlenségért – mentegetőzött Balázs – ma Gergő dolga lett volna a takarítás, tudod, milyenek a mai tinik.
– Kösz a bemutatást, fater! – jött le éppen az ifjabbik Czakó az emeletről.
Szóhoz se tudtam jutni, csak hebegtem és habogtam. Elkeseredés és düh bujkált bennem, de a magányosabbik énem azt diktálta, lehet tényleg Gergő a hibás. A mai tinik valóban nem tisztelnek semmit és senkit, így inkább annak örültem, hogy az én lányomat sikerült tisztességesen nevelni.
Sokáig tartott, mire a kupiban Balázs megtalálta a pénztárcáját, és még a fiát is kioktatta egy soron, amiért állítólag negyed óra alatt ekkora rendetlenséget csinált. A gyomrom kavargott, és szinte biztos voltam benne, hogy egy falat se csúszik majd le a torkomon, ha valaha elérünk az étterembe.
Mikor megérkezett értünk a taxi, azt reméltem, az est jó irányba is fordulhat. A jól fűtött, kellemes étteremben már mindenféléről beszélgettünk, persze a fő téma egy idő után a kosárlabda lett. Nem repestem, de hozzá tudtam szólni a témához, Miklós mellett megtanultam pár csapat nevét.
– És sportolsz még? – adtam meg a lehetőséget a dicsekvésre, nem gondoltam volna, hogy a válasz elkeserítőbb, mint maga a téma.
– Á, dehogy! Gergő a nagy sportoló, én csak szurkoló vagyok. Nincs is jobb egy meccs alatt elfogyasztott sörnél… De van! Kettő! – felelt idegesítő vigyorral, még röhögött is egyet a saját poénján.
Szerencsére hamarosan befutott a pincérlány, és már éppen mondtam volna, hogy csak egy salátát kérek, mikor Balázs már kérdés nélkül leadta a rendelést a legfűszeresebb sült csirkecombra. Legalább ez biztatónak ígérkezett, szeretem a fűszeres csirkét. Magának is valami sültet kért, és közben egyfolytában bizonygatta, mennyire mennyei itt a csirke. Sosem tudtam elviselni az olyan embereket, akik helyettem akarták eldönteni, mi lesz nekem az ideális, még ha igazuk is volt. Balázs egyre csak süllyedt a feledni valók listáján lejjebb és lejjebb…
Kínos csend következett, míg az ételre vártunk, még mosdóba is kiment, bár ő nem ezzel a kifejezéssel élt. Alig ért vissza, szerencsére jött is a vacsora. Rossz előérzetem támadt, ám nem tudtam eldönteni, hogy Balázs fog-e magamra hagyni fizetés nélkül pár óra múlva, vagy egy percen belül bejelenti, hogy „hopp, nem mostam kezet”.
Nos, a szörnyűség más irányból támadt.
Egészen pontosan fentről. A pincérlány elvesztette az egyensúlyát, és mindenestől a nyakamba borította a tálcáját. Hát megkaptam a salátámat! Attól függetlenül, hogy szerencsémre nem az általunk rendelt étel volt a tálcán, rendesen beborítottak a zöldségek. A lány alig győzött elnézést kérni, de egy szóval se bántottam. Balázst se hibáztattam, magamra voltam mérges, hogy mertem jót remélni ettől az estétől.
– Elnézést, hölgyem! Azonnal feltakarítok, és hozom az önök vacsoráját is!
– Tejfürdőről már hallottam, meg uborkapakolásról, de a zöldség azt hittem, csak fogyasztva egészséges – viccelődtem, bár inkább csak a magam kedvén akartam javítani, ám Balázs lóhoz hasonlítható vihogása még jobban elkeserített.
Hiába reméltem, hogy nem ér több csapás, amint meghozták a tányérban felszolgált vacsoránkat, Balázs egy malacot megszégyenítő módon látott neki a sültnek. Ha még lett volna némi étvágyam, ez biztosan elvette volna.
Dermedten bámultam rá, kétségbe ejtett, hogy eljöttem vele. Tényleg ennyire szánalmas lennék? Ennyire magányosnak érzem magam, hogy idáig süllyedek? Gratuláltam magamnak a csirkét tologatva a tányéromon, és egészen egyszerűen szánalmasnak éreztem azt a nőt, aki lettem. Már akkor sarkon kellett volna fordulnom, mikor megláttam a konyhájukban uralkodó áldatlan állapotot. Hát hogy foghatja egy felnőtt ember a fiára a rendetlenséget?
– Nem ízlik? – mászott ki Balázs a tányérjából teli szájjal. Majdnem sírva fakadtam szégyenemben, mikor megláttam a fogai közé ragadt kukoricaszemeket. Csoda, hogy nem ette le magát! Abban a pillanatban már csak ez hiányzott volna a hisztériás rohamomhoz.
– Tudod, azt hiszem elrontottam a gyomrom valamivel, és egyébként se kedvelem a fűszeres ételeket – hazudtam bájologva, de legszívesebben a képébe öntöttem volna az egészet. Hát hogy lehet valaki ennyire igénytelen és gusztustalan? És mindezek után még azon csodálkozik, hogy egy falatot se eszek?
Míg ő gyorsan felfalta az adagját, azon tépelődtem, amit Vivi mesélt előző este. Gyakorlatilag megsajnáltam Balázst, mikor megtudtam, hogy a felesége egyszerűen elhagyta Gergő születése után. Úgy gondoltam, egy ilyen ember ki van éhezve a szeretetre, és nehezen bízik meg a nőkben. Ám egyre világosabbá vált számomra a valóság. Egy ilyen rendetlen és igénytelen férfi mellett én se lettem volna képes leélni egy egész életet. De a gyerekemet se hagytam volna vele, az is biztos!
– Nem lehet valami erős a gyomrod… – vigyorgott rám újra, miután végleg kiürült a tányérja – Megharagudnál, ha megenném?
Szerencséjére a válaszomra nem került sor, talán túl durva lett volna. A pincérlány elvette előle a tányért, és közben gyorsan kértem tőle a számlát, ám pofátlan módon kihangsúlyoztam, hogy „az úr fizet”. Döbbenten meredt rám, de végül rezzenéstelen arccal számolta ki az összeget a tárcájából.
Már indultam volna, mikor feltette a kérdést, ami végképp kiakasztott. Úgy szólalt meg, mint akinek fel se tűnt, mennyire unalmas a társasága, a gusztustalan megnyilvánulásait és a kamaszos modorát már nem is minősíteném. Hát náluk a fiú neveli az apát?
– Meginnál velem egy kávét? Nálunk? Geri már biztosan összepakolt…
– Sajnálom, de ez lehetetlen – utasítottam el keményen – Megígértem a lányomnak, hogy időben hazaérek, mellesleg rémesen érzem magam és ennek semmi köze a gyomorrontáshoz. Kérlek, ne hívj! – vágtam hozzá a szavakat, és jól kihangsúlyoztam az utolsó mondatot. Torkig voltam az egész estével, és Balázzsal még inkább. Csoda, hogy ennyire sikerült türtőztetnem magam.
Furcsa módon rendkívül kellemes érzés töltött el, mikor magára hagytam a ledöbbent Czakó Balázst. Mosolyogva távoztam az étteremből, és kifelé menet megesküdtem, soha többet nem jövök ide. Hívtam egy taxit a közeli parkhoz, és ott ücsörögtem, míg megérkezett. Azzal áltattam magam, hogy felszabadultam, de a lelkem mélyén szörnyű keserűséget éreztem, és ezért magamon kívül a világon senkit se hibáztattam, pedig egyedül eszembe se jutott volna randevúzni egy ilyen törtető és gusztustalan alakkal.
Hazaérve fény szűrődött ki Vivi szobájából, mikor beléptem pizsamában feküdt az ágyán.
– Na hogy sikerült? – kérdezte vidáman mosolyogva, de az arckifejezésem láttán lekonyult a szája széle.
– Biztosan tudni akarod? – feleltem sokat sejtetően, majd lerogytam a kanapéra, hogy felidézzem az este minden apró szörnyűségét…
